Az elmúlt hónap igen gazdag volt pszichózisokban, ami belőlem a menekülési ösztönt váltotta ki. Először egy koncert tartotta lázban az országot, aztán azért mozdult meg a tömeg, mert –és ezt közveszéllyel fenyegetésként definiálja a törvény– azt mondták neki, háború lesz. Aztán a háború végül hogy hogynem elmaradt, de még ki sem tört a béke, már futball pszichózisban vegetál mindenki. Számomra döbbenetes, mennyire ki lett mosva a tömeg agya, mikre és hogyan mozdul meg a nép. Ilyenkor mindig felébred bennem egy belső hang ami azt súgja: menekülj, vagy legalább bújj el, ne is lásd ezt a nihilt. Míg a tömegnek jó ez a cirkusz, nekem mindig nehezebb a nyári időszak, mert a sok zaj elől nekem épp a színház ad menedéket. És bár számtalan csodás nyári színházi produkció lesz látható, sok nagy kedvencemre mégis őszig kell várnom. Így ezt a sok mocskot, terhet, amit a környezetem kéretlenül rám terhel, várnom kell még, hogy igazán és újra letehessem.
A nyári leállás előtt viszont a Loupe Színházi Társulás még egyszer jó alaposan az arcomba robbantotta a színpadot a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Bevallom, brutálisan sok és szuper véleményt hallottam az előadásról és volt rá jegyem egy korábbi időpontban is, akkor azonban éppen repülővel tartottam hazafelé és nem értem el a kezdést sajnos. Második nekifutásra viszont végre meg tudtam nézni, és körülbelül 15 perc után már kész volt a döntés a fejemben, hogy számomra harmadik alkalom is lesz, amilyen gyorsan csak lehet.
A Loupe Színházi Társulás olyan csapatot hozott össze, akiket egyenként is nagyon szeretek. Színészként és emberként is példásnak gondolom őket. Emellett megálmodtak egy olyan társulati működést, amihez elengedhetetlen, hogy a nézők folyamatosan és pihenés nélkül teltházassá tegyék az előadásaikat. Ez a függetlenségük ára. Amit ezért cserébe beleadnak, az gyakorlatilag a minden. Ha létezik fanatizmus, szenvedélyesség, teljes odaadás, szívügy, hit, erő, elszántság és bizalom, hát bennük mindez megvan, és folyamatosan maximális lángon ég.
A kezdet/vége előadás szövegkönyvét Sean O’Casey A kezdet vége című egyfelvonásosa után/nyomán/helyett a rendező, Horváth János Antal írta. A történet szerint Luca (Földes Eszter) és Peti (Molnár Áron) fiatal házaspár, akik az első gyermeküket várják: bármelyik pillanatban. Luca teljes gőzzel készül az új életre, de Peti még két világ között ragadt: az elköteleződés ijesztő, de nem elköteleződni még jobban. Az egyik kiszámítható, unalmas életet hoz magával, ahol este kilenckor már mindenki pizsamában van. A másik ugyan szabadságot jelenthet, de a felszínes kalandok hajszolása közben igazi társ nélkül maradhat az ember. Luca már nem vár tovább Petire, hogy összerakja a babaágyat, a saját kezébe veszi a dolgokat, miközben Peti a legjobb barátjával, Móriccal (Mohai Tamás) próbál megoldást találni a dilemmájára, aki nem biztos, hogy a legjobb tanácsadó. Mindeközben kölcsönösen meglátják a másik életében azt, ami az övékből hiányzik.
Számomra két lehetséges utat, jövőt jár körül a történet. A legtöbb ember persze mindkettőt bejárta, vagy járt legalább egy rövid ideig rajtuk. A nagy kérdés az, hogy muszáj-e választanunk a lehetséges jövőképek, utak között? Kényszerít-e bárki, vagy bármi akár a függetlenségre, akár a megállapodásra? Szükségszerű-e, hogy bármelyik utat választjuk, előbb, vagy utóbb a bejáratlan másikra kezdünk vágyakozni? A két jóbarát csipkelődő viszonya sokszor még a Ted c. filmet is eszembe juttatta. Csak ők itt nem villám, sokkal inkább vilanykörte-tesók. 😊
Nem tartom tovább magamban, hogy nem csak a történet, de a színpadi jelenlét és megvalósítás volt az, ami felpumpálta bennem az adrenalinszintet. Rendkívül feszes, elképesztően látványos, jópofa, eredeti ötletekkel teli akrobatikus előadást láttam. A mozgásszínház nem fejezi ki mindazt, ami a színpadon történik. Miközben pörög az egyébként is szövevényes és tömény történet, olyan mozdulatok, artistákat is megszégyenítő cirkuszi mutatványok zajlanak a szemünk láttára, hogy gyakran felszisszenünk: Istenem, csak minden mozdulat a helyén legyen, különben nagy baj lesz.
