Tanulságos és megdöbbentő hétvégén vagyok túl. Miközben életközepi válsággal küzdve naponta próbálom definiálni az utamat, és hogy hol tartok az életben, pár napja egy barátommal a mindennapi helytállásainkról beszélgettünk. Arról, hogy a társadalom nagy része ugyanazt a hamis álmot kergeti. Nagy lakás, nagy autó, nagy hitel, sok gyerek, meg hasonlók. És közben ott a félelem az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól, amivel ki így, ki úgy, de lassan mindenki megtanul együtt élni. Aztán ha beüt a krach, mindenkinek más a túlélési stratégiája. Lejjebb persze nehezen adja az ember. És ha gond van, megnő a feszültség is, az addig boldognak hitt család támogatása hirtelen csökkenni kezd, megtörténik az első válás, a csonkán maradt család, a nagy háznak és nagy autónak új gazdája lesz, kicserélődik minden. Nekem nagyapám megtanította azt a bölcsességet, hogy addig nyújtózkodjak, míg a takaróm ér. Így persze nem ülök be a drága, nagy autóba, de valahogy mégsem érzem kevesebbnek az életemet. Mindenkinek más a megküzdési stratégiája, mást és mást diktál az életben maradási ösztöne. Pláne olyan kiszámíthatatlan és kaotikus világban, amilyenben manapság élünk.
És egy ilyen meglepően mély, baráti beszélgetés után érkeztem meg a Rózsavölgyi Szalonba, a Szívhang című előadás ősbemutatójára. Ezt a darabot nyugodt szívvel említem a legek között, mert egyfelől csupa kuriózum van benne, másfelől a megszokott profizmus ezúttal is bizonyít. Igazi újdonság, hogy a darabot Hárs Anna írta, akit ismerhetünk számtalan színházi előadás dramaturgjaként is. Ő és a rendező, Dicső Dániel fantasztikus alkotópárosnak bizonyultak. Elfogult is vagyok, mert ők az én korosztályom, és talán emiatt is, de nagyon tudtam menni a darabbal. Azzal együtt, hogy az előadás szereplői és az ő történetük eggyel korábbi generációt képviselnek. A szöveg friss, a helyzetek ismerősek és maiak, a beszélgetések, az azokat megtámogató zenék a mindennapjainkban is hallhatók. A problémafelvetések és a központi téma örökérvényű. Mégsem közhelyes, és talán ez adja a darab legnagyobb erejét és igazi fűszerét.
A történet szerint Hédi (Sajgál Erika), Abigél (Szulák Andrea) és Bori (Györgyi Anna) barátnők. Évtizedekkel ezelőtt évfolyamtársak voltak az egyetemen, azóta sok minden történt velük, de barátságuk töretlen. Havonta könyvklubot tartanak, most éppen a Bovaryné a téma. A regényhez való viszonyukat erősen befolyásolja aktuális élethelyzetük: Hédi egy csúnya válás után próbálja összeszedni magát, Abigél képtelen az elköteleződésre, Bori házassága viszont tökéletes. Legalábbis annak tűnik, amíg fel nem bukkan Andris (Epres Attila), a volt csoporttárs, és felkavarja az állóvizet. Régi sérelmek, elszalasztott lehetőségek, félreértések, vágyak és indulatok kavarognak. Közben eltűnik egy kulcs, születik egy gyerek, kiszakad egy vallomás. Mihez kell nagyobb bátorság? Nemet vagy igent mondani a szerelemre?
Pazar szereposztás. Szulák Andrea igazi díva. Dögös, igazi „ragadozó”, aki határozott és tudja, mit akar és azt meg is szerzi. Elragadó a magabiztossága és az, ahogyan megéli a szerepét. Epres Attila elképesztő érzelmeket generál a színpadon. Ő a férfi, aki évtizedeken át élt együtt a kínzó, maró fájdalommal, hogy nem tudhatta, miért szakított vele élete szerelme, Bori. Nyugodtan, higgadtan érkezik az estére, és kezdetben a frissen szingli Hédivel próbálják összeboronálni (Bori ezt egyre jobban nehezményezi), aztán Hédi lányának születendő gyermeke –akihez az előadás címe is kapcsolódik– elszólítja a barátnőket, így végül Bori és Andris kettesben maradnak. Ez ellen persze kezdetben hevesen tiltakoznak, ám kénytelenek kibírni egymást, mert össze vannak zárva. Szembe kell nézniük nem csak a harminc évvel ezelőtti múltjukkal, de az azóta jelenné vált életükkel is.
Ez a szembenézés csupa félelem és szenvedély. Szenvedés, fájdalom és megkönnyebbülés. Millió félreértés és sérelem, melyeket ha időben tisztáztak, vagy egyáltalán tisztáztak volna, több évtizednyi vakvágányt kerülhettek volna el. Például házasságokat, melyek csak valami helyett voltak. Szembe kell nézniük a piszkos kis kompromisszumaikkal, melyeket a fiatalkori hév okozta sértettségük után pragmatikusan kötöttek, az igazi helyett jó lesz ez is alapon.
Ezen a ponton visszakapcsolódnék kicsit a bevezetőmben írt gondolatokhoz. Manapság a tökéletesnek mutatott élet alapvető kellékei a ház, autó, és persze a házasság, lehetőleg sok-sok gyerekkel. Napjainkban ráadásul erőteljes politikai nyomást is helyeznek a nemzetstratégiai szaporodás ösztönzésére, értsd: pénzt kapsz érte, ha reprodukálod magad. Élünk is ezzel bőszen, csúcsra járatva később a válási statisztikákat, a csonka családokat, bedőlő hiteleket és egy boldogtalanságban felnövő egész generációt, akik ijedten néznek hol egymásra, hol a szülői szeretet helyettesítő okos kütyüikre, mert nem értik az őket körülvevő világot, és a miérteket. Szóval egészen messzire vezetnek a valaha jónak gondolt kompromisszumaink.
Bori és Andris helyzete nem könnyű. Egy régi sérelem vezetett a kapcsolatuk megszakadásához. Borinak azonban azt, hogy pontosan mi történt akkor és azóta, hallania kellett a teljes kép megértéséhez. És ehhez el kellett telnie annak a harminc évnek. Sőt, a nő járt a halál torkában is, és Andris szinte megőrül a gondolattól, hogy nem mondhatta volna el Borinak őszintén az érzéseit. Hogy mi a tanulság ebből? Az, hogy ha két embernek dolga van egymással, és szinte megmagyarázhatatlan erővel köti össze valami őket, és ez a valami évtizedek múltán is ott van, akkor az a két ember egymás végzete. Hiába minden azóta volt elköteleződés és mellékvágány. Ha az a bizonyos láng megvan kettejük között és még a legnehezebb időkben sem alszik ki, az jelzés, az szívhang, melynek hallgatni kell minden dobbanására.
Le lehet élni az életet anélkül, hogy az ember megtalálja azt a másikat, akivel tényleg összetartoznak. A legtöbb ember valószínűleg így is él. Viszont azok, akik megtalálták, bárhogy is döntenek utána az életben, mindig vissza fognak vágyni egymáshoz. Mert egymásnak jelentik a kályhát, a biztonságot, az otthon melegét, a szerelmet. És hogy miről lehet ezt felismerni? A nem múló vágyról, az évtizedek múltán is megdobbanó szívekről, a remegésről a gyomorban. Meg arról a megmagyarázhatatlan érzésről, hogy egymás közelében akarnak lenni. Hogy minden és mindenki csak a másikhoz képest, hozzá mérve létezik. És hogy létezni tudnak ugyan egymás nélkül, de élni nem.
Engem felzaklatott a darab, de katartikus értelemben: segített felismerni nyitott kérdéseket, szembesített helyzetekkel, melyeket magam is megéltem. Helyretett gondolatokat és érzeteket, és nem utolsó sorban sorsközösséget ébresztett bennem a történet hőseivel, hiszen senki nincs egyedül a vágyaival és a hibáival. A kérdés inkább az, hogy merjük-e vállalni őket magunk és mások előtt úgy, ahogy azt a történetben Andris tette? Vajon lesz-e fogadó készség a másik oldalon? Ez örök kockázat, és nyilvánvaló, hogy nem lehet minden történetnek happy end a vége. Mégis azt gondolom, ha az ember ilyen helyzetben van, és a tőle telhetőt őszintén megteszi, a választól függetlenül is felszabadul és megkönnyebbül, hiszen kiszakad valami, ami nagyon régóta kikívánkozott már.
Az előadás zenei betétei az idő múlását festik alá, és remekül adnak egyfajta lüktetést a történetnek. Szuperül válogatták össze ezeket a dalokat, szinte sajnáltam, hogy nem hagyták hosszabb ideig szólni őket. A rendező Dicső Dániel végig követte a bemutató előadást, és szemmel láthatóan nagyon drukkolt a darab sikeréért. Jó volt látni, mennyire fontos neki ez a „gyermeke”. És hát legyünk őszinték, ez egy csodagyerek lett! Enyvvári Péter díszleteiért eddig is rajongtam a Szalonban, most sincs ez másként. Tetszik, hogy ahány előadás, annyiféleképpen használják az alkotók a teret. Ízlésesen berendezett, könyvespolcokkal és bútorokkal tarkított szobában zajlanak az események, a könyvklub címszó alatt futó beszélgetés. Már az induló jelenet is nagyon erős, hiszen a három barátnő keresztül-kasul telefonálva érkezik meg a térbe. Később, a szülés izgatott pillanataiban ismétlődik ez a jelenet. És cserélgetik a telefonokat. Cselényi Nóra jelmezei ízlésesen támogatják a ma ötvenes, egykori közgázos baráti kör interakcióit.
Igazi érzelmi hullámvasút ez az előadás. Kell nyitottság az önvizsgálatra, hogy az ember képes legyen elszámolni a látottak alapján önmagával. Azt nem állítom, hogy mindenkinek ismerős lesz az évtizedes vágyak elfojtása, de azonosulni 50 felett és alatt is bárki képes lesz rá, aki valaha az életében volt már szerelmes, ebben egészen biztos vagyok. A bemutató hangos siker volt, ami nem meglepő. Emberi mivoltunk és tökéletlenségeink csodás elegyét láttuk, mely segít szembesülni saját esendőségünkkel és múlandóságunkkal. Mert tévedés azt hinni, hogy mindenre van még bőven időnk. Ami viszont van, azt igyekezzünk okosan, bölcsen használni. Mert az élet szép. Vagyis lehet szép!
Fotó: Molnár Miklós
