Van egy előadás, amit évek óta tervezek megnézni, mégis sokáig vártam vele. Tudtam, hogy fel kell készülnöm rá. Sajátos lélekállapotban kell részt vennem benne. Le kell ásnom magamban, felkutatni, megkeresni és rálelni. Végre megtört a jég, és megkerestem azt az időszakot, ami egyébként is a számvetés és a szembenézés korszaka. Hosszú évek óta szokásom, hogy a decembert –amennyire a mindennapok engedik- igyekszem tudatosan az elcsendesülésnek, megbékélésnek, feldolgozásnak szentelni. Ilyenkor végiggondolom az elmúlt évet, annak összes örömével, de inkább fájdalmával, veszteségével, hibákkal, rossz döntésekkel és ezek következményével. Szándékosan keserédes melankóliát idézek elő magamban. Furcsa érzés ez, mert végigkíséri egy tompa fájdalom, mégis van benne valami felszabadító feloldozás. Az összegzésnek természetesen megkeresem a megfelelő helyszínt is: csendes, nyugodt, békés zugokat, távol minden zajtól. Így tudom átgondolni, értékelni, szembenézni, feldolgozni, továbbvinni, elengedni.
Ebben a munkafolyamatban már készen álltam arra, hogy végre részt vegyek azon a színházi előadáson, melynek szövege a vészkorszak alatt elhurcoltak visszaemlékezéseiből áll össze. A Mohácsi testvérek és Kovács Márton az alkotók, akiknek a nevei számomra garanciát jelentenek a minőségi munkára. Ráadásul Mohácsi János ennek a korszaknak nagyon mély tudója, ismerője, számos előadásában foglalkozik vele, más-más aspektusból vizsgálva ugyanazt a történetet. Sokat töprengtem korábban azon, hogy milyen lehet ez az előadás? Vajon egy konkrét történetet dolgoz fel, vagy több, önálló életet élő részletből áll össze? Mennyire zaklat majd fel a dramaturgia? Várhatók-e erős hanghatások? Végül minden kérdésre választ kaptam: történet-foszlányok elevenednek meg, túlélők emlékei. És velük együtt a korszak, a közeg, a hangulat, a halál, az értetlenség, a hiú remény. És a kérdés: miért? Mi volt a bűn? Közben folyamatos kételkedés abban, hogy a legrosszabb megtörténhet, az adott pillanatban racionálisnak tűnő magyarázatok, hogy a haláltábor talán mégis csak a munkáról szól. A remény az emberségben és a teljes kilátástalanság érzése a kegyetlenségek láttán.
Történetek, melyeket azok mesélnek el, akik túlélték a borzalmakat. De mindannyian úgy tértek haza, hogy elvesztettek másokat. Hogy farkasszemet néztek a halállal, vagy épp a halál torkából menekültek meg. Az elméjükben mélyen a tudattal, hogy talán csak a véletlen szerencsének köszönhetően élnek, és épp ők maradtak életben. Hogy nem volt ebben semmi tudatosság. És hogy akik már nincsenek, mennyire érthetetlen, kegyetlen, embertelen halállal kellett, hogy szembenézzenek.
Az előadást teljes sötétségben játsszák. Az elején a színészek felhívják a figyelmet arra, hogy előfordulhatnak rosszullétek, érzelmi kitörések – ha valakinél ez bekövetkezik, természetesen megáll az előadás és kezelik a helyzetet. Amikor én láttam a darabot, ilyesmi nem volt ugyan, de kitörő, hangos zokogás igen. Sokak családja, felmenői nyilván személyesen is érintettek a történelem valaha volt legsötétebb és leggonoszabb korszakának borzalmaiban, így nyilvánvalóan érthető a megrázkódtatás.
A nyers szövegeket időnként megszakítja néhány közismert zsidó vicc. Abból is inkább az ótvar féle, pedig lennének kevésbé bántók, sőt, kifejezetten szellemesek is köztük. Ezek ráadásul ismétlődnek. Ahogy haladnak lépésről lépésre időben előre a borzalmak, visszatérnek ezek a szörnyű szójátékok is. Jelezve, hogy ez a humor mennyire nem humoros. Ami viszont üdítő az előadásban, hogy a színészek hangszeres-énekes betétdalokkal színesítik, megidézve a kor dallamvilágát, zenei hagyományát, dalainak tematikáját.
Az idei év vége a számvetés és szembenézés igénye mellett olyan mindennapi aktualitásokkal is bőven szolgál, melyeket látva még jobban összeszorul a szív. Most is erős, látványos, és tömegeket érintő olyan társadalmi, közéleti folyamatok és átrendeződések zajlanak, melyek bár egyelőre nem jutnak el ilyen konkrét borzalmak szintjére, de a vészharangot bőven megkongatták már. Gondolok itt elsősorban a társadalom erőteljes átrendeződésére, a gazdag és szegény közti olló elviselhetetlenül szélesre nyílására, a pénz és hatalom koncentrálódására, a kritikus hangok halkítására vagy elfojtására. És ha már színházról beszélünk: a színházi életben is nyíltan zajlik egy erőteljes átrendeződés a fenti szempontok mentén, melynek hatására intézmények, társulatok, tehetségek lehetetlenülnek, vagy tűnnek el. Közben sárdobálás, aljas rágalmazás, bizonyítékok nélküli vádak, bűnbakkeresés, karaktergyilkosság és sorolhatnám…
Márpedig ezek komoly veszélyt jelző folyamatok. Az előadás maga is rávilágít arra, hogy csak kis lépésekben halad előre egy hatalmas borzalom. Ahogy kicsinyke asszisztálások, jelentéktelennek tűnő lépések egymásutánja végül egy nép, egy nemzet kegyetlen elpusztításához, megsemmisítéséhez vezetett. Ahol minden résztvevő mosta kezeit. Ezzel a konkrét borzalommal kapcsolatban még ma is a vitatkozás megy, hol történelemgéniuszok szintjén, hol az ótvar antiszemitizmus üvöltő demagógiájának megnyilvánulásaiban. De ha ennyi okos van, hogy is történhetett ez meg? És ma miért haladunk fontos kérdésekben megint a sötétség felé? És hol a felelősség? Ha lemondunk társadalmi rétegekről, kultúráról, színházról, kritikus hangokról, gondolkodásról, értelmes vitáról, urambocsá’ demokratikus létformáról, akkor mi a következő lépés?
Szentül hiszem, és egyben reménykedem is abban, hogy soha többé nem fordulhat elő ilyen, emberiesség elleni szörnyűség. De aggaszt, hogy a történelem ismétli önmagát, és az, hogy gyors egymásutánban zajlanak ma is olyan folyamatok, melyek komoly aggodalomra adnak okot a békés, normális életbe vetett hitemnek. Az előadás megtekintését kötelezővé tenném minden, társadalmi kérdésekben döntéshozó helyzetben lévő embertársam számára, elsősorban érzékenyítés céljából. Emellett határozottan ajánlom mindenki másnak is.
Az előadás az Örkény Színház stúdiószínpadán látható, szünet nélkül, teljes sötétségben.
Alkotók:
Kovács Márton, Mohácsi János, Mohácsi András
Szereplők:
Bánfalvi Eszter / Radnay Csilla
Boros Anna / Gonda Kata
Keresztény Tamás / Herczeg Tamás
Kovács Márton
Lakatos Máté / Formán Bálint
Lábodi Ádám / Bányai Kelemen Barna
Némedi Árpád / Hevér Gábor
Rainer-Micsinyei Nóra / Grisnik Petra
Takács Nóra Diána / Bíró Kriszta
Tolnai Hella / Sodró Eliza
Fotó: Horváth Judit
[pvcp_1]
