Trainspotting – ego és felelősség-problémák túladagolva

Spread the love

„Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat. Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálog-kölcsönt. Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakosztályt részletre egy ócska sorházban.  Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy. Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító TV-s kvízjátékokat. Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet. De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?”

Izgalmas, merész és formabontó vállalkozás a Thália Színház részéről, hogy színpadra alkalmazta a nagy klasszikust, generációk kulttörténetét. Ráadásul mindössze négy színésszel, akik maguk játszanak el minden karaktert a színház legújabb játszóhelyén, a Télikertben. Ez az este minden szempontból az újdonságokkal való találkozás a nézők számára.

A történet közismert: egy fiatal, lecsúszott, junkie társaság mindennapos élet-halál harcát mutatja be a heroinnal és heroinért. A gyönyörért, amiből egyre több kell, hogy elérjék ugyanazt a hatást. A gyönyörért, ami lassan, de módszeresen megszerez, felemészt, leépít, majd kinyír. A társaság a függőség bűvöletében tengeti mindennapjait, és az anyag természetéből adódóan a megszerzés-elfogyasztás körforgása az életvitelükké válik. Ahogy az újra visszatérő fogadalmak is a leszokás kapcsán. Várják a megváltást, valami külső csodát, ami majd erőt ad a cucc elhagyásához. És ha elég szilárd az elhatározás, akkor vagy történik valami sorscsapás, ami visszalöki őket a függőségük gödrébe, vagy egymást cukkolják ellendrukkerként, hogy ne sikerüljön megszabadulni a drogtól.

Mélyebb történet ez annál, mint a drog fogyasztásának és hatásainak oktató jellegű bemutatása. Milyen társaság ez? Mi tartja össze? Barátság lenne? Sorsközösség? Egymásra utaltság, amiért a társadalom kiveti őket magából? Van-e köztük valós kapcsolat? Van-e itt bármiféle szövetség? Az előadás számomra plasztikusan egy nagy NEM-et adott válaszul ezekre a kérdésekre, és ez az a réteg, amit a történet előzetes ismeretéhez képest pluszként magammal tudtam vinni belőle. A határtalan egoizmust és a felelősségvállalásra képtelenséget gyönyörűen, látványosan és hatásosan domborítja ki Horváth Csaba rendezése.

Ezek az emberek ugyanis annak ellenére, hogy együtt lógnak, nem állnak ki sem önmagukért, sem egymásért. Sem semmiért. A barátságról, vagy bármilyen más emberi kötődésről halvány fogalmuk sincs már. Amikor nagyon kell az anyag, akkor jobban összezárnak, amikor viszont be vannak lőve, nem is érzékelik egymást. Meg úgy unblock semmit. Mindenki beszél és mondja a magáét, összefüggések és valódi kommunikáció nélkül. Hiába vannak egy térben, csak és kizárólag önmagukkal foglalkoznak. Amikor új, tiszta ember sodródik a körükbe, pillanatok alatt beavatják a világukba. És hogy később ez a legkevésbé romlott srác jár a legrosszabbul, azt már magasról leszarják. Ám, ha valamelyikük ki akar szállni és életmódot váltani, akkor már az ellendrukk, az „úgysem tudod megcsinálni” szólam kerekedik felül.

Csúsznak egyre lejjebb, átverik egymást és önmagukat is. És ha meghal egy csecsemő, hát belövik magukat. Élen az anyával. Semmi szánalom, semmi részvét. Igen tanulságos történet ez arról, mennyire képes az ember lélektelen ösztönlénnyé válni, mennyire elveszhet az emberi lét lényege. És hogy mi történik egy olyan, beteg közösséggel, ami csakis önmagával foglalkozó, felelősséget hárító egyénekből áll össze. Ezen azért érdemes elgondolkodni úgy is, hogy kihagyjuk a képletből a drogot. Mert heroin nélkül is ezt látod, ha kilépsz az utcára, vagy ha körbenézel az ismerősi körödben, vagy a munkahelyeden. A Trainspotting nem attól kemény történet, hogy bemutatja a függő gondolkodást és a heroin pusztítását. Hanem attól, amivé az ember válni képes akár droggal, akár anélkül. Mert ez az elállatiasodás nem a drog sajátja ám…

Mózes András és Bán Bálint egyenletesen hozza az általuk alakított karakterek fő jellemvonásait, viselkedését és motivációit. Ráadásul külsőleg is kísértetiesen hasonlítanak a regényből készült kultfilmben látható szereplőkhöz. Szabó Erika amellett, hogy gyönyörű a színpadon, a történetbe fokozatosan érkezik meg. Az előadás első felében az volt az érzésem, hogy kissé prűd azokhoz a karakterekhez, akiknek a bőrébe bújik, és érezhető, hogy valójában iszonyatosan távol áll tőle ez a világ. Aztán nagyjából félidőben elkapja azokat a monológokat, melyekkel végül kiszabadítja a benne rejlő állatot: azt a közönséges, koszos démont, ami kőkeményen ott van a történetben. És nagyon jól áll neki a visszafogottság utáni efféle felszabadulás. Szabó Győző esetében viszont egyáltalán nem a karakterekre figyeltem. Persze, hozta a szerepei szerint hol brutális, hol vicces, hol szánalmas figurákat, akiket alakít, de engem nem ez érdekelt. A szemét figyeltem. És nem csak akkor, amikor szövege volt. Akkor is figyeltem rá, amikor jelen volt ugyan a színpadon a szerepe szerint, de nem ő beszélt. Ezekben a pillanatokban értem tetten, hogy mennyire feszesen, zsigerileg benne van a történetben. A tekintete, a pillantása sugározta, hogy neki tényleges tudása van arról, mi ez a szarság. És hogy a legnagyobb átélés, leereszkedés és felemelkedés az ő lelkében megy végbe. Nagyon tisztelem ezért a szerepért és azért, hogy nyilván pokoli mélységekbe ásott le és démoni harcokat vívott, hogy benne tudjon lenni ebben a nehéz történetben.

Az előadás matracokból összeálló díszlete végtelenül egyszerű, de egyben sok kreativitás forrása is, amit a szereplők ki is aknáznak. A kevés szereplővel operáló darab diszkrét bája, hogy egyes jelenetek, vagy karakter-váltások közben holt-idők vannak a színpadon. Pedig ez simán megérne egy nagyszínpadi, sokszereplős, látványosan koszos díszletes verziót is a Tháliában. A darabnak remekül működik a humora és a drámaisága is. Nem spórol a gyomorforgató részletek ecsetelésével sem, így a vacsorát érdemes a színház utánra hagyni 🙂

A Télikert remek helyszín, gazdagon felszerelt technikával, szép külsővel. A falak, a mosdók még árasztják magukból a tisztaság illatát. Remélem, sokáig vigyáz rá a közönség.

Mint a függőségről szóló történeteknek, úgy ennek is sajátja, hogy mindenkinek van ismerőse, aki érintett lehet. Fontos hangsúlyozni, hogy a függőség egy okozat, a függő tényleges (!) segítségre szorul. Ahhoz, hogy a történet végén a darabhoz hasonlóan valóban kisüthessen a nap, a függő környezetének önvizsgálatot kell tartania és úgy segíteni, hogy a saját egója helyett a függőt teszi első helyre. Minden más csak vakvágány, a vonat pedig egyre sebesebben robog, míg végleg ki nem siklik…

Szereplők:

Mark/Srác: Mózes András

Alkesz/Tommy/Simon/Morag: Bán Bálint

June/Lizzie/Alison/Kiscsaj: Szabó Erika

Franco/Johnny/ Anya: Szabó Győző

Fotó: Puskel Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük