Megálló – Ki dönti el, merre tovább?

A szívemben mindig kiemelt helyet foglalnak el az olyan színházi előadások, melyek kevés szereplővel dolgoznak ugyan, de alaposan kibontják a hősök életét, sorsát, egyéni motivációit. És persze minél különbözőbb és eltérőbb világból érkeznek a karakterek, annál izgalmasabb a produkció. Az Átrium és a Mentőcsónak új bemutatója, a Megálló nem kevesebbre vállalkozik, mint egy térbe enged két igencsak eltérő karaktert: egy meghasonlott, korrupt politikust (Timkó János) és egy bukott alkoholista költőt (Némedi Árpád). A rendező Markó Róbert.

A Jurányi 123-as laborjába belépve az első elem, amivel szembesülök, egy rég nem látott, különleges hangszer, mely egyben díszletelem is: a hupák. Szereplőink az előadás meghatározott pontjain több alkalommal meg is szólaltatják, jellemzően papucsokkal. Hol esőcseppek, hol egészen konkrét zenék csendülnek fel azon eszköz jóvoltából, melyet én utoljára a Nemzeti Színház ikonikus Egyszer élünk… című darabjában láttam és hallottam. A fényjátékot szintén saját kezükbe veszik a szereplők. Az pedig számomra külön öröm, hogy a már régről ismert Némedi Árpádot végig főszereplőként láthattam a színen. Sok nagyszínpadi előadásban megnéztem már, rendezést is láttam tőle, de itt mindössze ketten vannak színpadon Timkó Jánossal, és mindketten kulcsfigurák. Az egész előadást ketten viszik a vállukon. Ez hatalmas vállalás, amit nagyszerűen meg is oldottak.

A másfél órás produkció első 45 perce maga az előadás. A második 45 percben pedig a színészek közreműködésével a nézők drámafoglalkozás keretében dolgozzák fel a látottakat. Mivel a játékidő mindössze háromnegyed óra, így a két színésznek sűrűn kell fogalmaznia és koncentráltan kell jelen lennie ahhoz, hogy világaik és azok találkozása hitelesen, részletesen és alaposan bemutatva jelenjenek meg a színen. Az alapanyag persze adott ehhez, hiszen merőben különböznek egymástól, egyik tűz, a másik víz (kérdés persze, melyikük melyik), az érem két oldalát testesítik meg.

Nem csoda, hogy folyamatosan szócsatáznak, vitatkoznak egymással. Egymásnak feszülnek, érvek és ellenérvek ütközésében dúskál az előadás. Nem igazán kedvelik egymást. Ennek persze számos egyéni és társadalmi oka is van. Mindketten az életükért küzdenek, de más jellegű nehézségekkel, problémákkal kell szembenézniük. Kettejük kölcsönhatásának óhatatlan velejárója az is, hogy nem csak egymással, de önmagukkal is szembenéznek. És ez az a folyamat, amit a darab csodálatosan bont ki. Nevezetesen a gyász fázisait: tagadás, haragon, alkudozás, depresszió és az elfogadás.

Emberek lévén a másik helyzetével, hibáival és rontásaival persze mindig könnyebben néznek szembe, mint a sajátjukkal. Gondolkodásuk mégis több puszta számvetésnél. Nem csak azt keresik, hol és miért csúszott félre az életük. Nem csak megtanulják felfedezni és elfogadni, hogy mit rontottak el az úton, ami aztán a romláshoz vezetett. De meg is keresik az életükben azt a szakaszt, amikor még minden jól működött. Amit egyfajta origóként, édenkerti romlatlanságként élhettek meg. Megpróbálnak legalább egy gondolatkísérlet erejéig visszatalálni a valaha volt boldogságukhoz. És persze számba veszik azt is, ami lehetett volna valóság, de elmulasztották.

De hol is találkoznak ők pontosan? Mi ez a megálló? Honnan jönnek? Milyen vágyakkal? Milyen sérülésekkel és hiányokkal? Milyen mintával, beágyazottsággal és torzulásokkal? Hogyan kerültek ide, miért pont ők? Mi dolguk egymással? Van-e kiút erről a helyről, és ha igen, hogyan? Képesek-e a saját erejükből tovább indulni innen, vagy csak együtt? Mit keresnek és találnak meg önmagukban, ami a másikból hiányzik? Mi hiányzik belőlük, ami a másikban megvan? Alkalmasak-e arra, hogy leképezzenek egy egész társadalmat, annak minden nyűgével, nehézségével és szélsőségeivel? És vajon meg tudják-e mindezt oldani? Vagy legalább megpróbálják? Van-e élet az élet után, és lehet-e beleszólásunk, hogy az milyen legyen?

Az előadás a rövidsége ellenére végtelen számú kérdést tesz fel. A néző akaratlanul is elkezd önmagára figyelni és befelé kérdezni. Tulajdonképpen a néző koncentrációján is múlik, hogy hány kérdést hall meg. De ha mindez nem elég, a második 45 perc foglalkozása is segít elindítani a közös gondolkodást. A látottakról mindenkinek van véleménye, tapasztalata, gondolatai. Ezt oszthatjuk meg egymással. A másfél óra kiválóan alkalmas rá, hogy még napokkal később is gondolkodjunk rajta. A saját kis világunkban is keresni kezdhetjük a jobbító szándékot és a közös nevezőt magunkkal és egymással. Mert hát végső soron egy irányba tartunk. És bár a megállók eltérhetnek ugyan, a végállomás biztosan adott…

Érdekességként említendő, hogy a darab szerzője, Szücs Zoltán maga is megjárta a saját poklát. Ennek bugyrait bőségesen beleírta a történetbe. És pontosan ettől lesz hiteles és tűpontos az előadás, mert kőkeményen megélt élményekből táplálkozik. Ebben rejlik az ereje: egyrészt segítő kezet nyújthat a kisiklottaknak, ugyanakkor erőt is a szerencsés „túlélőknek” a kitartáshoz. És mindnyájunknak elegendő muníciót a gondolkodáshoz és a helyes kérdések feltevéséhez.

Bár a válaszok talán személyenként eltérők lesznek, ez a történet a szívünkbe ég és nem tűri a közönyt. Az év végi összegző, számvető időszakban különösen aktuális egy kicsit rendszerezni a gondolatainkat, életünket. Legyen egy ilyen megálló is benne. A megnyugvásé, elcsendesedésé, átértékelésé. A mámor és a hatalom hajszolásának helyét adjuk át egy kicsit az igazabb, emberibb értékeknek. Amíg lehet.

Fotó: Czibor Attila



Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.