Minden nagyon jó lesz – életigenlés, avagy a halálnál még mindig jobb ez a rühes élet

Spread the love

Ünneplőbe öltözött lélekkel és gyermeki izgatottsággal érkeztem az Átrium új bemutatójára, a Minden nagyon jó lesz című előadásra. A színház egy ideje nem tűzött műsorra új darabot, így a törzsközönség –velem együtt- már igazán ki volt éhezve lélekben a nagy pillanatra, amikor új produkciót láthat a színpadon. Hogy az Átrium csapata ugyanezt érezte, mi sem bizonyítja jobban, mint a darabválasztás. Sejthető volt, hogy a nagyobb csend után valami igazán ütőssel fognak előrukkolni. A mostani bemutató akkorát robbantott a lelkemben, hogy még másnap is alig térek magamhoz. Csak kóválygom, rezignált nyugalommal sétálok céltalanul a városban, a fejemben zakatolnak tételmondatok, és az egésznek az üzenete. Jól esik szellőztetni a fejem. Persze kattog benne a napi kérdések sora továbbra is, de egy kicsit csendesebben. Vagy csak már nem foglalkoztat annyira? Átjár a helyzet, amiben vagyok, a helyzet, amiben a színház van. És az, hogy mennyire pontosan passzol éppen ez az előadás és annak üzenete ehhez az egész helyzethez.

A függöny felgördült és már a nyitó jelenet olyan élményt adott, mintha egy hatalmas tükörbe bámultam volna bele: 35 éves férfi (Brasch Bence), nyakában kötél, remegő lábai alatt szék, szájában az utolsó cigi, a háttérben valami idegesítő zene. (Újjá)születésnapja van. Teljesen elmerülve az élet közepi válságban, annak is az utolsó szakaszában, amikor eldönti: nem akarja tovább csinálni. Elég volt…

Igen erős kezdés. És egyből beindulnak bennem a kérdések: ki ez az ember? Milyen az élete? Hogyan és miért jutott el odáig, hogy most el akarja dobni? Ahhoz, hogy valaki ilyen döntést hozzon, előtte nagyon sok rossz dolognak kell történnie. Sőt: csak rossz dolognak. És tartósan. És állandóan. Ha már nem látsz más kiutat, ott akkor tényleg valami nagyon nagy gáz van. Vagy sok apró. Rengeteg pofon egymás után, amiből már képtelen vagy felállni. Amikor mégis sikerülne, akkor kapsz egy olyan KO-t, ami végleg padlóra küld. És csak a kötél marad. Nem azért, mert gyenge lennél, vagy életképtelen. Hanem, mert már nem tudod eltárolni, feldolgozni. Nem tudsz vele mit kezdeni. Csak azt tudod, hogy ezt egyetlen perccel sem akarod tovább. Bármi is jön a halál után, az csak jobb lehet. Az csak megváltás lehet.

Hol vannak a barátai? Hol a családja? Hol van az Isten? Mit keres egyedül télen, egy kihalt sziget tengerparti nyaralójában? Miért nem ír még csak búcsúlevelet sem? Elszántnak tűnik. Ránézésre értelmes, kedves fickó, szóval tényleg valami nagy gebasz lehet az életében. Az utolsó pillanatban mégis kap egy esélyt. Váratlanul betoppan egy idegen. Egy nő (Parti Nóra), egészen szürreális élményként viharzik be a halál-szagú házba és fordít fel fenekestől mindent. Ez hősünket teljesen kizökkenti abból a lélekállapotból, melybe sodródott. Bár szándékát nem adja fel azonnal, egyelőre időt nyert. Beszélgetni kezdenek, bár túlzás ezt mondani, mert inkább csak a nő beszél. Pontosabban be nem áll a szája. A jég lassan törik meg köztük, de a nő mindennapi életének apró, ügyes-bajos dolgai okozta elfoglaltsága végül leemeli hősünk nyakáról a kötelet, és ha lassan is, de mesélni kezd. Nehezen nyílik meg. Amikor végre beszél, akkor sem az igazat mondja. Egy ideig. Aztán egyre többet tudnak meg egymásról, és a kis hibák, a jellembeli fogyatékosságok, a törékenység és tökéletlenség kezdi összekovácsolni őket.

Közben megérkezik a nő párja is (Bányai Kelemen Barna), aki tűzoltóként suhan be a történetbe. Tűz az van itt bőven, így az alaphelyzet feltérképezését követően meg is kezdi az oltást. Később még egy társ csatlakozik hozzájuk. Egy másik lány (Móga Piroska), aki escort-ként, hősünk barátjának megbízásából azért érkezett, hogy felvidítsa a férfit. Ki van fizetve. Ezen a ponton megdőlni látszik az, hogy a férfi sorsa és hogyléte senkit nem érdekel. Igaz, nem helyes kifizetett szexuális szolgáltatással helyettesíteni egy komoly baráti beszélgetést, de legalább nem feledkeztek meg róla.

Most már négyen vannak a térben. Összezárva. A fókusz természetesen a főhősön van, őt próbálja kezdetben mindenki megérteni, az ő kis moziját összerakni. Persze már az alapinformációkat is nehéz nekik helyretenni. Amit tudunk, hogy a férfi vadászpilóta, vagy nem. És embereket ölt, vagy nem. És meg akar halni, vagy nem. Csak lassan, a folyamatos párbeszédekből bontakozik ki az igazság. De ekkor már nem csak a főszereplő, hanem a többiek élete, sorsa is körvonalazódni látszik. Ahogyan viszonyulni kezdenek hozzá, aztán egymáshoz is. Ezek a viszonyulások, történetek, a múlt sérülései kezdik felnyitni mindnyájuk szemét, hogy belássák: az élet nem fenékig tejfel. Kiderül, hogy mind a négyen cipelik a maguk nagy keresztjét. Van, amit nem tudnak megugrani, feldolgozni. Az persze eltér, hogy melyik eset milyen súlyú. Az is eltérő, hogy a szarságok feldolgozásának és a túllépésnek melyik szakaszában vannak. Ami azonban közös: mindenkinek a saját traumája a legnagyobb és ezt kell megoldania. Persze a megoldás útja is minden esetben egyedi és egymástól teljesen eltérő. Viszont: már nincsenek egyedül. Sem a gondokkal, sem a megoldásokkal.

A magányos és boldogtalan születésnapos lassan belátja, hogy senki nem ígér az életben boldogságot, és a magány csak egy állapot. És hogy miből szakadt ki? Egy olyan kapcsolatból, melyben a szerelme arra sem méltatta, hogy legalább egy kicsit odafigyeljen rá… A többiek is küzdenek az életben maradásért. Nem boldogok és nem teljes az életük. A szerelem pedig amúgy is össze-vissza csapkod, sodor, kiszámíthatatlanná tesz mindent. Főleg, ha nincs rendben. És ha már szerelem: mivel a történetben 2 nő és 2 férfi találkozik, elkerülhetetlen, hogy valamilyen szinten kölcsönhatásba kerüljenek egymással, és beinduljon a kavarás. De végre nem a szeretlek-kavarok-megcsallak-elhagylak-hiányzol sztori kapta a hangsúlyt a történetben. Ezek az emberek eggyel hátrébb lépnek. Nem merülnek el ebben a mocsárban. Felfedezik, hogy nagyobb a probléma. És mélyebben rejlik. Egy alapprobléma van, amit meg kell oldani. Egy alap feszültség, amit fel kell oldani. Szembe kell nézniük egy majdnem öngyilkos válságban lévő lelkével, és a saját összetört lelkük sebeit is gyógyítani kell. Ezért elengedik a kavarást, túllépnek a kicsinyes játszmákon, és valami sokkal fontosabbat találnak meg egymásban: a sorsközösséget. Innentől válik emberivé a történet.

A sztoriba beépülő videó-bejátszásokból az is kiderül, ki mi elől menekül. Szexuális erőszak, bosszú, hivatásként gyakorolt munka elvesztése, vágyott karrierhez kompromisszumként megkötött szexuális szolgáltatások nyújtása, emberéletekbe kerülő súlyos tévedések. És az ember önmagát akarja megbüntetni, ha azt érzi: a rá mért büntetés nem áll arányban a tette súlyával. Annyira elviselhetetlenné tud válni ez a fájdalom, hogy akár az életünket is hajlandók lennénk eldobni az emiatt érzett bűntudat miatt.