Földes Eszter, Mohai Tamás és Molnár Áron, tehát mindössze három színész van a színpadon. Azonban az első pillanattól az utolsóig olyannyira betöltik a rendelkezésre álló teret, olyan energiával és intenzitással és lendülettel dolgoznak végig, hogy nem tudunk nézőként mást érezni, mint csodálatot és teljes elismerést az előadás létrejöttében közreműködő minden szereplő felé.

A kezdet/vége – tapsrend (Fotó: theaterman)
Persze a látványosság és az intenzitás mit sem érne, ha nem nekünk, rólunk szólna a darab. Jómagam fürdőzöm abban a kiváltságban, hogy a színészekkel azonos generációba tartozom, így gyakorlatilag a mindenki által általánosságban is ismert és megélt pillanatokon kívül a kifejezetten generációs utalásokban és sajátságokban is el tudok merülni, ami ebben az előadásban egy adott ponton még a könnyeimet is előcsalta, de azt nem árulom el, mivel.
Ami pedig a történetben tetszett, hogy bár számtalan párbeszéd, jelenet ismerős, és az is lesz a legtöbb nézőnek, mégsem közhelyes. Sőt! Drukkoltam, hogy ezúttal ne legyen a történetben olyan fordulat, ami felér egy hasbarúgással. A Loupe életszerű, valóságos, de kemény helyzeteket mutat be, így most számomra kifejezetten üdítő volt egyrészt az, hogy a történetvezetés egyáltalán nem volt kiszámítható, másrészt nem következett be olyan tragédia, ami miatt napokig nem tudtam magamhoz térni. És ez így volt kerek, egész és tökéletes.
Mindhárom színész a maximumot, a legek legét nyújtja a színpadon. És még azon kívül is. Kőkemény fizikai és mentális igénybevételnek teszik ki magukat több mint két órán át, de még így is kommunikálnak a közönséggel az előadás végén, és aztán a fotófalnál is. És mosolyognak. A közönség sem hálátlan. Szűnni nem akaró vastapssal jutalmaztuk a színészi játékot, és a teljes produkciót.
Az első gondolatom egyébként az volt a darab megtekintése után, hogy ez az elején még oké, de hogyan lehet ezt majd erővel, energiával és szellemmel bírni hosszú távon, sok-sok előadáson keresztül? Aztán a következő, ami eszembe jutott –és ez részben kapcsolódik az elsőhöz– hogy maga a csapat (mennyire ideillik a darab kapcsán is ez a szó) is nagyon érezhetően hisz ebben a működésben és tényleg kiemelt prioritásként van jelen a Loupe ügye mindannyiuk életében. Molnár Áron, bár ezer fokon ég, de a mozgalmi működést egyelőre háttérbe küldte, Lovas Rozi a kőszínház biztonsága után a szabadúszás szabadságát választja – nem tudok nem gondolni arra, hogy ők tényleg mindent megtesznek azért, hogy ez a formáció sikeres és eredményes legyen.
Belőlem ez az este kimosta az írásom elején emlegetett, számomra egyébként érdektelen, de a folyamatos szembetalálkozások miatt mégis nehezen viselhető események terheit. Szívből kívánom, hogy hasonlóan töretlen lelkesedéssel, fizikai és szellemi frissességgel dübörögjön tovább a Loupe az új évadban is, amia z eddigi információk alapján szintén nagyon ígéretesnek tűnik. És a nézők is menjenek velük töretlenül továbbra is!
Címfotó: Gordon Eszter
A kezdet/vége – előzetes

Csapat és Csapat 🙂 (Fotó: Molnár Áron)
Hihetetlen, zseniális, amit ez a 3 szereplő nyújt ebben az előadásban!
A történeten messze túl mutat, amit láthatunk: mert a lényeg, AHOGY azt eljátsszák!
Elképesztő, micsoda összhang van minden egyes mozdulatukban, milyen szédületes artista mutatványokat látunk tőlük, miközben szinte commedia dell’arte stílusban szórják a nagyon jópofa, szellemes poénokat is, szövegben és játékban egyaránt. Káprázatos, amit tudnak!
Nem akartam elhinni, hogy “csak” a Színművészetit végezték el, artista diplomájuk nincs.
Nagyon-nagyon sok sikert kívánok a LOUPE társulatnak mind a színpadon, mind a működésük anyagi forrásának biztosításához! Sok-sok nézőhöz jussanak el, mert igazi élmény nézni őket!
Végezetül az előadás létrehozóiról – rendező, koreográfus, a produkciókat betanító művész artista – is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, pompás munkát végeztek mindnyájan!