Budapest szívében, a Sütő utca 2. szám alatt található egy különleges épület, amelynek falai több mint egy évszázad történeteit őrzik. A szecessziós ház egykor Szomory Dezső otthona volt, és itt született meg a Hermelin című drámája is. A mű most először tért vissza színházi előadás formájában arra a helyszínre, ahol annak idején megírták, és ahol maga a történet is játszódik. Bár Szomory legendás toronylakását csak kívülről lehet megtekinteni, az előadást egy rövid, vezetett séta előzi meg a Hosszúlépés (Kéri Gáspár) jóvoltából.
A nézők így az eredeti helyszíneken, irodalmi érdekességeken és történeteken keresztül kerülhetnek közelebb az író világához. Szinte magunk elé képzelhetjük Szomoryt, amint ablakában a gyertya fényénél dolgozik, és lassan életre kelnek képzeletében a dráma szereplői. A KuglerArt Szalonba belépve pedig már személyesen is találkozhatunk velük: Toncsival (Marjai Virág), Tiborral (Jerger Balázs), Herminnel (Fülöp Tímea), Károllyal (Hajnal János), Mancival (Tölgyesy Zoltán), Julissal (Murányi Tünde) és Péterkével.
A Hermelinszereplőinek kapcsolatai finoman szólva sem egyszerűek. Toncsi szerelmes Tiborba, aki valamennyire viszonozza az érzéseit. Károly rajong Tiborért, Tibor pedig élvezi ezt a rajongást. Manci szintén Tibor után vágyakozik, miközben a férfi is vonzódik hozzá, ahogyan Károly is érdeklődik Manci iránt. Tibor azonban igazán Herminbe szerelmes – no meg saját magába. Hermin érzései sem közömbösek Tibor iránt, de számára a hivatása legalább ilyen fontos. Julisnak szinte mindenki felkelti az érdeklődését, Péterke viszont még gyermeki ártatlansággal szemléli a világot. Őt a valódi játék érdekli, nem az a bonyolult érzelmi játszma, amelyet a felnőttek egymással folytatnak.
A történet hátterét elegáns estélyek, színházi premierek és pezsgővel kísért vacsorák adják. A csillogó társasági élet felszíne alatt azonban bizonytalanság, vágyakozás és kimondatlan érzések húzódnak meg. A pezsgő mámora csak átmeneti feledést nyújt, miközben a szereplők mindannyian ugyanarra vágynak: boldogságra, szeretetre és arra, hogy viszontszeressék őket. Amikor azonban úgy tűnik, végre karnyújtásnyira kerülhetnek attól, amire igazán vágynak, valami mégis visszatartja őket. A döntő pillanatban megtorpannak, visszafordulnak, vagy egyszerűen hagyják, hogy tovább sodorják őket az események. Mintha az ismeretlentől való félelem erősebb lenne bennük, mint a boldogság utáni vágy.
Szomory drámája olyan kérdéseket vet fel, amelyek ma is éppolyan aktuálisak, mint több mint száz évvel ezelőtt. Vajon miért félünk attól, hogy valóban megéljük a boldogságot? Tisztában vagyunk egyáltalán a saját vágyainkkal? Képesek vagyunk őszintén beszélni róluk másokkal, vagy akár saját magunkkal? És mi történik akkor, ha a döntések helyett újra meg újra a sodródást választjuk?
A Hermelin több mint 110 év távlatából is ismerős emberi helyzeteket és kapcsolati mintázatokat tár elénk. A szereplők önmagukat keresik a másik emberben, miközben gyakran éppen saját bizonytalanságuk akadályozza meg őket abban, hogy megtalálják, amire vágynak. A kor, a környezet és a társadalmi szokások változhatnak, az emberi érzelmek és félelmek azonban meglepően állandónak bizonyulnak.
Mindezt egy csodálatos helyszínen, igen erős színészcsapat játékával álmodta valósággá Ivanics Tamás rendező, aki maga is részt vesz az előadásokon, gondos apaként az első pillanattól kezdve ott van a háttérben és követi az előadást elejétől a végéig. A gárdát tekintve számomra üdítő, hogy a csapat egy részét korábban a dunaújvárosi Bartók Színházban ismertem meg. És még egy titokzatos meglepetéssel szembesültem. Péterke karaktere ismerős volt, de elsőre nem tudtam, honnan. A jellegzetes hangot ismertem fel és kerestem fejben, hol találkoztam már vele. Aztán rájöttem: egy riportban hallottam már, ahol Lady Dömper és Miss Mandarin beszélgettek. És utóbbi lépett színpadra a Kuglerben, zseniális alakítást nyújtva!
Ugyanez igaz a többiek játékára is. Igazi időutazás ez, ahol újra hinni kezdünk a szerelemben, megtapasztalhatjuk a be nem teljesülés kínzó fájdalmát. Hogy milyen az, amikor két ember egymásnak van teremtve, de valamiért mégsem boldogulnak egymással. Közben egy kis bepillantást nyerünk egy ünnepelt színész mindennapjaiba, az állandó zaj és nyüzsgés mögött tátongó végtelen magányba is. Mindezt a legautentikusabb helyszínen, ami már önmagában is csoda. Egyedül a meglehetősen sűrűn elhelyezkedő székek okoznak némi diszkomfort érzést. Az persze jó jel, hogy nagy az előadás iránt az érdeklődés, és a szervezők igyekeznek a lehető legtöbb néző számára elérhetővé tenni az élményt.
Ami kifejezetten tetszett még, hogy a rendező nem próbált egy tőlünk egytávolított szirupos love story-t kreálni a történetből. Ez a Hermelin élő, eleven, lüktető darab, valódi érzésekkel és ellentétekkel, hús-vér valósággal, a beteljesületlen vágyak bőrünk alá mászó kegyetlenségével. És azzal, hogy a való életben nem nyeri el mindenki a méltó jutalmát, vagy büntetését. Legalábbis biztosan nem az érdemei szerint. Az előadás létező, fájdalmas valóság, ezért is tud mélyre menni, és mindenki számára érthetővé, élhetővé és befogadhatóvá válni. Ebben a nagyszerű színészek mind partnerek. A jelenetek közvetlenül velünk, előttünk történnek. Nincs távolság színészek és nézők között, és ez az én szerelemszínházam legfőbb ismérve. Hosszú életet és sok nézőt kívánok ennek az előadásnak.
Fotó: Borovi Dániel
