A Centrál Színház legújabb bemutatója, a Dupla vagy semmi csodálatosan alátámasztja, miért a prózai színház a legkedvesebb a szívemnek. Ez az előadás szép példája annak, hogyan lehet fantasztikus színészekből kihozni a maximumot, és ezzel a nézőknek feledhetetlen estét szerezni. A rendező -aki egyben a darabot fordította is- ezúttal Puskás Dávid.
Az előadás Woody Allen két rövid darabját, az Old Saybrook és a Honeymoon Motel című műveket kapcsolja össze egyetlen történetté. Az első történet egy fogorvos otthonában kezdődik, aki vendégül látja a testvérét és plasztikai sebész sógorát. A kellemes családi együttlét váratlanul felborul, amikor megjelennek a ház korábbi tulajdonosai. A beszélgetések során egyre több titok, félrelépés és hazugság kerül felszínre. Kiderül, hogy a szereplők házasságai korántsem olyan boldogok és rendezettek, mint amilyennek mutatják őket. A félreértések és lelepleződések egyre kínosabb és nevetségesebb helyzeteket teremtenek.
A második történet egy félresikerült esküvő körül bontakozik ki. Az esküvői készülődésből családi káosz lesz, amelyben a szerelmi kapcsolatok és a házassági kötelékek teljesen összekuszálódnak. A helyzetet egy ittas rabbi és különféle különc szereplők teszik még abszurdabbá. A Centrál Színház változatában a két eredetileg különálló történetet egy új dramaturgiai kapcsolat fogja össze.
A darab központi kérdése, hogy mennyire ismerjük azt az embert, akivel együtt élünk, és mennyire vagyunk őszinték önmagunkhoz. Woody Allen humorral mutatja meg, hogy az emberek gyakran egyszerre vágynak biztonságra, házasságra, szabadságra és új szerelmi kalandokra. Miközben igyekeznek megőrizni a tisztességes, boldog ember látszatát, saját vágyaik és hazugságaik csapdájába esnek.
Ami miatt különösen hálás vagyok ezért az előadásért az az, hogy a benne szereplő színészek külön-külön, és együttesen is lehetőséget kapnak a kibontakozásra, tehetségük ragyogtatására a színpadon. Mindannyian teljes erőbedobással mutatják meg az általuk játszott karakter összes színét – és fonákját.
Parti Nóra temperamentuma és határozottsága elvarázsol. Nem mellesleg elképesztően jól áll neki még a káromkodás is. Hevér Gábor gyönyörűen hozza az egyik pillanatban naiv és kissé bugyuta férjet, akinek első ránézésre nehéz a felfogása. Aztán egy pillanattal később már dühöngő őrültként fog puskát a vélt, vagy valós ellenségére. Hajdu Steve kimért, komikus karaktere kiválóan illeszkedik a csapatba, sok vicces pillanatot köszönhetünk neki ezen az estén.
Hermányi Mariann egyszerre múzsa és dög. Mint kiderül, igen erős mozgatórugója a történéseknek. Magyar Attila, ahogy oly sokszor, most is az előadás fő komédiása. Olyan metamorfózisokra képes, amikre hetekkel az előadás után is emlékezni fogunk. Pálfi Kata kiválóan alakítja a csalódott nőt, egyszerre drámai és humoros jelenléttel csillog a színpadon. Szécsi Bence az egyik legkülönlegesebb szereplője az előadásnak. Megjelenésével az addigi világ kifordul magából, az erőviszonyok újrarendeződnek. A lét és nemlét megkérdőjeleződik. És valahogy tőle függ mindenki más. Bence lubickol ebben a szerepben, és ez remekül áll neki. Minden, ami a színpadon történik, az Max lelkében is megtörténik. És van egy szereplő, aki valamiért minden történetben jelen van. Vajon miért?
Egy igazi, hamisítatlan vígjáték ez, miközben az alaptörténet mindannyiunk számára rejteget fájdalmas, vagy épp tanulságos felismeréseket. A Dupla vagy semmi arról szól, hogy a szerelemben és a házasságban mindenki szeretné kijátszani a szabályokat, de végül senki sem tudja elkerülni a saját döntéseinek következményeit. Mindez rengeteg humorral, váratlan fordulatokkal párosul. Az este egyszerre a felhőtlen szórakozásé, nevetésé, ugyanakkor bőven vihetünk haza elgondolkodtató útravalót is belőle. Vagy legalább tanulságot azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e borítani, kockára tenni, szétrombolni kapcsolatokat valami illékony és gyorsan múló kaland reményében. És mi van, ha nem is magunk döntünk minderről, hanem egy felsőbb erő, a nagy rendező menedzseli a döntéseinket? Akinek az útjai kifürkészhetetlenek, mint tudjuk…
Fotó: Horváth Judit

