Az új bemutatók sorát folytatva ezúttal az Orlai Produkció előadását láttam a Belvárosi Színházban. A darab szinopszisa nem túl részletes, így nem tudtam előtte, milyen lelkiállapotban érdemes érkezni az estére. Ami nem is baj, hiszen derült égből jött a villámcsapás minden olyan pillanatban, amikor arra volt szükség. Ez az előadás rendezőjének, Rába Rolandnak az érdeme, aki a plakátokon csak „Róóóland” néven szerepel.
Adott egy házaspár, akit Szávai Viktória és Debreczeny Csaba alakít a színpadon. Mindenük megvan, viszonylagos jólétben élnek. A férj sikeres építész, és az előadás elején már feltűnő, mennyire elfoglalttá teszi a munkája. Minden szenvedélye abban teljesedik ki. Talán nem véletlen, hogy legutóbbi alkotása, melyen ezerrel dolgozik, egy falloszt formáló toronyház megépítése és annak menedzselése. Pörög a házaséletük, jönnek-mennek. Ám egyik nap a nő egy váratlan hírrel állít haza, mely gyökeresen megváltoztatja mindkettőjük életét. Legalábbis erre hivatott ez a nagy fordulat. De vajon mihez kezd egy összeszokott, 20 éve házasságban élő pár, amikor szembesülniük kell egy olyan egészségügyi problémával, melyet a legnagyobb valószínűséggel csak együtt képesek megoldani? Elég mély-e a szerelem, az odaadás, az önzetlen segítő szándék, vagy akár az önfeláldozásra való képesség ahhoz, hogy tűzön-vízen keresztül tudjanak menni egymással és egymásért?
Vajon valóban összetartoznak, vagy csak a megszokás rabjaiként élik és tengetik szürke, jómódú hétköznapjaikat? Elsőként a férjnek kell vizsgáznia. Bár nem igazán kapcsol eleinte, hogy itt helyzet van. Azaz kapcsol, de hirtelen a saját kis mikrovilága, önzése, önféltése kerül előtérbe. Valahogy nem érkezik meg a minden problémát megoldó szeretet a részéről. Már nem is a felesége gondja nyomasztja, hanem az, ahogyan mindez az ő életére esetleg kihat a jövőben. Ha pedig a gondolkodás ilyen irányba indul el, sejthető, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a kapcsolattal.
Hogy árnyaltabb legyen a kép és részletesebb megvilágításba kerüljenek a jellemek, megérkezik a történetbe egy másik pár is (Járó Zsuzsa és Mészáros Máté / Rába Roland): hőseink barátai. A párkapcsolati nyulat igazán csak társaságban lehet kiugrasztani a bokorból. Ami ebben a történetben sokszorosan meg is történik, mindkét pár vonatkozásában. Lassan mindenkiről lehull a lepel, folyamatosan vizsgázik a holtomiglan-holtodiglan, újabb és újabb csontvázak esnek ki a szekrényből. Vajon ez a sok lom, ami előkerül a szőnyeg alól, vagy épp rájuk nehezedik, összenyomja-e őket, vagy képesek megküzdeni vele? És egyáltalán: akarnak-e megküzdeni vele? Mi van akkor, ha az igazság éppen a fordítottja az eddig látottaknak? Amikor a teljes történet megfordul és az eddigivel pontosan ellentétes megvilágításba kerül? Mi van, ha az eddig önző férj most a feleség igaz önzetlenségével szembesül? És mi van, ha ez sem igaz? Ha ez az egész csak egy beteg teszt, aminek az eredménye már akkor borítékolható volt, amikor elkezdődött a játszma?
Fordulatokban és csavarokban gazdagon bővelkedik a történet. A kezdeti koordináták rögzítése után olyan adok-kapok indul, amit elég ép ésszel követni. Ha lehet egyáltalán követni. Mert könnyen elveszhetünk a heves, de nagyon is ismerős szócsatákban, mint pl.: „Először megbeszéljük, aztán szabadon döntesz”, vagy az „ez is miattad van”. Közben szembe kell nézni a férfi péniszkomplexussal, az épülő fallikus toronnyal, az elvi kérdésekkel, a fejét egyre intenzívebben felütő, minden irányból támadó féltékenykedéssel és az állandó vendéggé váló manipulációval is. Az addig baráti kapcsolatot ápoló két páros már odáig süllyed, hogy egymást mószerolják nyíltan és kendőzetlenül, mint az óvodások. Nem hogy békét nem találnak, de egyre mélyebbre merülnek a mocsárban. Egyet előre, kettőt hátra lépnek. De mi van, ha elérik a falat, és nem lehet tovább hátrálni? Akkor nincs más hátra, ki kell tenni mindent pacekba, és szembesülni önnön kis csúsztatásaikkal, hazugságaikkal és álnokságaikkal. Mert miközben kezdik meggyűlölni egymást, végső soron mégis csak az egyetlen járható utat választják: tiszta vizet öntenek a pohárba és leszámolnak minden elfojtással, bűnnel, stiklivel és aljassággal. Szinte felszabadító! Bár nagy árat fizetnek érte…
Van aztán itt megcsalás, lebukás, mellébeszélés, hülyének nézés, szitán átlátás, korrupció és alkudozás. És ha már az egyik lebukott, bukjon le a másik is. Képtelenek a végére érni az egymással szemben elkövetett mocskosságok felszámolásának. Végül eljutnak a már szinte közhelyes egy kalap alá vételig és a kollektív bűnösség gondolatáig, hiszen minden férfi ilyen, meg minden nő olyan… ismerős frázisok mindannyiunk számára. Sajnos.
