Az elmúlt időszakban egyre agresszívebb a közbeszéd. Zajlik egy szembenézés, elszámoltatás az országban. És azok, akik ebben nyakig érintettek, mindent és mindenkit maguk elé rántanak, hogy mentsék a bőrüket. Felelősséget vállalni még mindig nem magyar módi. Pedig ennek más vége nem lehet.
A szembenézés elmaradása, és az ezzel kapcsolatos feszültségek már több is, mint hetven éve okozzák a gondokat. A méreg és a kibeszéletlenség generációról generációra száll, és egyre csak keserűbbé válik. Időnként aztán –elsősorban a művészet erejének köszönhetően– szembe jön velünk egy-egy oázis, ami támpontot, megnyugvást ad, és oltja a normalitás iránti egyre csillapíthatatlan szomjunkat. Ilyen oázis a Mohácsi testvérek legújabb darabja, melyet a Kabóca Bábszínház csapatával együtt álmodtak színpadra prózával, bábokkal, és az elmaradhatatlan zenével. Talán mindent elmondok azzal, hogy aki az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe c. előadást szerette anno, ezt a darabot is szeretni fogja. Ezért nem is szabad kihagyni.
Veszprémben a Hangvilla színpadán láttam az előadást egy egészen szerencsés estén. A darab után ugyanis beszélgetés következett az előadás alkotóival és szereplőivel, Csáki Judit moderálásával. A Kabóca Bábszínház csapatának játéka számomra az újdonság és a meglepetés erejével hatott. A csapat egy részét viszont régről és jól ismerem: Kocsis Pál és Róbert Gábor sok-sok éve nagy kedvenceim, ahogy a Mohácsi testvérek és a zenész csapat is. A darabot Mohácsi István és Mohácsi János írták, Mohácsi János rendezte, a bábtervező pedig Mohácsi András. A fantasztikus, látványos és funkciógazdag díszlet egy szintén régi harcostárs, Khell Zsolt munkáját dicséri. A zenészek ugyanúgy összeszokott, régi csapat, a Szakértők egy része: Benkő Róbert, Kovács Márton, Móser Ádám, Szabó Zoltán.
A Mohácsi testvérek összetéveszthetetlen, szarkasztikus humorral átszőtt darabja különös, groteszk, ugyanakkor mélyen emberi utazásra hív a magyar történelem egyik legviharosabb korszakába. Az 1956-os forradalom eseményei a mese, a bábszínház, a mágikus elemek és az abszurd humor világával fonódnak össze. A Teleki piac nyüzsgő forgatagától az ÁVH félelmet keltő világán át a betyárlegendák fékezhetetlen szabadságvágyáig sodródunk, miközben a történet egyetlen pillanatra sem veszít lendületéből.
A hetven éves évforduló kiváló alkalom a forradalom- és szabadságharcról való megemlékezésről. Zűrzavaros időszak volt, máig tartó hatással. Bizonyos jeleneteknek épp az ügynökakták nyilvánosságra hozatala, és az ezzel elinduló társadalmi következmények kölcsönöztek különös aktualitást. Erről a korszakról épp az összetettsége és zűrzavara miatt nehéz beszélni. Nagy segítség azonban, hogy Mohácsiék jól ismerik a történelmet. Mégsem történelem leckét olvasnak nekünk. Annál sokkal szebb, művészi és izgalmas megoldást találtak: a mese, a báb, a zene, a humor, a jellegzetes mohácsis szófordulatok (melyeket egyenesen imádok), és mágikus elemek sajátos egyvelegével finoman, mégis hatásosan és nem bántón beszélnek egy szörnyű időszak nehéz és kegyetlen pillanatairól. A mesébe illő és mágikus jelenetek ellenére az előadás tényszerű is: az eltévedt célra tartó tank ugyanolyan megtörtént esemény, mint a szívkivágás élve. És ezek nem úgy valóságosak, mint a gyerekhús darálás a maceszbe, hanem úgy, hogy tényleg. Ezt kell a nézőknek úgy elmondani, hogy kapaszkodjanak a székükbe, de le ne forduljanak róla. Én minden esetre ledöbbentem.
Az előadás első felvonása a Teleki téren, a második pedig a Köztársaság téren játszódik. A történet Pusztai Palkó és a mesebeli módon életre kelő Sobri Jóska szövetségén keresztül kalauzol végig minket nézőket az 1956-os év legfőbb eseményein. Kettejük történetén keresztül egy egész korszak ellentmondásai, abszurditása és tragédiái elevenednek meg. A darab érzékenyen és metsző iróniával beszél az egyszerű ember kiszolgáltatottságáról, a hatalom működésének képtelenségeiről, valamint arról, miként fonódnak össze az egyéni döntések és a történelem sorsfordító eseményei.
A magyarok a kommunista diktatúra, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) és a szovjet befolyás ellen tüntettek. Követelték a szabadságot, a többpártrendszert és a szovjet csapatok kivonását. Október 23-án ledöntötték a budapesti Sztálin-szobrot, és a Magyar Rádiónál fegyveres harcok kezdődtek. Nagy Imre 1956-ban miniszterelnök lett, támogatta a forradalom fő követeléseit. November 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. 1958-ban kivégezték. Kádár János kezdetben Nagy Imre kormányában vett részt, majd a szovjetek oldalára állt. November 4-én szovjet támogatással új kormányt alakított, és a forradalom leverése után megtorlásokat indított. Az előadásban kiemelt szerephez jut a házmester karaktere, nem véletlenül mondják a mai napig, hogy a tízmillió házmester országa vagyunk. Ám hogy milyen metamorfózis kapcsolja össze a fő házmestert Kádárral, azt viszont mesélje el maga a történet.
A Köztársaság téri vérengzés során (október 30.) magyar fegyveres felkelők megostromolták a kommunista párt székházát. A harcok után egyes felkelők és a tömeg tagjai lefegyverzett védőket öltek meg, és holttesteket gyaláztak meg. A gyilkosságokért nem minden résztvevő volt felelős, de itt már alakult a forradalom és ellenforradalom elnevezése körüli totális zűrzavar. A harcokban magyarok magyarok ellen is küzdöttek: a forradalmárok az ÁVH-val és más, a kommunista rendszert védő magyar fegyveresekkel is összecsaptak. A forradalom leverésében azonban a szovjet hadsereg játszotta a döntő szerepet. A forradalom után aztán Kádár János vezetésével visszaállították a kommunista egypártrendszert. A korábbi rendszer számos kiszolgálója, köztük volt ÁVH-sok, ismét pozícióba került. Máig halljuk: „ezek ugyanazok”. A megtorlások során több száz embert kivégeztek, ezreket bebörtönöztek, és körülbelül 200 ezer magyar elmenekült az országból.
A többszörösen díjazott Kovács Márton élő zenéje hol felerősíti, hol ellenpontozza a színpadon történteket, tovább gazdagítva az előadás különleges atmoszféráját. A színészek pontos ritmusérzékkel és kirobbanó energiával keltik életre azt a világot, amelyben a kommunista rendszer egyszerre épül és bomlik, a pesti bérházak gangjain félelem uralkodik, a Teleki piac hangzavarától zeng a környék, és egy betyárbutykosban évszázadnyi magyar történelem kavarog.
Az előadásban játszó csodálatos színészek: Czéh Dániel, Gidófalvi Imola, Horváth Márk, Kocsis Pál, Markó-Valentyik Anna, Róbert Gábor, Szakács Nadin, Zöldi Ákos Tamás. Mindannyian több szerepben tűnnek fel az előadás során.
A tízmillió házmester, kontra tízmillió történész országában, ahol egy letűnő rendszer kapálózása miatt egyre hangosabbak a szélsőségek, miközben Európa fasiszta támadásoktól szenved, magyar futballszurkolók Mussolini-t éltetik Olaszországban, itthon meg Horthy-nosztalgiában fetrengenek, nagyon fontosnak tartom, hogy legyen tiszta forrás: a nácizmust, a szélsőségeket, a demagógiát csak valósággal, szembenézéssel, öniróniával és önvizsgálattal tudjuk legyőzni. Ezért fontos, hogy ajánljuk, fogjuk kézen, vigyük el az ismerőseinket Veszprémbe erre az előadásra. Csodálatos élményt fog adni. Én felszabadultan, katartikus hangulatban, jobb emberként jöttem ki az előadásról. Magáért beszél az is, hogy a késő esti befejezés ellenére tömegesen maradtak a nézők az előadást követő beszélgetésen.
Az 56 26, avagy A vak csillag jóval több történelmi visszatekintésnél. Eleven, provokatív, egyszerre szórakoztató és megrendítő színházi élmény, amely arra késztet, hogy újragondoljuk a szabadság, az összetartozás és a személyes felelősség jelentését. Arra emlékeztet, hogy még a legsötétebb időkben is ott rejlik bennünk a lehetőség – és a felelősség –, hogy kezünkbe vegyük és megváltoztassuk a sorsunkat.
Ez most egy olyan előadás, ami -hogy a címére reflektáljak- szerencsés csillagzat alatt született. Témaválasztás- és megvalósítás szempontjából is az idei évad legjelentősebb előadásának tartom, és ha készítek az idén is TOP 10 válogatást az év végén, az első 3 helyezett között lesz. Ez biztos.
Fotó: Kabóca Bábszínház
