Az Orlai Produkciós Iroda nemrég egy hírlevélben gyűjtötte össze, milyen drámákat láthatnak a nézők az ő gondozásukban. Ritkán olvasok hírlevelet, de ezt nem csak hogy részletesen végigböngésztem, de ki is jegyzeteltem, hogy véletlenül se hagyjak ki egy előadást sem közülük. Maga az ötlet is kiváló, hiszen tényleg rengeteg előadást játszanak, és egy ilyen tematikus hírlevél sokat segít a magamfajta nézőnek –aki a drámát mindig előnyben részesíti– hogy az érdeklődési körének leginkább megfelelő előadások közül ne hagyjon ki egyet sem figyelmetlenség miatt. Aztán rögtön a következő gondolatom az volt, hogy te jó ég, mennyi erős, jó előadás megfér egymás mellett egy csapatnál, akik egyébként a többi műfajban is verhetetlenül erősek és sokszínűek. Az említett hírlevelet a mindig szem előtt lévő üzeneteim közé mentettem, és amikor az adott havi műsorrend megjelenik, átböngészem, hogy melyik előadás legyen a következő megnézendő a számomra.
Legutóbb az Anyakovász c. darabot láttam a Jurányiban. Az előadás írója és rendezője Deés Enikő. A szinopszis sejtelmesen fogalmaz a darabról, és a történeten végighúzódik egy nyomasztó hangulat. A konkrét okokra és miértekre azonban csak az előadás végén derül fény. Az viszont kapaszkodós.
Az anyakovász egy olyan aktív kovász, amelyből mindig félreteszünk egy keveset, és rendszeresen liszttel és vízzel etetjük, hogy életben tartsuk. Benne természetesen élő vadélesztők és tejsavbaktériumok vannak. Ezek végzik a kelesztést, ezért kovászos kenyérnél nincs feltétlenül szükség bolti élesztőre. Amikor szépen megemelkedik és buborékos, egy részét felhasználható kenyérhez, a maradékot pedig tovább lehet etetni és megőrizni.
Az Anyakovász egy anya (Fullajtár Andrea) és a lánya (Barta Ágnes) története, akiket egy közös titok akkor is szorosan összeköt, amikor több száz kilométer választja el őket egymástól. A távolság sem elég ahhoz, hogy megszabaduljanak a másik hatásától: újra és újra egymás idegeire – és még inkább egymás szívére – mennek. Kettejük konfliktusának középpontjában a múlt áll. Egyikük inkább eltemetné és érintetlenül hagyná, míg a másik úgy érzi, ideje lenne szembenézni vele, még akkor is, ha ez fájdalmas sebeket tép fel. Mert van valami, amit egyikük sem tud igazán maga mögött hagyni: egy titok, amely egyszerre köti össze és választja el őket.
Hogy mi ez a titok, azt a történet lassan fejti ki. A lány kíváncsi és kutatja a múltját. Rajongásig szereti Nagyikát, és megmaradt levélfoszlányokból rakja össze a felmenője múltját, mint mozaikokból egy képet. Egy szomorú, döbbenetes és sokkoló képet. Anya és lánya kettősében van valami furcsa. Nem egyszerűen bosszantják egymást vagy elbeszélnek egymás mellett. Nincs igazán kapocs köztük. Az anya ugyanazokat mondogatja unásig, a lány közben teljesen máshol jár. Keressük, de nem igazán találjuk köztük a kötést, a szeretetnyelvet. Ők is ezzel küzdenek belül. Tudják, hogy valami hiányzik, valami nem megy, csak nem tudják megfejteni. Azért próbálkoznak.
Amikor aztán a lány számára kirajzolódnak a múlt sötét titkai, egyre inkább kezdi megérteni a családja érzelmi deficitjét. Megfejti a múltját, és ezzel egy időben megkérdőjelezi a saját jövőjét. És amikor már mi, nézők is megértjük (idő kell felfogni), milyen felismerésnek lettünk szemtanúi, egészen más megvilágításba helyeződnek, szinte flashback-szerűen villannak be a színpadon korábban, szinte ártatlanul elmondott mondatok, mint hogy a pofonokat tűrni kell, vagy hogy keménynek kell lenni.
A súlyos végkifejletig sok stáción keresztül jutunk el. Lehet az előadáson nevetni is, mert az anya-lány párbeszéd bővelkedik humoros odaszólásokban. Aztán olyan is van, amikor felszisszenünk, mert felismerjük a túlféltés, túlgondoskodás, vagy egyszerűen csak indokolatlan beleszólás jelenségét a saját szülő-gyermek kapcsolatainkra visszaemlékezve. Sok ismerős párbeszéd van a darabban, azt leszögezem.
Az előadás remekül illeszkedik az Orlai Produkciós Iroda tabusított témákkal foglalkozó drámai előadásainak sorába. Viszont nekem a végkifejlet felé közeledve, és a lánynak kifejezetten drukkolva egy másik történet vége jutott az eszembe, ráadásul teljesen spontán és akaratlanul. Ez belülről jött. Mert belül azt akartam, abban reménykedtem, hogy hasonló lesz a következtetés. Székely Csaba: 10 c. drámájának végén hangzik el egy olyan mondat, hogy aminek élete van, az megérdemli, hogy éljen. Ezt mantráztam magamban a lány szembenézését, felismerését látva. Magamban biztattam őt, hogy erre a következtetésre jusson. Nagyika és Anyika után most a lányon a sor: merre tovább? Mi legyen az anyakovásszal? Cipelni vagy letenni? Megőrizni vagy eldobni? Etetni vagy hagyni elhalni?
Mivel családi dráma, óhatatlanul kezdtem kapcsolódásokat keresni a saját családomban. És bár maga a történet nem, de a karakter talált magának hasonlóságot. Fullajtár Andrea orgánuma, darabbéli megjelenése és szóhasználata a keresztanyámat juttatta eszembe. És mivel őt nagyon szeretem, így azt az egészen sajátos kettősséget éltem át, hogy Anyikára még akkor sem tudtam haragudni, amikor kifejezetten idegesítő dolgokat mondott.
A lányt alakító Barta Ágnes szintén hatalmasat játszik. Bár meg kell mondjam az őszintét, különösen az előadás végén kegyetlenül megtépázza magát, és nem tud nem eszembe jutni, hogy nagyon vigyázni kell a színészekre. Ő ráadásul nagyon fiatal, nem ez az egyetlen drámai és kemény szerepe. Bízom benne, hogy az előadások után le tudja tenni ezeket, vagy legalábbis nem engedni olyan mélyre, ami kárt okozhat neki. Afelől nincs kétségem, hogy az Orlai Produkció egy támogató, védett közeg, a színházi világ egésze viszont jelenleg nagyon zajos, hangyaboly-szerű, ezért is fontos, hogy vigyázzunk a művészekre. Ez mindannyiunk felelőssége, a nézőké is.
Emlékezetes és útravalóban gazdag estében volt részem ismét. Az idei évadon kicsit egyelőre azt érzem, hogy gondosan kell szemezgetnem, válogatnom az előadások között. És figyelni, hogy semmi értékes ne maradjon ki. Az Anyakovász maradandó élményt szerzett nekem. Ajánlom mindenkinek, aki nem a megúszós színházat szereti.
Fotó: Éder Vera
