Mi történik egy magyar családdal, ha kettős ünnep (szülői születésnap és nagyszülői házassági évforduló) apropóján összegyűlik apraja-nagyja a család balatoni nyaralójában? A legkülönfélébb identitású, gondolkodású és habitusú emberek találkozása ez, mely sejthetően nem lesz mentes ütközésektől, hangos konfliktusoktól, béküléstől, és persze –hiszen a magyar virtus nem hagyható ki a buliból– az ivászattól sem.
Bíró Bence drámáját Alföldi Róbert rendezte meg a Centrál Színház kisszínpadán, parádés szereposztásban. Az előadás erős önreflexióra, és a magyarságunkkal együtt járó valamennyi toposszal való éles szembenézésre késztet, így különösen örömteli, hogy percek alatt elfogynak rá a jegyek pénztárnyitás után. Külön említést érdemel az előadás díszlete, melyet szintén Alföldi Róbert tervezett. Okosan és erős nosztalgiát ébresztve használja vidéki gyökereit. Le se tagadhatná azokat, de nem is akarja. Mostanában több rendezésében egészen konkrét korszakot jellemző helyszínek jelennek meg: Az eprésző kislány előadásban például egy vidéki művelődési ház, a magyartengerben pedig a szocializmus korabeli balatoni nyaralók hangulatát idézi meg nagyon pontosan. A közeg, a kapu, a kerítés, a tárgyak, minden apró részlet egy valaha volt, mára letűnt kort juttat az eszünkbe. És annak maradványait, melyekre felépült valami új. Már ha fel tudott… Mindezt remekül támogatják a Kálmán Eszter által megálmodott jelmezek is.
Az első felvonásban egymás után érkeznek a színpadra a darab szereplői, és az ő történeteik. Örs (Fehér Tibor) és Gábor (Szécsi Bence), akik a történet szerint is színészek, de más-más utakon járnak. Nem mellesleg egy párt alkotnak. Gyuri (Schmied Zoltán) és Kata (Pálfi Kata), akik az apát és anyát alakítják. A darab tipikus, ismerős, és ezzel együtt erőteljesen ragadós viselkedési mintákat is bemutat. Schmied Zoltán darabbéli térdcsapkodására például konkrétan rászoktam és alkalmazom stresszes pillanatokban. Gyuri testvére Péter (Rada Bálint), felesége Dóra (Földes Eszter), na és persze ilyen, vagy olyan formában végig velük van gyermekük, ahogy annak egy hithű, keresztény, heteroszexuális felekből álló pár esetén lennie kell. És minél bántalmazóbb a házasság, annál többnek. A másik testvér Patrícia (Balsai Móni), aki a függetlenség, szabadság és minden egyéb libernyák métely megtestesítője, miközben minden vágya egy gyermek, sajátja viszont sajnos nem lehet. Befut még Andor (Ódor Kristóf), aki szomszéd is, de annál jóval több is, és számos konfliktus forrása is egyben. És igazán fajsúlyos szerepben látjuk a színpadon a nagyapát, Istvánt (Papp János), és a nagymama testvérét, Ibolyát (Szabó Éva). De hol lehet a nagymama?
Ahogy a szereplők érkeznek és az alap konfliktusok fokozatosan kibomlanak, láthatóvá válik, hogy ez a találkozás minden lesz, csak békés nem. A történet felsorakoztatja mindazon neuralgikus pontokat, problémaforrásokat, melyektől egy egész ország is szenved. Egyszerűnek tűnő, mégis megoldhatatlan gondok, megválaszolatlan kérdések kerülnek asztal fölé. Becsülendő, hogy hőseink legalább kiteszik ezeket a problémákat és nem dugják homokba a fejüket. De mit lehet kezdeni a húsba vágó és valós gondokkal egy olyan országban, mely nem hajlandó sem tudomást venni ezekről, sem kezelni őket? Ahol létrejött egy alternatív valóság, mely semmiféle normalitással, valós életből származó nehézséggel nem tud és nem is akar semmit kezdeni?
A magyartenger látlelet egy egész társadalom mentális egészségéről, toleranciájáról, általános műveltségéről, összeesküvés-elméletek általi befolyásoltságáról. Vélt, vagy valós ellenségképekről, babonákról, alapos és alaptalan félelmekről, féktelen ivászatról (hiszen a pálinka nemzeti kincsünk), és a mindezeken túlmutató, élni akaró szeretetről. Szó esik a melegek elfogadásáról, a tanárok méltatlan helyzetéről ugyanúgy, mint a legelképesztőbb üldözési mániákkal keveredő összeesküvésekről, bántalmazó kapcsolatról, örökbefogadási nehézségekről, és csupa olyan alaphelyzetről, melyből a szeretet minden áron kiutat akar találni magának, de olyan fokú elfojtással szembesül, hogy egyre nehezebb dolga van. Van itt bőven trianonozás, zsidózás és cigányozás, hátrafelé nyilazós turulkodás, libernyákozás és sok hasonló, a közmédia képernyőjéből kinövő bumfordi érvelés, amit élőben is egyre több ismerősünk szájából hallhatunk visszabüfögni sajnos. Hiába, a propaganda megtette hatását szép Magyarországon…
Ami igazán szép megoldás, hogy a darab mindezzel együtt sem foglal állást. Mindössze arra vállalkozik, hogy bemutatja, mik azok a témák és konfliktusok, melyek –még ha nem is mind– ott vannak a magyar családok otthonaiban. És próbálunk ugyan beszélni róluk, de sosem jutunk egyről a kettőre, mert a pálinka és az indulat újra és újra letéríti a józan diskurzus talajáról ezeket az egyébként valóban fontos beszélgetéseket. Pedig nem fogjuk megúszni. Változás itt tényleg csak akkor lesz, ha értelmesen, észérvek menténk tudunk leülni egy asztalhoz és egymás iránti valódi nyitottsággal átbeszélni ügyeinket.
Erőteljes hangsúlyt kap a történetben az önmagunkért kiállás fontossága és annak kiemelése, hogy saját harcainkat helyettünk nem vívhatja meg más. Fel kell vállalnunk önmagunkat akkor is, ha kilógunk a sorból. Akkor is, ha árral szemben úszunk. Mert igenis meg kell tudnunk maradni normálisnak itt a magyartengerben úgy is, ha minden összeesküdött a normalitás, a humánum és a szolidaritás ellen.
A „nagy öregeknek” fontos szerep jut a darab egészét nézve is. Papp János alig szólal meg ugyan, mégis minden mondatának, gesztusának, mimikájának, de még a puszta jelenlétének is súlya van. Az élettapasztalat barázdálta homlokát, és nem merül el a többiek apró-cseprő vitáinak mocsarában. Bölcsen tudja már, hogy nem érdemes. Szabó Éva pedig az egész előadás talán legszebb jelenetét vállalta magára, ő ismerteti meg velünk a Balaton legendáját. Már az ezt megelőző gondolatai is fontos üzenettel bírnak elsősorban a fiatalabb generációk számára. Ezeknek súlya van, meg kell hallgatni és mélyen elgondolkodni rajtuk.
Hogy kinek az élete hova fut ki, vagy az előadásban kibontott konfliktusok milyen irányt vesznek, az a sors kezében van. Mégis, a fináléban minden pusztító mocsok és hordalék ellenére képes ez a család egy irányba nézni és egyfelé tartani. De vajon mi váltja ezt ki? Az előadás választ ad erre, vagy legalábbis útravalót ahhoz, hogy hol érdemes keresni az igazi értékeket. A Balatonba hajított kavics végül súlyos sziklaként nehezedik mindannyiunkra, de még mindig van kiút, csak figyeljünk egymásra…
Fotó: Horváth Judit
