Olyan színházi előadást láttam pár napja a Vörös Neonban, ami azóta is foglalkoztat, erőt ad. Bár csupán a véletlen alakította úgy, hogy a budapesti bemutató előtt pár nappal történt néhány igen jelentős jogszabálymódosítás, mellyel végre elkezdi helyrekalapálni az új vezetés az előző által gerjesztett homofób, kirekesztő, embertelen és súlyosan diszkriminatív társadalompolitikát. Persze az új ellenzék egyből hangoskodni kezdett. Olyan állításokat fogalmaznak meg tényként, melyek egész egyszerűen hazugságok és alkalmasak arra, hogy bármely állampolgár feljelentést tegyen rágalmazás és bűnpártolás jogcímén, melyek egyébként büntetőjogi tényállások.
Mondanom sem kell, hogy az én vérnyomásomat is nagyon fel tudja pumpálni, amikor azt látom, hogy egy letűnt, hazug erő még mindig abban definiálja a léte lényegét, hogy pusztítson, károkat okozzon a magyar társadalomban, vagy annak legalábbis egy általa lebutított, beszűkített részében. Amikor kézzel fogható, tapintható a gonoszság, amikor szinte a nyakamon érzem a sátán leheletét, olyankor ösztönösen menekülőre fogom.
Azonnal kapaszkodót, stabil pontot kezdek keresni, ami erőt ad és megtart a normalitásban egy teljesen elmebeteg, igazságtalan, rosszindulatú és gonosz világban, amit a jelenlegi ellenzék igyekezne a társadalommal elhitetni és elfogadtatni. Én ez ellen egyből a szellemi önvédelembe vonulok, összegömbölyödöm sün módjára, és közben hatalmas szerencse, hogy az Orbán-maffia nem tudta mind romba dönteni azokat a színházi- és alkotóműhelyeket, közösségeket, melyek abban segítenek, hogy megőrizzem a normalitást, hogy ne érezzem magam totálisan egyedül, egyszersmind ne hülyüljek el teljesen.
Egy ilyen mentsvár, menedék számomra a Vörös Neon, amelynek az alkotócsapata szintén megannyi küzdelmen és megpróbáltatáson verekedte át magát, soha nem adták fel, egy percig sem voltak megalkuvók, és soha nem hódoltak be semmilyen hatalomnak. Cserébe megőrizték a szabadságukat és függetlenségüket, ami manapság számomra is a legdrágább kinccsé vált. A kedvenc prózai színházaim mellett a Vörös Neon az a hely, ahol igazán megélhetem a szabadságomat, és megvéd az orbánihoz hasonló teljes mentális dögvésztől. A Neonban alapból is különleges és rendhagyó előadások láthatók, legyen az prózai színház, vagy zenés műsor, kabaré, vagy burlesque, a sor végtelen.
Most azonban még a különlegességek sorában is igazi kuriózum került bemutatásra a budapesti helyszínen: az Újvidéki Színház csapata első budapesti helyszínként a Vörös Neonban mutatta be az Utópia című zenés színházi emlékeztetőt a jobb élethez. Emberi jogok rockkoncertnyi energiával: Urbán András előadása felráz, szembesít, és emlékeztet arra, miért nem adhatjuk fel az emberséget. A 45 perces előadás során az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata hangzik el teljes terjedelmében, kivételes megszólalással.
„Minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van.” Ez a mondat még mindig lángra lobbanthatja a világot – ha hiszünk neki. A Nyilatkozatot nem kinevetjük, hanem visszahozzuk az életbe – az izzadtságba, a testbe, a hangba. Az UTÓPIA emlékeztet arra, hogy a nemeslelkűség nem szégyen. Az UTÓPIA az egy olyan színház a világról, amely nem adja fel az ideáljait akkor sem, amikor úgy tűnik, minden elveszett. Az UTÓPIA nem prédikál, nem hirdet, hanem a szikrát keresi a hamu alatt. Az UTÓPIA az egy olyan színház, amely hisz a méltóságban, az ellenállásban, az emberségben. Az utópia pedig akkor kezdődik, amikor azt valaki úgy igazából megkívánja…
Az előadásnak nagyjából a felénél kezdtem el nem csak a színpadon látottakra, hanem arra is figyelni, amit mindez a lelkemben vált ki. Egyrészt nem tudtam nem felfigyelni arra, hogy ritmusra mozog a lábam, és alig tudok ülve maradni. Másrészt volt egy pont, ahol kifolytak a könnyeim. Ebben nyilván nagy szerepe van nem csak az elhangzottaknak, hanem a reménynek is, ami most újra felsejlik bennem: egy jobb világ ígérete. És egy kegyetlen világ emléke, lenyomata a szememben, az arcomon, a bőrömön. Egyszersmind az életemen. Az elvett 16 év, egy teljes generációnyi életidő ellopása iránt érzett düh. És végül a gondolat: azt éreztem, hogy ha április 12-én (amely estét egyébként szintén ezen a helyszínen töltöttem) ez az előadás van műsoron, és nem ez az eredmény születik, az előadás gyújtópont lett volna arra, hogy elinduljunk, utcára menjünk és a kezünkbe vegyük végül a sorsunkat. Ez az előadás alkalmas az ébresztésre. A szembenézésre. A mozgósításra. És nem pusztán a Nyilatkozat szövege miatt, de Urbán András rendezése és Crnkovity Gabriella előadásmódja miatt is, kiegészülve a zenekarra, egyben társakkal: Biljana Šunjka Crnojević, Mina Stojanović, Aljoša Tasovac hátborzongatóan gyönyörű játékával.
A bemutató előadást egy órás beszélgetés követte Crnkovity Gabriella és Urbán András részvételével, a beszégletést Ugrai István vezette. Ennek során felsejlett a remény, hogy talán újra látható lesz az előadás a Vörös Neonban, de ez még a jövő kérdése. Ha ez így lesz, szívből és erősen ajánlom mindenkinek, hogy élje át ezt az előadást. Örök élmény lesz.
Fotó: Vörös Neon
Utópia – trailer
