Vannak előadások, melyeknek futótűzként terjed a hírük a városban és gyorsan felkeltik a nézők érdeklődését. Ilyen az Örkény István Színház és a Dollár Papa Gyermekei koprodukciója, a Romantika, mely egyben ősbemutató is, és a Stúdióban látható. A darab írója és rendezője Kiss-Végh Emőke, a színpadon az Örkény színészei láthatók egy vendéggel kiegészülve.
Számomra az egyik legkülönlegesebb színházi élmény, melyre máig etalonként tekintek és remélem, hogy láthatom még valaha, a Proton Színház orosz avantgárd darabja, Szorokin: A jég című előadása. Azt pont a bátorsága, felszabadító koszossága és zsigeri bestialitása miatt szeretem olyan nagyon. Hosszú évek teltek el úgy, hogy ebben a nagyon bátor műfajban még csak hasonlót sem nagyon láttam, de most végre megérkezett a Romantika, ami megpendítette bennem azokat a húrokat, melyekről már nem is hittem, hogy szólhatnak még.
Az előadás színlapja, a róla készülő írások, de még az elején a rendező is figyelmeztet rá, hogy egy nagyon erős anyagot fogunk látni az este folyamán, és ez valóban nem mindenkinek való. Abban az életszakaszban viszont, melyben én vagyok, a legkiválóbb választás arra, hogy kibillentsen a komfortzónámból, az önmagam körül pörgő gondolatokból, és egyáltalán a mindennapi taposómalom őrjítő értelmetlenségéből.
Valahol a történet is erről szól. Emberek érkeznek bekötött szemmel egy isten háta mögötti ki tudja milyen helyre, és ez az éjszaka a gátlástalanságé: mindent lehet, nincsenek határok, korlátok, kiélhetik hajlamaikat, vágyaikat, mocskos képzelgéseiket. Egyedül, együtt, külön, ahogyan jól esik. Az a szabály, hogy nincs szabály. Kapcsolódni már egyáltalán nem akaró emberek kapcsolódnak mégis. Emberek, akik valamivel telítődtek. Elegük van, elfáradtak, torkig vannak, mást akarnak, másra vágynak. Legyen az bátor, merész, undorító, viszolygást keltő, gennyes, gusztustalan, akármilyen, csak legyen igazi. Élő, lüktető, koszos, nedves, emberi. Valamilyen, amilyen a hétköznapokban nem lehet, amit fékeznek az erkölcsök, a gátlások, a társadalmi normák, az elvárások, az előre definiált szerepek, melyekbe magunkat kényszerítjük. Vagy egymást. De különösen a nőket.
Mert hát vaskos elvárásaink mégis csak a nőkkel szemben vannak. Nekik kell minden szerepben a legjobbnak lenniük, ez a természetes ebben a társadalomban. Nem kérdezzük meg őket, hogy mit szeretnének. Vannak országok, ahol a nő az anyával egyenlő, és nem is lehet más célja, mint az utódok nemzése és felnevelése egy neofeudális berendezkedésű társadalom és annak vezetése számára.
De mi van, ha elfárad a nő? Mi történik, ha eljön az a pont, ahol elég? Besokall és elindul az éjszakába új kalandokat keresni, ahol látszólag hasonló kalandorokkal, persze többnyire férfiakkal találkozhat. Mindenkinél más ponton telik be az a bizonyos pohár. Máshol húzódik meg a határ, amit aztán feszegetni kezd, és át is tör ezen a különleges estén, ahová azért fizetnek be az emberek, hogy kiélhessék elfojtott vágyaikat, önmagukat, a bennük szunnyadó állatot. Vagy embert.
Arról viszont már nem szól a fáma, hogy ezt egyedül, együtt, netán egymás rovására tegyék-e a résztvevők. Van az a pont, ahol a gátlástalanság visszafordíthatatlanná válik. Ahol a megélés örök lenyomatot hagy, és ahol a magát elnyomottnak gondoló ember rádöbben saját kicsinységére és jelentéktelenségére. Amit addig kézzel-lábbal igyekezett pusztítani és elhajítani magától, azért most pitizve, rettegve kapkodni kezd. Igen, az életről beszélek.
Brezovszky Dániel, Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton és Zsigmond Emőke játsszák az előadást. Az első perctől erős és provokatív tartalom szövegközpontú, és remekül kitalált jelenség, hogy minden szereplőnek van egy önálló, hosszabb nagyjelenete az egymással való interakciók mellett. Ez segít megérteni az egyéni motivációkat: ki miért van itt, mit akar önmagától és a többiektől.
Azt a színházat szeretem, ahol a rendező világosan beszél és vállalja az ezzel járó kemény munkát és a rizikót. Kiss-Végh Emőke is elmondja a darab kapcsán: “Ami biztos: mindig a lényeget keresem. Ez nem egy idilli folyamat, mert sajnos hajlandó vagyok érte áldozatokat hozni.” Ehhez persze szükséges, hogy a színészek partnerek legyenek ebben az izgalmas, ám egyáltalán nem könnyű utazásban. Merjenek önmagukkal kegyetlenek is lenni, ha kell.
Brezovszky Dániel naivitása, Kerekes Éva hidegvére, Nagy Zsolt szenvedélye, Novkov Máté stand up-ja, Patkós Márton indulata, Zsigmond Emőke szemérmetlen bátorsága csak egy-egy kiemelt szín az előadásból. Ezek a színek összeadódva és egymásban feloldódva aztán olyan viharos erejűvé válnak a történet előrehaladásával, hogy kapaszkodni kell a székünkbe.
A kezdeti instrukciók megadásakor elhangzik, hol lehet elhagyni a teret. Számomra meglepő módon egyébként azon az estén, amikor láttam a produkciót, mindenki a helyén maradt. Ebből arra következtetek, hogy az előadás rekordgyorsan megtalálta a közönségét, valamint a Dollár Papa Gyermekei és az Örkény Színház is sok felületen és alaposan felkészítette a leendő nézőket arra, hogy felnőtt tartalomra számítsanak és ezt az nézze meg, akinek az ilyesmi valóban oké.
Számomra a Kabaré és az Úriemberek után a Romantika is azon Dollár Papa darabok közé tartozik, melyek érezhetően segítséget adnak a szelepek kiengedésében, a feszültség és a gőz elpárologtatásában. Épp most írt fel a belgyógyászom egy erősebb vérnyomáscsökkentő gyógyszert, pedig lehet, hogy csak többet és tudatosabban kellene ezeket az előadásokat néznem. Ez valami olyasmi, amiről a rendező is beszél az előadás színlapján: “Múltkor mesélte egy ismerősöm, hogy tüszős mandulagyulladása idején hogyan köpte fel a gennyet. Mondtam neki: “Fúj, eszem, nem látod?” Aztán tovább faggattam, hogy pontosan hogyan is történt.”
Fotó: Horváth Judit
Kiss-Végh Emőke: Romantika | olvasópróba
