My Fair Lady – szerelmi történet a Centrál Színházban

  •  
  •  

A My Fair Lady klasszikus történetét talán mindenki ismeri, ez az előadás nem tesz mást, mint elmeséli ezt a nagyon szerethető történetet monumentális színpadon, csodás látványvilággal, nagy zenekari hangzással, Puskás Tamás rendezésében. Három éve látható, töretlen népszerűséggel, folyamatos telt házzal.

Tulajdonképpen a találkozások története ez. Adott egy szegény virágárus lány, Eliza Doolittle (Tompos Kátya / Ágoston Katalin), aki belebotlik a nyelvész Henry Higgins professzorba (Alföldi Róbert). Higgins képtelen elmenni a lány mellett. No nem a bűbájos szépsége miatt, hanem mert borzalmasan, idegesítőn beszéli, szinte meggyalázza a csodálatos angol nyelvet, Shakespeare nyelvét. Közben még egy meghatározó találkozás is történik: Higgins ugyanitt összefut Pickering ezredessel (Cserna Antal), régi kollégájával, akivel ezer éve keresik, és most végre megtalálták egymást. A feladat azonnal adott: hat hónap alatt kiemelni Elizát a nyelvi (és nem csak nyelvi) pöcegödörből és úrinőt csinálni belőle, akit még a királynő színe elé is el lehet kísérni.

Eliza tehát máris Higgins és Pickering fogadásának tárgyává válik. És belemegy a játékba. Az önérzete persze folyamatosan dolgozik, állandó a párharc, később a se veled se nélküled közte és Higgins között. Mégis végigcsinálja a kemény, és egyre inkább lehetetlennek tűnő küldetést. Telnek a hónapok, a helyzet egyre reménytelenebb, Higgins mindig idegesebb, szinte terrorizálja a lányt, ahogyan az nem hozza az elvárt eredményt. De Eliza nem adja fel. Sem a küzdelmet, sem a méltóságát, egy percig sem. És talán pont ez a dac, a csakazértis mentalitás az, ami végül eredményre vezet. Úrinő lesz belőle. De milyen áron? És mi lesz vele, miután megnyerte a fogadást Higginsnek?

A történet elmesélésénél sokkal fontosabb azonban az a számtalan, egyszer nevettető, egyszer fájdalmas helyzet, ami a két ember találkozásának abszurditásából fakad: a társadalmi különbségek, a gazdag és szegény egymáshoz való viszonyának, a kasztosodásnak a megjelenítése. És persze az, miként lehet ezeket a látszólag bebetonozott kasztokat közelíteni egymáshoz, van-e átjárás, és ha igen: valóban boldogságot hoz-e?

Mit kell feladnia egy szegény embernek ahhoz, hogy úri társaságba kerülhessen? Fel tudja, fel akarja-e adni egyáltalán? Mi zajlik le a lány lelkében, és akarja-e valóban ezt a változást? Boldoggá, vagy boldogabbá lesz-e az élete egy csillogó, előkelő közegben? Ahol mindig viselkedni kell, az illemszabályokat ismerni szükséges, folyamatosan másnak kell mutatnia magát, mint aki, pózokat, szerepeket játszani, csak a megtanult témákra hagyatkozni, üres fecsegésben tobzódni, felszínes kapcsolatokat építeni. Cserébe viszont szép ruhákat, gyönyörű ékszereket, előkelő társaságot, csillogást, pazar életet kap. Persze joggal felmerülhet a kérdés, hogy mi Eliza valós motivációja? Kitörni a szegénységből egy jobb élet reményében? Elnyerni Higgins professzor szerelmét? Elhagyja-e a valódi gyökereit, megtagadja-e az övéit, lenézi, vagy éppen sosem felejti, hogy honnan jött? Netán csak gátlástalanul ki akarja használni a társadalmi előnyöket, amikre szert tehet? Vagy épp ellenkezőleg: sosem hajlandó másnak látszani, mint aki ő valójában, nem feledkezik meg a barátairól, vagy a nem éppen minta-apjáról? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon az olvasó, meg kell nézni a darabot.