A történet felépítése lélektanilag emlékeztet az Átriumban látható, Az öldöklés istene c. előadásra, melyről a tavasszal szintén írni fogok. Ott annyiban más a történet, hogy a gyerekek egymással szemben elkövetett csíntevéseit próbálják a szülők tisztázni, de hamarosan kiderül: semmivel nem különbek a gyerekeiknél, sőt.
A történetben egyetlen karaktert találtam, aki nagyon kilógott a sorból. Az ő története dolgozott a fejemben az előadás után még hosszú napokig. Ő a baráti pár férfi tagja, egy bizonyos Götz nevű figura. Egyszerűen kilóg a sorból. Nem illik a képbe, sem ebbe a társaságba. És talán erre a világra sem való, mert egy tiszta lélek. Az egyetlen, aki akkor is önzetlen, amikor a barátja feleségéről van szó, de ugyanolyan önzetlen és önfeláldozó marad, amikor kiderül a fordulat, és a barátja iránt kell állhatatosnak maradnia. Önzetlen marad akkor is, amikor a barátja mindezzel együtt a képébe hazudik, fedez és tagad. Az egyetlen, aki nem csal a történetben. Aki megmarad tisztességes embernek és hűséges férjnek is. Az egyetlen, aki talán éppen emiatt a legtöbb pofont kapja, és teljesen jogosan áll értetlenül a történtek előtt. Persze az előadásnak remekül működik a humora, és a szópárbajok legalább annyira viccesek, mint fájdalmasak. De Götz karakteréből mégis a fájdalmas együttérzést vittem haza magammal. Mert valahol mégiscsak azt jelképezi, hogy ha korrekt ember vagy, megaláznak, becsapnak, megcsalnak és lábtörlőnek használnak. Götz annyiból szerencsés figura, hogy jó a természete, és képes a fájdalmat kiüvölteni magából. És nem mondjuk befordulni, és az introvertáltak szkeptikus nyugalmával vetni véget az életének… De ez az ő esetében csak a szerencsés alkatának köszönhető, semmi másnak. Én Götz-öt vittem haza magammal a darabból és azt, hogy sajnos vigasztalhatatlanul sok sebet szerez az ember a környezete révén akkor, ha korrekt és tisztességes marad. Pedig épp a többi három szereplő az ékes bizonyítéka annak, hogy semmivel sem vagy beljebb, ha egy önző, nárcisztikus, önimádó féreg vagy. Csak ebből van több, erre tart a világ. Azért kíváncsi vagyok, mi lesz itt, amikor a farkasok már felfalják az összes bárányt? Akkor majd egymást kezdik felzabálni? És ez hová vezet?
A történet színpadra alkalmazott megoldása persze vidámabb annál a gondolatsornál, amit fentebb boncolgattam. Bátran beülhet rá az is, aki szórakozni és kikapcsolódni vágyik, hiszen kiválóan cinkos humorral operál végig a darab, zseniálisak a párbeszédek, és a szereplőválasztás is dicséretet érdemel. A magamfajta vájtabb szeműek pedig, akiket a mögöttes lélektan, és főleg annak rejtettebb rétegei is érdeklik, úgyis észreveszik, hogy az összekacsintós, ismerős helyzetek mögött felfedezhetők az egyéni sorstragédiák és némi vigasztalhatatlanság, kárpótlás nélkül maradás is. Főleg, ha jó ember vagy. De akkor is dacolj. Ne számítson. Maradj jó ember. Ne halj ki.
Számomra ennek a darabnak ez volt az apró, de annál fontosabb kérése. És megfogadom.
Fotó: Takács Attila
[pvcp_1]