Kellő távolságból nézve azonban másként is felrajzolható a történet. A morzsákért élet-halál harcot folytató hangyák az ember szemében ugyanolyan jelentéktelenek és esendőek, mint a kiutat nem találó, vívódó ember az Isten szemében. Fentről nézve szinte bosszantó lehet, hogy megkapjuk a legszebb ajándékot, ezt a csodálatos életet, és ott csesszük el, ahol csak tudjuk. Fájunk, nyavalygunk, elesünk, eltörünk és úgy maradunk ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket, ráirányítanánk a tekintetünket arra a megannyi csodára, amit az élet minden mocsok és fájdalom ellenére rejteget. Mintha nem akarnánk megtalálni a gyöngyöt a mocsárban. Gondolkodásunkat elborítja önmagunk fontosságának túlzott hangsúlyozása, a nárcizmus, az egó és az őszinte szeretetre és segítségnyújtásra, empátiára való képtelenség. Persze az is kérdés, hogy hová lettek és miért vesztek el, égtek ki ezek a valaha megvolt értékek? Biztonságra vágyunk. Pontosan emlékszünk azokra az időkre, amikor még volt hová hazamenni, volt hol megnyugodni. Ha ez elvész, az életünk hátralévő részében próbálunk hozzá görcsösen visszatalálni. Ám az élet múlandó, és ez nem mindig sikerül. Muszáj megtanulnunk elfogadni a veszteségeket, és azzal főzni, amink van. Ez persze pokoli nehéz. Mert nem egy kapcsoló, amit egy laza mozdulattal átkattintunk és már jó is minden. Az a ma divatos motivációs trénerek világa. Az olcsó megoldás. Bár senki nem veszi észre, hogy miközben egyre több a motivációs megmondó ember és az üres bullshit egóduma, úgy egyre több a boldogtalan ember is. De hát az üzlet az üzlet… Vásárolj pénzért üres dumát. De vajon megoldja a problémádat?

Ebben a darabban pont az a szép, hogy nem olcsó megoldásokat keres, és nem közhelyeket puffogtat. Inkább szembesít azzal, hogy esendő és törékeny vagy, kisapám. És a többiek is azok. Ezért nyisd ki a szemed és vedd észre, ha a felebarátod bajban van. Nem árt, ha a gondolkodásodból nem spórolod ki az Istent. Mert nem elég a segítségét kérni. Észre is kell venni, amikor az megérkezik. Hősünk egyszerre három segítőt is kapott és képes volt észrevenni ennek erejét. Bele tudott kapaszkodni.

Spáh Dávid rendezése emberközpontú és nagyon szerethető. A nyilvános főpróba előtt volt alkalmam beszélgetni az alkotókkal. A színészek is nagyon szeretik ezt az anyagot. Könnyen azonosultak vele, mert ők maguk is felismerték a saját élettapasztalataikat és bukásaikat a történetben. Olyannyira családdá formálta a csapatot a próbafolyamat, annyira magukénak érzik, hogy szinte furcsa érzés volt közönség elé vinni. Az Átrium csapata is nehéz, kihívásokkal teli időszak után van, és érezhetően ott lüktet a színház lelkülete ebben a történetben. A csakazértis-sel vegyülő rezignáltság, a folyamatos harcok utáni fáradtságban is tenni vágyás, és ami talán a legfontosabb: a hit és a remény. Van úgy, hogy az ember nagyon szeretne átadni valamit a lelkéből és szinte fájdalmasan vágyik rá, hogy ezt a valamit mások megértsék, megkapják. Az Átriumnak sikerült átadnia és őszintén remélem, hogy a nézők folyamatos figyelme és érdeklődése kíséri majd ezt az előadást is. Én magam is zaklatott lélekkel érkeztem a főpróbára és féltem is kicsit, hogy így még erősebben talál majd meg a történet. Ez így is lett. Voltak jelenetek, amikor kapaszkodnom kellett. Volt, amikor újraértékeltem dolgokat. Volt, amikor kacagással és volt, amikor könnyekkel távozott belőlem valami, ami megszüntette azt a makacs, folyamatos szúró fájdalmat a szívem táján, és ezt a megkönnyebbülést szó szerint fizikailag is éreztem! Az ember szinte ott helyben csatlakozna ennek a négy embernek a beszélgetéséhez és elmondaná a saját fájdalmát. Már nem vagyunk egyedül. Ezen az estén biztosan nem.

Valóban van egy nagyon intim érzete ennek az érzelmi hullámvasútnak. A néző mélyen képes a sajátjának érezni. Ráadásul a kiváló humor okozta hangos kacagások, majd a következő pillanatban egy-egy igencsak ütős mondat utáni bennszakadt csend a nézőtéren gyors egymásutánban váltják egymást. Az igazi és –túlzás nélkül állítom- könnyfakasztó katarzis az utolsó jelenetben kiszakít az emberből valami megmagyarázhatatlan mélységből feltörő fájdalmat.

Hiszem, hogy ez az előadás képes arra, hogy kivegye a hurkot az ember nyakából és legalább újragondolásra késztessen. Ezzel idő is nyerhető, hátha megtörténik a csoda. Valahol mindannyian a csodát várjuk és azért teszünk, mégis, ritka az a pillanat, amikor megérkezik. Vagy csak túl sokat akarunk. A darab azt is üzeni: becsüljük meg a boldogság ritka pillanatait. Ne legyenek túl nagy elvárásaink. Kezdjük kicsiben: csak ma este, talán csak ma este elég, ha minden nagyon jó lesz. Ha minden rendben lesz…

Fotó: Lakatos Péter


A cikk egyedi olvasóinak száma: 737

Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük