A Radnóti Színház legújabb bemutatója szenvedélyes szerelmi történetként indul. Két fiatal találkozik egy hajóúton, egymásba habarodnak, és rohamléptekkel haladnak a szenvedély útján. Bár a férfi érzi, hogy furcsa a házasságról beszélgetni egy olyannyira friss ismeretségben, ahol még semmit nem tudnak egymásról. Persze a szerelem elvakítja, a kezdeti furcsaságok, disszonanciák elcsitulnak. A következő mérföldkő a bemutatkozás: a lány meglehetősen rigorózus apja nem épp a legoptimálisabb helyzetben talál rájuk, amikor a szobába benyitva meztelenül találja őket. És egyre több a furcsaság…
Trench, a férfi (Porogi Ádám) jómódú, neves, ősi család sarja. Blanche, a nő (Sodró Eliza) is dúskál az anyagiakban, az imént említett apa, Sartorius (László Zsolt) jóvoltából. Ebben eddig nincs is semmi furcsa. A történetbe belecseppenő végrehajtó, Lickhese (Hajduk Károly) dobja az első, súlyos kavicsot az addig békésen nyugvó állóvízbe. Ugyanígy markáns Blanche barátnője -és egyben Sartorius szeretője, Annie (Martinovics Dorina)- jelenléte, valamint a médiát képviselő szélkakas Cokane (Kelemen József) szereplése.
Elkerülhetetlen lesz, hogy kiderüljön, miből származik Sartorius vagyona: egyébként is nyomorban élő embereknek biztosít lakhatást kritikán aluli színvonalon, emberhez nem méltó körülmények között, mindenükből kiforgatva, teljesen megnyomorítva, a kitörés lehetőségétől megfosztva, kizsigerelve őket. Felújítás, korszerűsítés nincs. Pénzbehajtás van. Trench ezen csattan fel, mert mindez mélyen ütközik az ő erkölcsi elveivel. Ebből aztán kibékíthetetlen ellentét következik, és lassan a Blanche-sal való kapcsolata is rámegy. Mert a nő megszokott egy életszínvonalat, és esze ágában sincs nem elfogadni az apai hozományt – ha már házasságra kerül sor, hiszen ebben hőseink viszonylag hamar megállapodnak.
A kezdeti love story fordulatokban gazdag, egyszer fenn, egyszer lenn történetté alakul. Kiderül, hogy Trench és Blanche találkozása nem teljesen véletlen, hiszen cél volt, hogy a gazdag és a jó nevű család összefonódása ilyen formában is megvalósuljon, ha már a szülők egyébként üzlettársak. Sartorius kirúgott és kisemmizett végrehajtója is hamarosan visszatér a történetbe, elegáns öltönyben, drága autóval és táskával, üzletet ajánlva a korábbi tettéért gyűlölt Sartoriusnak – persze nem teljesen érdek nélkül. Fordult a szél, és újra egy csónakban eveznek. A kényszerűség és a haszon egymáshoz sodorja őket.
A történet számos, manapság is húsba vágóan aktuális réteget bont ki, szinte kapkodjuk a fejünket, hogy milyen váratlan, vagy egyáltalán nem váratlan fordulatok következhetnek még. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy ebben élünk, ez a mindennapi valóságunk. Csak ezt kevesebb, mint 3 órába sűrítve, töményen az arcunkba kapva mégis meglepődünk, hiszen az előadás időtartama alatt olyasmi játszódik le, ami a valóságunkban évekig, vagy akár évtizedekig húzódik. Mégis, mindannyiunk számra ismerős a helyzet. Az a nyomasztó, megnyomorító, pénzközpontú, korrupt társadalmi légkör, ami rátelepszik a lelkekre, megfojtva mindenkit.
Milyen kérdéseket feszeget az előadás? Az erkölcs és elvek ütközését a jólétben megszokott, kétes forrásokból biztosított életszínvonallal. Az idealizmus harcát a teljes romlottsággal. A hittel küzdés naivitását a beletörődés mocskosságával. A következtetést, hogy nem tudsz változtatni, be kell állnod a sorba. A lázadást, hogy talán mégsem. És a megtörést, amikor belátod: annyira determinál a múltad és a környezeted, hogy nem tehetsz mást. Ha mégis fellázadsz, a szeretteidet teszed tönkre. Vagy beállsz a sorba és viszed tovább a nyomasztó örökséget, vagy tiszta maradsz és nem mocskolod be magad, de ezzel a hozzád legközelebb állókat teszed végérvényesen tönkre. Te hogy döntenél?
Amikor összecsap a gőg, a büszkeség, a makacsság, a tartás, a szeretet, a szerelem, a pénz, a gyűlölet, a szövetséges és az ellenség. Amikor rájössz, hogy csak eszköznek használnak. Téged és az érzéseidet is. Amikor szembesülsz vele, hogy egy elit családban az érzelmek, a test és a lélek csak másodlagos, járulékos érték lehet, de szervező erő semmiképp. A barátság és a szerelem feláldozható. És hogy a többiek sem jobbak. Mert van az a pénz, ami az elvek árfolyama felett van. Van az az összefonódás, ami alól sem apa, sem fia nem vonhatja ki magát. És hogy akármennyire nemes is egy ügy, mit sem ér megfelelő pénzügyi támogatás, mecénás nélkül. Kéz kezet mos. Kiszállni a játékból nem lehet, mert már annyira mélyen benne vagy, hogy nincs visszaút és nincs választásod. Amikor fel kell tenned a kérdést: a Te pénzed miből van? És vajon van-e köze ahhoz a mocskos pénzhez, amit elítélsz az elveid miatt? Amikor kimondásra kerül, hogy Te vagy a világ leggonoszabb embere, és hogy annyit érsz, amennyi pénzed van. És akire ezt kimondják, azzal védekezik, hogy egy életen át tartó kemény munkával jutott oda, ahol most van. Nem szégyenkezik, mert jól él. És hite szerint még segít is, miközben csak egy korrupt rendszert tart fenn.
Később megérkeznek az ebben a világban szinte klasszikussá vált tételmondatok, mint: kukába a szégyennel, aki ravasz és ügyes, csak az fog érvényesülni. Mindent és mindenkit eltaposni. Mert ez az egyetlen lehetséges út. A világ, melyben farizeusnak kiáltják ki, aki bármilyen nemes ügyben, eszmében képes önzetlenül, és nem pénzben mérhetően hinni. Amikor nem elég, hogy farizeusnak neveznek, de még le is vezetik, miért nem vagy különb te sem semmivel a többieknél. Amikor azt érzed, hogy egyedül maradtál, rád záródtak a rácsok, nincs menekvés és hirtelen már akaratod, hited sem lehet. Néma mozdulatlansággal figyeled, ahogy összeomlik benned egy világ, és a fogadatlan prókátorok próbálnak meggyőzni és vigasztalni, hogy az élet ilyen, és hogy ez teljesen rendben van. Amikor ezredszer is le akarják nyomni a torkodon ugyanazt, amitől elvből rosszul vagy.
Mert minden le van zsírozva. Persze dönthetsz másképp, de akkor a szeretteidet, családodat átvilágítják, lebuktatják és örökre ellehetetlenítik, megnyomorítják. Mit választanál? Persze joggal merül fel, hogy ha már valaki segíteni nem tud, vagy nem akar, legalább ne nyerészkedjen mások nyomorán. De ezt hiába is mondanád azoknak, akik számára teljes evidencia, hogy üzleti érdekből kell egy megszakadt szerelmet újraéleszteni, kibékülni, majd összeházasodni. Mert ez az egyetlen út, ami kifizetődő. Senki sem ártatlan.
Tisztességes életet akarsz? Felejtsd el! Nem lehet, nincs mozgástered. Fogadd el az üzleti ajánlatot és vedd feleségül a lányt. Ugye milyen jól hangzik? Aztán fogadd el azt is, hogy a Te generációd sem különb. Te is csak fenntartasz és használsz egy mocskos rendszert. Ahogy a szüleid, és az ő szüleik is tették a történelemben. Ne akarj hős lenni és engedd el a tenni vágyást. Dőlj hátra és ne akarj semmi mást, csak élni. És élvezd ezt az életet. Carpe diem. De hogyan? Azt pedig, hogy szégyenérzet nélkül tudj bárkinek a szemébe nézni, szintén felejtsd el. Akárcsak az ábrándozást egy gondoskodó, önzetlen szerelemről. Ez a nem járható út. És mi az, ami járható? Az ügyeskedés és a gátlástalanság útja. És amint úgy döntesz, erre az útra lépsz, már egyből súgják is a füledbe az egykor a világot jelentő szót: Szeretlek! Ilyen áron vajon mit jelent ez a szó?
Ami bájosan borzongató a történetben, az Sartorius személye. Bár valóban a világ leggonoszabb emberének láttatják, mégsem egy agresszív zsarnok. Szerető apa, szerelmes férfi. Tényleg keményen dolgozott, tevékenysége azonban erkölcsileg masszívan megkérdőjelezhető. Ezzel együtt is kellemes ember, határozott és céltudatos férfi, büszke apa, aki gondoskodik a gyermeke jövőjéről. A kérdés csak az, hogy mindezt csak így lehet csinálni? Vagy talán ő is csak sodródott és nem ura a saját helyzetének? Neki sem volt választása, szabad akarata, döntése?
Valló Péter rendezése nem könnyen emészthető. Cserébe zseniálisan villant fel valós dilemmákat. Bár érzésem szerint a történetben kibontakozó helyzet kissé szélsőséges. Valóban vannak olyan társadalmi rétegek (jellemzően az elitben), ahol ez a norma. De az egyszerű, hétköznapi emberek szintjére ilyen durva mértékben talán még nem csorgott le ez a minta. Azaz dehogynem. Minden szinten jellemző a gátlástalanság, az öncélú előrejutás, a kihasználás és mások eltaposása. A többség számára azonban a döntés lehetősége még mindig adott. Hiszem, hogy még ma is lehet egyenes gerinccel és tisztességesen élni. Hogy vannak valóban önzetlen és nemes ügyek. És van egyenes út. És talán még emberek is. Bár a tendencia napról napra romlik, a normalitás relativizálódik. Ideje lenne felébredni a rémálomból.
Fotó: Dömölky Dániel
[pvcp_1]