Sokan és sokféleképpen dolgozták már fel különböző színvonalú művészeti alkotások formájában a függőségek, szenvedélybetegségek, vagy épp konkrétan a drogok témakörét. Nyilván minden ilyen alkotás más aspektusra helyezi a hangsúlyt, kiemelve egy-egy szeletét a függőséggel terhelt élet árnyoldalainak. Persze vannak általánosító kísérletek is, melyek csupán megállapítják a tézist, hogy „a drog rossz, értem?!”, és ennél nem vállalkoznak többre. Hogy aztán ennek társadalmi szinten milyen hatása van, az kérdőjeles.
A Budaörsi Latinovits Színház azonban ismét lépett egy nagyot és merészet: Hubert Selby Jr. Rekviem egy álomért című könyve alapján készítették el azonos című előadásukat Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében, Németh Nikolett dramaturg közreműködésével. Ebben a történetben négyen – az anya (Takács Katalin), aki fogyitablettáktól reméli, hogy bekerül a tévébe; a fia (Fröhlich Kristóf), aki drogosból drogdílerré szeretne felemelkedni; a fiú barátnője (Nagy Katica), aki a művészetről mint életformáról álmodik; és a fiú barátja (Böröndi Bence), egyben tettestársa is – küzdenek a drogok és mellékhatásaik ellen, álmodoznak sikerről, vagy legalább mámorról – és négyen koppannak akkorát felébredéskor, hogy maguk is meglepődnek rajta.
Természetes, hogy a történet első fele a könnyelműségeket, önbecsapásokat bontja ki. Hőseink –legyen szó bármilyen függésről– olyan meggyőzően képesek terveiket szövögetni és azt állítani, hogy márpedig ők képesek kiszállni, mielőtt elkapja őket a gépszíj, hogy szinte drukkolni kezdünk nekik, hogy ez egyszer sikerüljön. Hogy ússzák meg. Hogy legyen ez egy sikersztori! És tanuljanak belőle, és aztán valóban váljanak jó emberré. Esélyt kívánunk nekik. Hiszen valójában nem rossz emberek ők. Csupán New York rögvalóságának perifériájára sodródott emberek. Cipelik mind a maguk kis egyéni veszteségét, sorstragédiáját. Álmodoznak, terveket szövögetnek. Elképzelik, milyen lenne gazdagnak lenni, csillogó, könnyű életet élni. Valahogy mégis érezzük, hogy a földtől elrugaszkodott, nem teljesen ebben a világban élő emberek ők. Mintha nem lennének képesek a szürke mindennapokba beilleszkedni. Elvágyódnak, álmaikat kergetik, és ezáltal csúsznak bele különböző függéseik, ragaszkodásaik fojtogató fogságába.
Tagadhatatlan, hogy a történetben megjelenő drogok közül a heroin a legkegyetlenebb. Az első szúrás után, a pillanatnyi gyönyört követően azonnal megkezdi az utazó szállítását a pokolba, és nincs kiszállás belőle. Hőseink azt hiszik, hogy okosabbak a szernél és irányítják azt. És itt az első önbecsapás, melyet egyből követ a másik: nevezetesen az, hogy ők bármikor képesek kiszállni a szer rabságából. Észrevétlenül válnak fogyasztóból terjesztővé, hogy aztán a náluk sokkal nagyobb halaknak kiszolgáltatva lassan és fájdalmasan csússzanak le a csatornába.
A történet másik szálában az anya szenvedését látjuk. Ő is kap egy esélyt, egy vélt vagy valós meghívást egy olyan tévéműsorba, melytől megváltozhat az élete. Ezért azonban áldozatokat kell hoznia. A fájdalmas hiány és a nem múló magányosság, a vágyakozás a halott férj és a még élő gyermek után az illúziók és a valóság határmezsgyéjére sodorja és ott is tartja az asszonyt mindvégig, a teljes lecsúszás elkerülhetetlen bekövetkezéséig. A vele történteket látva, és az előadás hangulatát, dramaturgiai felépítését nézve gyakran eszembe jutott párhuzamként az Angyalok Amerikában története. Aki szereti azt a sztorit, igazán értékelni fogja ezt a darabot is. Hangulatában, jellegében, az álmok, illúziók és valóság viszonyrendszerében hasonló stációkat járnak meg hőseink a két történetben.
Fájdalmasan pontosan mutatja be az ember esendőségét és a már elesett ember fájdalmát, kétségbeesését ez a történet. Érdekes kettősséget fedeztem fel a karakterek viselkedésében. Egyfelől mind álmodoznak nagy pénzről, nagy lehetőségekről, de valódi, komoly tetteket, erőfeszítéseket és teljesítményt nem mutatnak fel. Igazi, konkrét célokat, melyeket képesek is elérni, nem tűznek ki maguk elé. Nem erre a világra valók. Másfelől viszont bizonyos helyzetekben nagyon is konkrét és gyakorlatias problémamegoldók. Amikor fogy az anyag, mindig tudják, mit kell tenniük. Amikor konkrét veszteség éri őket, mindig van egy újabb ötletük, amivel, ha csak átmenetileg is, de kimászhatnak a csávából. Lehet, hogy „csak” az életösztön munkálkodik bennük, mégsem adják fel egy percre sem. Még a legelveszettebbnek hitt pillanatban sem! És igen, az élet reménye és győzelme, a mindenáron élni akarás az utolsó pillanatig ott van az emberben, ameddig annak lehetősége biológiailag fennáll.
Pontosan ezért a lecsúszás útja is lassú és fájdalmas. Az előadás második felvonása ezt a lejtőt mutatja be fájdalmas részletességgel, ijesztő pontossággal. Van még egy karakter a darabban, akit Ilyés Róbert alakít. A színlap szerint ő az ötödik szereplő, vagyis mindenki, aki találkozott hőseinkkel útközben. Nem nevezhető pozitív hősnek, hiszen ő az, aki újra és újra lök egyet lefelé rajtuk a lejtőn. Persze a felelősséget nem háríthatjuk át. Nem a külvilág, nem külső szereplő felelős az egyre gyorsuló lejtmenetért. És pont ez a felelősségvállalás hiányzik a szereplőkből. Önmagukért ugyanúgy, mint egymásért. A bajban vannak együtt, de akkor sem azért, hogy segítsék egymást, hanem a teljes egymásra utaltságuk okán. Mert napról napra válnak egyre életképtelenebbé egymás nélkül.
És megértjük őket. Valahogy senkinek nem támad kedve okosakat mondani, sem elítélni az embereket, akik fájdalmaik, veszteségeik, életmódjuk elől szerhasználatba menekülnek. A 70-es évek Amerikájára ugyanúgy igaz ez, mint a ma Magyarországára. Itt, ahol embertömegek csúsznak le és veszítenek el minden talajt a lábuk alól egyik napról a másikra. Ha csak fényes nappal körülnézünk az utcán, a tömegközlekedésen, láthatjuk: egyre több embertársunk élete dől nyomorba napról napra. És igen, van ennek a mérlegnek egy másik oldala is. A harácsolóké, akik magántulajdonként magukénak tudnak már minden, valaha volt közös vagyonelemet…
Innentől lesz érvényes az Angyalok Amerikában egyik fő tételmondata is, hogy ideje lenne egy nagy igazságtalanságot jóvá tenni. Szükség lenne már arra az angyalseregre, aki felszólal az emberi fájdalom és szenvedés ellen, az emberség, az alapvető emberi jogok és szükségletek mellett, a humánum nevében. Ezt teszi a Rekviem, tegyük ezt mi is, ha rászoruló embert látunk. Egyre nagyobb a szükség ránk, egyre nagyobb szükségünk van egymásra is…
Fotó: Budaörsi Latinovits Színház
Rekviem egy álomért (trailer)
Rekviem egy álomért (spot)
