Álmos utas haragja – törések és útkeresések a szerelem útvesztőjében

Spread the love

A Mozsár Műhelyben látható új bemutató alaposan felkavarhatja az embert. Talán pont azért, mert nagyon emberi történeteket mesél el. Az előadás alapját Egressy Zoltán Júlialepke című könyvének novellái képezik. A négy történet első látásra független egymástól, azonban kibontakozni látszik egy ötödik sztori, még ha csak közvetve is. Egy ötödik sors, ami itt-ott keresztezi a másik négyet. De milyen történetek ezek?

Egy virágárus lányé, egy kétségbeesett taxisofőré, egy kórházi ápolóé, és egy idős asszonyé. Egyszerű, hétköznapi emberek, közülünk valók, teljesen átlagos élethelyzetekben. Ami viszont közös bennük, az a felfokozott érzelmi állapot, a teljes összetörtség, a hiány, a veszteség, a fájdalom, a lecsúszás valamiről, vagy valakiről. Az állapot, ami valahol megbélyegzi, lebénítja az embert, legyen az nő, vagy férfi. Mindegy, hiszen a szerelem, vagy annak hiánya végletes helyzetekbe sodorhat bárkit, szinte képtelenné téve az odafigyelést bármi másra. Persze ez nem törvényszerű. Hiszen ha az a szerelem rendben van, nem járhat fájdalommal. Itt mégis csupa fájdalommal találkozunk. Maguk a szereplők sem értik a miérteket. Sodródnak. Valami nem jó. És bár így, vagy úgy, megkötik a maguk kis kompromisszumait és megpróbálnak továbblépni, ez mégsem sikerül igazán. Ami aztán az egész további életükre, sőt, a velük kapcsolatba kerülők életére is alaposan rányomja a bélyegét.

Ami a fájdalmat okozó szakításokat, félrecsúszásokat, hiányokat illeti, csak annyit tudunk meg hőseink szemszögéből, hogy valami nem sikerült. Pedig megvan a szembenézés. Nem csak a másikat hibáztatják, önmagukkal is hajlandók számot vetni és megkeresni, hol (volt) a baj. Nyilván a történet idejére végigjárták már a maguk gyászának stációit. Az élet azonban kegyetlen: a szembenézés mellett belesodorja őket az emlékezés, a sebek feltépésének fájdalmába. Abba az őrületes csapdába, amiből a szív nem tud kiszabadulni. Vergődik, őrlődik, és szinte megáll. Fél-emberek mindannyian. A túlélésre más-más taktikát választanak: környezetváltozás, munkaterápia, álmodozás, vagy éppen egy utolsó nagy revans a film legvégén – ha élve nem, hát halva… Hogy ezek a taktikák valódi megoldást adnak-e, azt ki-ki maga dönti el. Ami viszont biztos, hogy vannak azok a törések, amiket már nem él túl a szív. Sem az ész…

Az ember alapvetően a túlélésre van berendezkedve. A szív viszont érzékeny szerkezet. Erős és makacs izom, tűri, elviseli és fel is dolgozza a fájdalmat, hiszen ösztönösen is az van belénk kódolva, hogy élni kell. Igen ám, de hogyan? Ezt már általában az ész dönti el, és sok esetben a szív ellenében.

Vajon lehet-e teljes az élet csupán csak a racionalitás mentén? Vagy engedjünk teret a szívnek és kockáztassuk az újabb sérülések lehetőségét? Esetleg a kettő közt lavírozzunk, üveggolyókkal zsonglőrködve? Létezik-e ész és szív közt egyensúly egyáltalán?

Amitől ez az előadás nagyon szerethető, az pont a hétköznapiságában rejlik. Mindenki számára ismerősek a helyzetek, a történések, a megelevenedő fájdalmak, a múlt hibái miatti félrecsúszások, a mocskos kis kompromisszumok és a sebek. Bármelyik szereplő egyéni sorsába könnyen belehelyezkedhetünk, és a magunkénak érezhetjük. Ebből a szempontból az Angyalok Amerikában története ugrott be párhuzamként. Az is egy nagyon emberi, az esendőségeket kidomborító történet. Éppen az adja meg a szépségét és szerethetőségét, ahogyan az embert bemutatja. Megismerjük a szereplők egyéni élethelyzeteit, vívódásait, a környezet reakcióit, és magára ismerhet bármely hétköznapi, egyszerű életet élő, halandó ember.

Semmi pátosz, semmi csillogás. Csak az ember. Az életnek nem a mennyországát, de nem is a poklát látjuk. Hőseink lehetnének felhőtlenül boldogok is, de sújthatná őket a meglévőnél sokkal több és nagyobb csapás is a sorstól. Ebben a történetben ők a kettő között vergődnek. Valahol egy földi purgatóriumban. Élve bezárva.

A szereposztás parádés. A színpadon a négy, egymás utáni történetet Sipos Vera, Ódor Kristóf, Földes Eszter és Vándor Éva meséli el. De hogy kié a rejtélyes, titokzatos ötödik történet, és miért haragos az álmos utas, maradjon az írásomban rejtély. És nem csak emiatt érdemes megnézni az előadást. Bár a szembenézés szükségessége miatt alapvetően nem könnyű a történet, és nem hagyja hidegen az embert érzelmileg, mégis remekül oldja a drámai monológok súlyát néhány aranyos közbeszólás és sztori, amelyekben saját esendőségeinket is felismerhetjük és megmosolyoghatjuk.

Az előadás rendezője Simon Kornél, aki ezzel a darabbal, és persze a remek novella-alapanyaggal kiváló emberismeretről tesz tanúbizonyságot. A történetet egy szünettel, körülbelül 100 peres időtartamban játsszák, 2-2 történet képez egy etapot. Kell is a két felvonás között egy kis levegő. Ám amikor a szünetnek vége, a második felvonás már az első percben visszaszippantja magába a nézőket.

Egy alvás azért kellett ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit is hoztam el belőle – bár ez teljesen szubjektív. Bármennyire paradox is, a fájdalmak és vágyakozások, törések és hiányok négy története számomra azt tanította meg a szerelem természetéről, hogy ha egyszer megtaláltad, vigyázz rá! Ez az egyetlen értelmes út mind a szív, mind az ész számára. Jó, tudom: ehhez két ember kell, így a bizonytalanság nem iktatható ki, bármennyire is odateszi magát valaki. De hátha a másik is így érzi és hisz benne. Akkor pedig kár lenne elmenni egymás mellett… 🙂 És talán nem kell majd feltennünk magunknak a kérdést az utolsó óránkban: Miért nem harcoltál?


A cikk egyedi olvasóinak száma 2020.06.24. óta: 35

Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük