Igazi színházi csemegeként mutatkozott be az Orlai Produkciós Iroda új előadása, mely a Belvárosi Színházban látható. A Szuvidált szenvedélyek címet viselő történetnek már a műfaji meghatározása is különleges és csalogató: konyhashow. Nem ismertem a történetet, de a színlapot elolvasva, és a speciális műfajt látva kettős érzésem támadt: biztos voltam benne, hogy nagy dobásra készül a stáb, és hogy a darab bőven túl fog mutatni a klasszikus színházi kereteken. Ugyanakkor aggódtam is, hogy nem fog-e ez hajazni valamire, amit, amilyet láthattunk már. Arra gondolok, hogy kaja készül a színpadon. Ez már megvolt, nem ütött volna.
A lebilincselő történet és kivitelezés aztán azonnal megcáfolta minden előzetes félelmemet. Nem volt benne ismétlés, hasonlítás, és nem is az ételkészítés volt a nagy dobás. Cserébe viszont olyan lélektani élményt kaptam, ami igazán kapaszkodós volt számomra. Az előadás ugyanis pont egy olyan élethelyzetben, olyan történések láncolatának legvégén kapott el, ami egy nagyon speciális helyzet, és még csak azt sem mondanám, hogy bárkivel bármikor előfordulhat. Hálás vagyok ezért a darabért, mert pontosan annak a dilemmának és feszültségnek a kellős közepén tart az életem, amit a színpadon láttam, és –túlzás nélkül– a történet segített kiutat, megoldást találni.
Ahhoz, hogy egy ilyen este összejöjjön, az én konkrét esetemben szinte látnokként aposztrofálható Orlai Tibor zsenialitása mellett szükség van egy ütőképes alkotócsapatra, aki ezt a konyhashow-t összehozza: Paczolay Béla rendező és munkatársa, Dicső Dorka, valamint egy fergeteges színészkvartett – Barta Ágnes, Király Attila, Pataki Ferenc és Mészáros Martin kiemelkedő csapatot alkottak. Az emlékezetes este létrejöttében oroszlánrésze van továbbá Zöldy Z Gergely díszletének és Pető Kata jelmezeinek, Zöldi Gergely fordításának és Furák Péter zeneszerzőnek is.
Mi a gasztronómia: művészet vagy üzlet? Mi a fontosabb: a tökéletesség, vagy a nagy forgalom? Egy zseniális séf és egy lelkes befektető barátsága a tét, amikor kis exkluzív éttermüket hirtelen szárnyára kapja a hírnév. Sorok állnak az asztalokért, mindenki be akar jutni – de mindennek van határa. Ez a határ pedig nem más, mint a szakács. Aztán hiába az ifjú marketinges, a segítőkész felszolgáló, gyülekeznek a viharfelhők. Kisüt-e újra a nap, és lesz-e fésűkagyló?
A darab fő vonulatát Harry (Király Attila) és Mike (Pataki Ferenc), vagyis a befektető és a sztárséf üzleti és baráti kapcsolata adja. Ők ketten mást gondolnak és ennek megfelelően másként is közelítik meg a gondolkodást a közös éttermükről. Bizonyos méretig, fejlettségig, terhelésig harmóniában tudják tartani az érdekeiket. De mi van akkor, amikor hirtelen megnő az érdeklődés egy bizonyos fogás miatt az étterem iránt? Hogyan lehet balanszírozni a bevétel és a konyhaművészet között úgy, hogy senkinek az érdeke, szenvedélye, lelkesedése, tüze ne sérüljön?
Az előadást amellett, hogy minden érzékszervünkre egyszerre hat, nagy felismerések és nevetések övezik a történetét, akár lélektani drámaként is nézhetjük. Legalábbis Harry szemével mindenképp. Vele tudtam jobban azonosulni, és talán éppen azért, mert a saját életemben, ahogy sokunkéban is jelen van a szinte kezelhetetlen kettősség: azt csináljuk inkább, amit szeretünk, vagy azt, amiből megélünk? Király Attila rendkívül széles spektrumon mozog ezen az estén. Elképesztő lánggal és szenvedéllyel ég. Ő a hivatásának élő ember (és ezen az estén ezt sztárséf és színész minőségében is bizton állítom), aki nem akar kompromisszumot kötni. Csak ahhoz a minőséghez adja a nevét, ami teljesíti az önmagával szemben támasztott elvárásait is. Nem hajlandó sem a minőséget, sem a tökéletesség iránti elkötelezettségét alárendelni semmilyen érdeknek. Művész.
Ezzel szemben Mike (Pataki Ferenc) két lábbal a földön jár. A kőkemény realitások, a számok embere. A bevételi oldal érdekli. A maga területén persze ugyanilyen hévvel és szenvedéllyel tevékenykedik. Igyekszik mindent kihozni az étterméből, és egyszerre teljesíteni a séf, a személyzet és a vendégek elvárásait. Ennek megfelelni persze szinte lehetetlen. Bár megtehetné, mégsem válik diktatórikus főnökké, aki egyoldalúan kinyilatkoztat és nem érdekli semmi és senki más. Elmegy a végsőkig, tágítja a határokat, kiüti a falakat, elhárítja a létező összes akadályt, hogy mindenkinek, aki részt vesz ebben a projektben, a lehető legjobb dolga legyen. De mi van akkor, amikor egymásnak ellentmondó, egymást kizáró elvárásoknak kell egyszerre megfelelni?
A helyzetet tovább bonyolítja Emily (Barta Ágnes) érkezése, aki minden fortélyt és bájt bevet Harry meggyőzése, puhítása érdekében. És persze velük van a feltörekvő nemzedék, az ifjú titán, Rodney (Mészáros Martin), aki bizonyítani akar, ugyanolyan keményen küzd és gályázik, mint a többiek, és boldogan hajol le a Harry által szinte elhajított lehetőségekért is.
Azt biztosra vehetjük, hogy a helyzet puskaporos, és ahol puskapor van, ott robbanás is lesz. A kérdés az: mi marad a romokon? Ha mindenki elérte a határait, hogyan tudnak ők négyen tovább gondolkodni? Együtt, vagy külön-külön? Kinek mi lesz a legjobb? Meg tudnak-e küzdeni az egyéni démonjaikkal a közös célok elérése érdekében? Mit szimbolizál és miért annyira fontos, már szinte elvi kérdés az a bizonyos fésűkagyló? Van-e tere az újrakezdésnek?
Rajongással nézem a nem kiszámítható, érzelmi hullámvasútként száguldozó darabokat. Külön öröm a számomra, hogy a nagyszínpadra került ez a nem könnyen megfejthető, egyszerre szórakoztató és mégis mélyen elgondolkodtató, bonyolult lélektannal működő történet. Most, amikor egyébként is rendkívül bizonytalan és minden pontjában teljességgel kiszámíthatatlan időket élünk, még nagyobb szükség van arra, hogy az igénybe vett lelkünk megkapja a szükséges felkészítést, táplálékot, amit aztán tovább tud gondolni és megérteni. És bár a történet nyitva hagy kérdéseket, amiket magunknak kell megválaszolni, nekem pont ezzel segített sokat: már fel tudom tenni a helyes kérdéseket önmagamnak. Már jó úton vagyok ahhoz, hogy a valódi problémát mérlegeljem, és a problémák gyökeréig jussak el. Ez pedig a legnagyobb csoda, amit a színház létrehozhat, mert ettől élő. Szívből ajánlom a betérést egy jó fésűkagylóra a Belvárosiba. És ha megengednek egy javaslatot: ha esetleg az épp nincs az étlapon, válasszanak bátran bármit abból, amit a séf ajánl helyette!
Fotó: Éder Vera