Eliza lehetséges motivációi után vegyük górcső alá Higginst. Őt vajon mi hajtja? Nem kérdés, hogy a történet elején, az Elizával való találkozáskor csak és kizárólag szakmai kihívást lát benne. Fogadás tárgyává teszi, szó szerint tárgyiasítja. Lenézi, nem is veszi emberszámba. És a hat hónapos kiképzés alatt is kesztyűs kézzel bánik a lánnyal. Nem kíméli, nem hagyja pihenni. Minden nap teljesíteni kell a fejlődés érdekében előírt penzumot még azon az áron is, hogy sokszor hajnali háromkor sem hagyja aludni a lányt. Sőt, amikor ő aludni megy, további gyakorlásra kötelezi, és nem engedi pihenni. Nyilván sokszor megfordul a fejében, hogy könnyelmű fogadást tett, és el fogja veszíteni. Hogy kudarcot vall. És ez az ő személyes halála. Az emberé, akit csak a szakmája, a hivatása hajt, igazi szakbarbár, és ha a munkájáról van szó, nem ismer sem istent, sem embert. Igazi hajcsár, a cél érdekében nem átall lelki-, és érzelmi terroristává válni, és a gyönyörű és egyben borzasztó is az ebben, hogy ő maga egyáltalán nem látja, mit művel. Annyira fanatikusan a céljára összpontosít, hogy semmit nem érzékel abból a rombolásból, kegyetlenkedésből, arcátlanságok sorozatából, amiket út közben elkövet. Megy, mint a tank, senkit és semmit nem kímél. És pont ez adja személyiségének kettősségét. Hozzá kell tennünk, hogy Higgins megrögzött agglegény, talán nem véletlenül. Egyáltalán nem ért a nőkhöz, semmi romantika, semmi érzelmileg szerethető nincs benne. Szakmailag, a hivatását tekintve viszont megkérdőjelezhetetlen. A szakmai kompromisszumképtelensége, a cél elérésének vágya és az annak érdekében befektetett erő és hit annak ellenére szimpatikussá, mi több, hitelessé teszi, hogy közben emberileg, érzelmileg látszólag olyan üres, mint egy elapadt kút. És pont ez a kulcs. A hitelesség. Következetesen képvisel egy ügyet, szembemegy az árral, leküzd minden akadályt. Hisz abban, amit csinál, és valóban a legjobb benne. A módszerei megkérdőjelezhetők ugyan, de az eredményei nem. Azok jönnek, magukért beszélnek, eléri a célt, diadalmaskodik, a leglehetetlenebb helyzetből is győztesen kerül ki. És pont ezek azok a tulajdonságok, ez a jó értelemben vett hitbéli és szakmai fanatizmus, ami miatt Alföldi Róbertnél nem is lehet jobb és hitelesebb színészt választani erre a szerepre.

Azért, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, van itt még egy réteg. Egy olyan tulajdonság, pszichológiai értelemben ráadásul betegség, ami egyre inkább felbukkan Higgins lelkében. Mostanában több olyan előadást láttam, ahol ezt a jellemtorzulást felfedezni véltem a főhősök karakterében. Ez pedig nem más, mint a nárcizmus. Mert kétség nem merülhet fel azzal kapcsolatban, mennyire nárcisztikus ez a Higgins. A szakmai hitelességet és az eredmények bármi áron történő szállítását ugyanis úgy éri el, hogy végig táplálnia kell a saját fontosságát, nélkülözhetetlenségét, önnön nagyszerűségét, önszerelmét, egóját. És ez leginkább az olyan típusú kérdésekben érhető tetten, mint: Hogy képzeli ez a nő, hogy nem azt csinálja, amit én mondok? Mi lesz velem, ha elveszítem a fogadást? Ha kudarcot vallok? Hogy képzeli a másik ember, hogy nem ért velem egyet, vagy ami még rosszabb: ellentmond nekem? „Én, én, én…” És amíg Higgins professzort Elizával, vagy éppen Pickering ezredes társaságában látjuk, ez természetesnek tűnik.

Az igazi kontrasztot mégis az a pillanat hozza el, amikor a professzort az édesanyja, Higginsné (Borbás Gabi) társaságában látjuk. Ő az a személy, aki leszállítja hősünket a magas lóról néhány jól irányzott mondattal. Ahogy mondani szokták: ismeri, mint a rossz pénzt. Miközben az is felmerül, hogy épp egy ilyen anya mellett töltött gyerekkor szülte a folyamatos bizonyítási vágyat, és a “semmi nem elég jó” érzését a professzorban. Higginsné mellett a „kisfiú” fénye eltörpül. Engedelmes kiskutyává válik, azonnal képet kapunk a kicsinyességről, ahogyan fülét-farkát behúzza az anyja társaságában. Az anya tudja kezelni a fia hóbortjait, sőt, egyenesen lenézi. Pontosan tudja, hogy az a látszólagos jelentőség, amit a gyereke felépít maga köré, valójában nem más, mint palástolt jelentéktelenség. Ezt szóvá is teszi, épp abban az úri társaságban, ahol Higginsnek nagyon nem hiányzik, hogy megalázzák. Persze Higginsné nem megalázza, csak pontosan ismeri a működését és nem hagyja magát manipulálni a saját fiának. És persze nem eteti fiacskája nárcizmusát (pedig –de ez csak feltételezés- ő rontotta, kényeztette el). Szóval, ha későn is, de professzorunk rendesen megkapja az anyai pofonokat, még ha nem is fizikai, de lelki síkon. És ezt Higginsné csúcsra járatja, amikor Eliza mellé áll, hogy móresre tanítsa az önnön fantasztikusságában gyönyörködő magzatát. Talán épp azt a feladatot testálja Elizára, amit ő elmulasztott, vagy elrontott: szállítsa le ezt az örök gyereket a magas lóról, leckéztesse meg, hozza vissza a földre, szembesítse azzal, hogy ő sem isten, csak ember.

Mert közben Eliza „elkészül”. A teremtmény megszületik. Helyt áll az úri közegben, öntudatához tér. A tanítvány lassan felülmúlja mesterét, kinyílik a csipája. Fel is lázad a teremtője ellen! És ezen a ponton sokat gondolkodtam, hogy vajon tekinthető-e hálátlannak Eliza? Az, ahogyan húzza Higginst, miután tökéletessé vált, tekinthető egyfelől kicsinyes bosszúnak a sok semmibe vételért, amit el kellett szenvednie. Másfelől viszont mégis csak ennek a kiállhatatlan professzornak köszönheti, hogy ki lett emelve a csatornából. És semmi köszönetet nem látunk benne. Talán erős kifejezés, de mégis megharapta a kezet, ami enni adott neki. Persze Higgins sem önzetlenül faragott Elizából úrinőt és valóban megkérdőjelezhetők a módszerei. Újra csak a klasszikus kérdés: kinek, mikor, miben van igaza, és vajon csak egy igazság lehet?

A történet vége felé éppen ez lesz izgalmas: ahogyan két, már azonos társadalmi szinten lévő ember viszonyul egymáshoz. Már nincs alá-fölérendeltség. Csak folyamatos adok-kapok, se veled, se nélküled, egyet előre, kettőt hátra. Játszmák, szócsaták, elmegyek és visszajövök. És hogy végül ez a két ember mit akar egymástól és mit kezd majd egymással, az valahol mégis a néző fantáziájára van bízva. Tény, hogy az utolsó jelenetben Eliza visszatér Higgins-hez, de sokkal izgalmasabb azon gondolkodni, hogyan mehet egy így kialakult kapcsolat tovább? Zsarnokoskodás? Manipuláció? Vajon egyiknek, vagy másiknak kell feladnia mindent? Vagy mindketten egyformán feladnak valamit? Vagy Higgins lesz papucs (ami az előadásban kiemelt momentum)? Vajon együtt akarják járni az utat, vagy csak újabb játszmát kezdenek, ahol nem más a cél, mint betörni, letörni a másikat? Minden esetre az biztos, hogy elsőként vennék jegyet a „My Fair Lady 5 év múlva” című előadásra, ami arról szólna, hogy egy szerző fantáziája továbbgondolja Higgins és Eliza kapcsolatát az első rész függönyének legördülése után. Mert abban is bőven lenne tanulság, ez biztos.

A már említett főszereplők mellett nem lehet szó nélkül hagyni Eliza apjának, Alfred Doolittle-nek (Magyar Attila) alakítását sem. Az egyik legszerethetőbb figurája a darabnak, üde színfolt az érzelmek viharában. Ő tisztában van a saját helyzetével és helyével, valamint Elizához fűződő viszonyával. Apai feladatát nagyjából letudta Eliza fogantatásával. Azóta él bele a nagyvilágba, a kocsmában tölti mindennapjait a hasonszőrű barátaival. És a gyerek csak akkor jut az eszébe, amikor pénzszűkében van. Fura ilyet mondani, de a maga módján ő is hiteles. Tudja a helyét, tudatában van a saját nyomorúságának, de ez neki jó. Elfogadta. Ami végül mégis cáfolódik, mert jelentős pénzhez jut, és újra megnősül (meggazdagodásának szintén Higgins-hez van köze, áttételesen). Az előadás egyik legszerethetőbb jelenete épp az ő legénybúcsúja. Hogy aztán vesz-e gyökeres fordulatot az élete ekkora változás után, az nem derül ki, de sejthető, hogy marad minden úgy, ahogy eddig. Ő is egy önazonos figura, amellett rendkívül vicces és szórakoztató is.

Két epizódszereplést emelnék még ki, mindkettő a bálhoz kapcsolódik. Az egyik Almási gróf személye, akit Mészáros András elevenít meg a színpadon, a másik az uralkodót hangos nevetést kiváltó módon megtestesítő Verebély Iván.

És hogy számomra mit üzent az előadás? Talán azt, hogy hagyjuk már a cicaharcot. Nem jó leuralni, elgázolni és kizsigerelni egymást. De játszadozni sem szabad a végtelenségig. Mert a párhuzamos egyenesek sosem találkoznak. Aki szeret, szeressen és vállalja fel. Aki nem tud, vagy nem akar szeretni, az pedig menjen. Ez alap elvárás, mindkét fél részéről.

És milyen szép: miközben ezt a bejegyzést írom, üzenetet kapok egy Elizától, hogy „fura az élet: elutasításokat kapunk, majd pepitában adjuk vissza”. Az élet valóban fura. És rövid. Erről egy következő bejegyzésben emlékezem majd meg, a Kései találkozás c. előadás kapcsán…

Fotó: Centrál Színház


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük