Amikor a Budaörsi Latinovits Színház meghirdette az idei évadát, rögtön lehetett tudni, hogy igazi nagyágyúkkal készülnek a nézők számára. Csemegékkel, melyeket kihagyni bűn. Arra, hogy a nézői érdeklődés is kiemelkedő, nem is kell jobb bizonyíték, mint hogy a színház külön marketing anyagokat gyártott arról, hogyan lehet a legegyszerűbben, leggyorsabban eljutni hozzájuk Budapest forgalmas csomópontjairól.
A társulatot már nagyon régen a szívembe zártam. Emellett olyan rendezőket hívnak, akiknek a művészi ízlése, kifejezésmódja közel áll hozzám. Az a fajta színház ez, ami bekapcsol, mozgósít, gondolkodtat, és mindig aktuális kérdésekkel foglalkozik. Olyanokkal, melyek a mindennapjainkban körülvesznek minket. Meggyőződésem, hogy ez a frissesség tartja ébren az alkotók és a nézők intenzív érdeklődését is. Olyan ez a színház, mint egy kis sziget. És sajnos egyre kevesebb ilyen műhely van. Pont ezért jó ide menekülni, mert itt olyanokkal lehet együtt az ember, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, és arról, amerre a dolgok mennek.
A színház legújabb előadását, A vágy villamosa című darabot Ördög Tamás rendezte. Ő egyike a számomra legérdekesebb színházi alkotóknak, minden munkáját figyelemmel kísérem. Olyan formanyelven szólal meg, amellyel dolgom van. Rendezései sokszor nem adják könnyen magukat, és pont emiatt újra és újra megnézem őket. Ördög Tamás jellemzően a Dollár Papa Gyermekei társulatban aktív, ezért is volt számomra kiemelt jelentőségű, hogy ezúttal Budaörsre hívták. Jó volt látni a nyilvános főpróbán, hogy örült az ismerős arcoknak, és jól esett neki a drukk. Jelen volt Kiss-Végh Emőke is az estén, aki egyébként az előadás jelmezét tervezte. Nagyon érdekelt, hogyan hat egymásra rendező és társulat. Ezen a ponton kiemelem még Rába Rolandot is, akivel a Dollár Papa Gyermekei sokat dolgozik együtt, és A vágy villamosa előadásban is főszerepben láthatja őt a közönség.
Ami különösen izgalmas, hogy a közelmúlt közéleti-politikai történései (pedofilbotrány, lemondások) teljesen új színezetet adnak az előadásnak. Erre szokták mondani, hogy az idő, a történelem alácsúszik egy színdarabnak. Persze mindez nem jelenik meg direkt módon az alkotásban, de valahogy mégis más szemmel nézünk bizonyos jeleneteket, máshogyan fókuszálunk, és ez jó. Izsák Lili ötletes díszlete egy egyszerű kis lakást kelt életre, amelynek két fő terében gyakran párhuzamosan zajlanak az események. Nekem kicsit a konténerlakások hangulata villant be a helyszínről.
Ha egy színdarab elkap egy hangulatot, olyat, amire tudok rezonálni, az biztosan ismétlésért kiált számomra. Így van ez A vágy villamosa budaörsi előadásával is. Rendkívül tömény, sokrétegű, érzelmileg bonyolult és szövevényes történet. Karakterei nem könnyen megfejthetők, nem feketén-fehéren ilyenek vagy olyanok. Az előadás tág teret enged az asszociációknak, egyéni megfejtéseknek. Annak, hogy a színpadon bemutatott sorsokat mi magunk milyeneknek látjuk, hová tudjuk helyezni őket a saját élettapasztalataink tengerében, milyen üzeneteket fogalmazunk meg és milyen tanulságokat viszünk haza belőle.
A történet szerint Blanche DuBois (Talács Katalin) állástalan irodalomtanár húgához, Stellához (Bohoczki Sára) és annak férjéhez, Stanley Kowalskihoz (Rába Roland) költözik New Orleans szegénynegyedébe egy fülledt, kicsi lakásba. A szerelmespár gyereket vár. Blanche és Stanley rögtön összetűzésbe kerülnek, mert Blanche kikéri magának a férfi agresszív viselkedését, Stanley pedig cserébe hazugnak tartja a sógornőjét, és nyomozni kezd utána. Blanche megismerkedik Stanley egyik barátjával, Mitch-csel (Ilyés Róbert), és romantikus kapcsolat alakul ki köztük. Stanley elmond Mitch-nek mindent, amit Blanche-ról megtudott, de ez olyan terhelő, hogy Mitch inkább lemond a szerelméről.
Takács Katalin egy valóban összetett, drámai személyiséget formál meg. Próbáljuk megérteni, próbáljuk elítélni, ám esendősége, vagy az, hogy mennyire nem jött neki össze az élet, lehetetlenné teszi, hogy egyszerűen pálcát törjünk felette, és egyértelmű ítéletet mondhassunk. Fiatalon a szerelemmel való találkozása, majd az azt követő trauma örök béklyóként nehezednek az életére. Ólomsúlyú batyut cipel, ám a külvilág számára egy kapkodó, hebrencs és összeszedetlen embernek tűnik, és ez másokban (például Stanley-ben) egyszerre képes szánalmat és gyűlöletet ébreszteni. Blanche az az ember, aki fél méterrel a föld fölött jár. Nem igazán érti meg senki, és ő sem érti jól a világot, melyben élnie és boldogulnia kell, de nem tud. Útkeresésével és vadóc döntéseivel folyton felkavarja önmaga körül az állóvizet, emiatt mindig mélyebbre csúszik.
Stanley szerepében Rába Roland a darabbéli mentalitásával, viselkedésével és agresszív kommunikációjával egy konkrét ismerősömet idézte fel, aki teljesen ilyen. Aki, ha nem ért valamit, vagy valakit, zsigeri gyűlölettel van iránta. Ha az ő értékrendjétől eltérő, vagy másképp gondolkodó emberrel találkozik, frusztrálttá válik és az indulatkezelési képessége lenullázódik. Szinte toporzékol csak azért, mert valaki más. Az ilyen ember számára az eltérő gondolkodás előbb-utóbb ellenséggé válik, és nem restelli a környezetét is mozgósítani annak érdekében, hogy a másik embert lesöpörje a színről.
Stanley és Stella házassága ellentmondásos. A férfi uralja a nőt, erőszakos és bunkó vele, a nő mégis ragaszkodik hozzá. Pedig csupán annyiban védelmezi a nőt, amennyiben a saját érdekei ezt megkívánják. Sokak számára ismerős helyzet. Stanley tulajdonképpen Stella menekülőútja, de nem éppen ideális választás egy elnyomó, agresszív férj. Vajon sikerült Stella menekülése?
Mitch akár még szimpatikus is lehetne, ám ahogy Stanley hatására a Blanche-hoz való hozzáállása a nő tárgyiasításával megváltozik, azzal totálisan leírja magát mint férfi és mint ember is. Persze Blanche-t sem kell félteni. A múltjából súlyosan terhelő körülmények kerülnek felszínre, amit nem könnyű elfogadni. Ez volt az ő menekülőútja. Lehetséges-e kilógni a sorból, megúszni a bemocskolódást, különbnek lenni a többieknél?
A főszereplők társasági életét megtestesítő karakterként látjuk még a színen Eunice-t (Páder Petra) és Steve-et (Fröhlich Kristóf), fiatalemberként Sas Zoltánt, Pablo szerepében –és az előadás remek kezdésének előadójaként– Juhász Vince látható. És a történet végkifejletekor, a teljes összeomlás, Stanley és Blanche útjának súlyos és megterhelő kereszteződése után megjelenik a színen az orvos, azaz Bregyán Péter is.
Csupa boldogtalan, de legalább boldogulni próbáló, reménytelen, de a reményt legalább kereső ember, és az ő találkozásaiknak, egymásra hatásának története A vágy villamosa. Az emberi esendőség, vétkesség, kiúttalanság és szeretetlenség drámája ez, miközben saját folyamatos próbálkozásainkat is felismerhetjük benne akár a szereplők, akár az általuk választott utak és menekülőutak formájában.
Parázs találkozás jött létre a Budaörsi Latinovits Színház ötcsillagos társulata és a nézők között. A látottakat nem tesszük le kifelé menet, sokáig dolgoznak, kattognak még az előadás jelenetei, párbeszédei és kétségbeesett döntései a fejünkben. És ez a legtöbb, amit adhat egy igazán jó színházi előadás.
Fotó: Borovi Dániel
