Love Letters – Szerelmes levelek élőben elmesélve

Vannak olyan színházi vállalkozások, melyek az alapötlet, a történet, a szerző miatt, vagy épp más okból, de eleve sikerre vannak ítélve. A kérdés ilyenkor inkább mindig az, mekkora lesz az a siker, mit tud kihozni az alkotó csapat az alapanyagból, ami újszerű, eltérő az eddigiekhez képest? A. R. Gurney klasszikusát az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt ezúttal egy olyan alkotói közösség vette a kezébe, hogy ha semmit nem tudnánk az általuk készítendő darabról, a stáblistán szereplő nevek ismeretében akkor is garantált teltházzal számolhatnánk. Csupa nagyágyú a színlapon: a fordítást Vámos Miklós készítette, a rendező Mácsai Pál, a két főhőst pedig, akik játsszák: Hernádi Judit és Gálffi László. Színháztörténeti pillanatnak gondolom, hogy ilyen konstellációban jött létre egy előadás, és maximálisan hozta is azt az egyébként kiemelten magas színvonalat, amit elvártam tőle. A játékot ezúttal a Belvárosi Színházban néztem meg.

Pedig a két színésznek egyáltalán nincs könnyű dolga. Egy évtizedeken át zajló levelezést, komplett érzelmi hullámvasutat kell megjeleníteniük annak minden örömével, bánatával, felháborodással, kíváncsisággal, fájdalommal, részvéttel – szóval minden létező érzéssel, ami két ember vonatkozásában felmerülhet. Mindezt minimális díszletben, hiszen ezúttal nem a látványé, sokkal inkább a tartalomé a főszerep. Persze nincs gond azzal, hogy figyelni kell rájuk: levelezésük magával ragadja a nézői figyelmet, és egy pillanatra sem engedi lankadni azt.

Andy tízévesen írja meg első levelét egy copfos kislánynak, a kamasz Melissa mindenét odaadná Andyért. A sors elszakítja egymástól a két fiatalt, szerelmük levelekben lángol fel ismét, szakad meg, majd éled újjá. A négy évtizeden át írt sorok között két teljesen különböző egyéniség rajzolódik ki. Vajon beteljesülhet valaha ez a szerelem?

Nos, erre a kulcskérdésre keresi a darab a választ. Elgondolkodtató, hogy mostanában a színházi előadások egy jelentős része a szerelem hullámhosszára hangolódik. Én is több olyan előadást láttam mostanság, melynek ez a fő témája. Logikusnak és szükségszerűnek is tűnik, hogy abban a bolond világban, melyben ma élünk és helyt kell állnunk, keressük azt a megtartó erőt, ami felülemelkedik ezeken az őrültségeken. Ilyen lehet a szerelem.

Melissa és Andy levelezése gyermekkortól kezdve mutatja be két ember egymás iránti érzelmeinek alakulását és elköteleződését. Bár igen eltérő életutat járnak be és kevés alkalmuk nyílik személyesen örülni egymásnak, mégis végig együtt maradnak – még ha csak virtuálisan is. Kerülgetik egymást, és már szinte abszurdnak hat, ahogy ismétlődőn elkövetik ugyanazt a hibát: nem lesznek igazán egymásé. Bár az út végén mégis látható, hogy valójában mindvégig együtt voltak.

Nehéz ez, mert van olyan, hogy az embernek az igazi lelki társa valahogy soha nem lesz társ a maga teljes valójában. Veszélyes is, mert így egy életet le lehet élni anélkül, hogy igazán mernénk vállalni az érzéseinket, önmagunkat, vagy épp a másik embert. Melissa és Andy szerelme sokkal inkább plátói, egyfajta folyamatos és nem szűnő vágyakozás egymás iránt. Valamiért azonban mégsem veszik a bátorságot arra, hogy ezt fel is vállalják, és ténylegesen együtt járják az utat az életben. Hogy önmagukat, vagy egymást féltették-e jobban, az nem derül ki. Talán attól féltek, hogy a túlzott közelséggel valami elvész. Talán a kapcsolatuknak épp az elérhetetlenségben, a távolságban, a beteljesületlenségben állt a varázsa. Igaz, nem maradt beteljesületlen. De az életre szóló igaz elköteleződés valahogy elmaradt.

Andy élete és pályafutása meredeken ívelt felfelé. Karrierje mellett jutott ideje családot alapítani is, persze sokkal inkább a konformizmus és nyárspolgári kötelezettség által vezérelve (ld. ez a szokás), mintsem igaz szerelemből és boldogságból. Hiszen akkor Melissát vette volna el. Melissa sorsa kissé hányatottabban alakult. Rengeteget utazott ugyan és falta a férfiakat, de meg kellett küzdenie az alkoholbetegségével épp úgy, mint a lecsúszás egyéb formáival. És bár időről időre újra összeszedte magát, lelkiállapota romlásához gyakorta hozzájárult, ha nőtt a távolság közte és Andy között. Bár ha egyikük hosszabb időre el is tűnt, a másik addig nem hagyta békén, míg nem kapott tőle életjelet. És talán pont ez, az élet, az életjel fontossága tartotta őket egymásnak is életben. Van úgy, hogy valójában fogalmunk sincs róla, mennyit megteszünk egy másik emberért – ad absurdum mi adunk értelmet az életének. Ez törékeny üveggolyó, éppen ezért kell nagyon óvatosan bánni vele.

A húzd meg – ereszd meg, a közeledés és távolodás dinamikája végigkísérte éveiket. Nők és férfiak jöttek-mentek az életükben, amikor pedig egyikük végre felszabadult, a másik volt elköteleződve. Ez persze hosszútávon fárasztó. Ám egyikük sem teszi fel a kérdést: miért nem lettek ők egy pár? Van úgy, hogy valakit egy életen át hordozol, a teljesség mégsem jön el. Van, aki ezt barátságnak, más lelki társnak hívja. Én egyszerűen csak érthetetlennek. Ez számomra megfejthetetlen misztérium. Tény azonban, hogy nő és férfi között létezik ez a reláció. Hogy aztán a sors, a félelem, a tökösség hiánya vezet-e oda, hogy nem teljesül be egy ilyen viszony, arra talán nincs is válasz.

Az, ahogyan Hernádi Judit és Gálffi László eljátssza a két szerelmes történetét, örökké emlékezetes marad. Libabőr. Végtelenül ismerős. A néző drukkol ennek a két embernek. És az egyik fő tanulság talán, hogy kívülről nézve mennyire egyértelműnek tűnnek a kihagyott lehetőségek, vagy az elkövetett, sorsdöntő hibák. Ám amikor az ember maga van benne ebben a mókuskerékben, már korántsem tűnik ennyire egyszerűnek a helyzet.

A Love Letters sikerdarab, Budapesten is látható volt már többféle feldolgozása. Hogy mitől különleges a Belvárosi Színházban látható előadás? Ezeket a szerelmes leveleket a két színész valóban eljátssza. Nem felolvassák, eljátsszák. Ami igen tiszteletreméltó vállalás, hiszen hatalmas mennyiségű szövegről van szó, és közben folyamatos köztük az interakció – igaz, levelezés lévén keveset néznek egymásra, szándékoltan. Épp az előadás napján hallottam egy interjúban, hogy súgó sincs a darabban, így aztán még nagyobb a tét a színészek számára.

Az eredmény pedig csodálatos. Igazi szerelmi froclizás, civódás. Két ember között, akik tényleg egymásnak voltak teremtve, és együtt is voltak egy életen át, még ha nem is olyan formában, ahogy az egyébként mindkettejük számára kívánatos lett volna. Hogy milyen választ adnak a „Mi lett volna, ha…?” kérdésre, az viszont elgondolkodtató. Kecses játékosságukat épp úgy elhittem, mint azokat a pillanatokat, amikor elepedtek egymásért, annyira vágytak a másikra.

A történet számunkra bőven adhat muníciót arra, hogy mit tegyünk és mit ne, ha már megvan az igazi. Persze hogy hallgatunk-e a szép szóra, az már más kérdés. Hiszen mégis csak az élet a legfurmányosabb rendező, és néha olyat tesz a mi kis életünk színdarabjával, amit sosem gondoltunk volna…

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.