Apróbetűs szerelem – Építkezés 40 felett, törmelékekből

A Rózsavölgyi Szalon különleges atmoszférája miatt mindig izgatottan várom az ottani új bemutatókat. Minden előadásuk másképp tölti meg a teret, másképpen teszi magáévá azt a hamisítatlan irodalmi, kávéházi légkört, ami miatt egyébként is betér hozzájuk az ember. Ha pedig olyan alkotó rendezi az előadást, aki filmrendezőként is méltán híres, az még egy pluszt ad a produkcióhoz. Mert kiemelten fontossá válik a vizualitás, a látvány, a környezet. Olyan szempontok is dominánsak, mint például hogyan lehet a Szervita téri estét az előadás, a helyszín, a hangulat részévé tenni, megidézve New York estéit.

Ez a „film a színházban” érzés végigkíséri az előadást, hiszen Ujj Mészáros Károly rendező nem csupán a Szervita téri este fényeit használja, de a Szalon nézőterét egyenesen a darab főszereplőjének lakásává alakítja, és ott jönnek-mennek a szereplők közöttünk, na meg az építési törmelékes zsákok között. Az előadás kezdő fényjátéka, a pesti estét beengedő függöny lassú felgördülése mellett remek zenei betétek is támogatják a történet hangulatát. Az első gondolatom az előadás kezdésekor az volt, hogy kicsit olyan érzésem van, mint amikor az ember bekuckózik egy őszi-téli estén egy bögre forró itallal a biztonságot nyújtó életterébe, és kint hagy minden zajt, fájdalmat, ártó gondolatot. Érdemes az előadásra ilyen szívvel megérkezni, mert az Apróbetűs szerelem nyújtotta élményt ezzel a fajta előzetes kiürüléssel lehet igazán őszintén befogadni.

Aztán persze az is megeshet, ami épp velem történt meg: az előadás előtt egy baráti beszélgetésben érintettem egy témát, amit –a megfelelő megoldás hiányában– végül nyitva hagytam. A darab azonban egy ponton konkrétan ezt a témát kapta fel és vitte tovább, így végül úgy távoztam róla, hogy már pontosan tudtam a következő lépést, ami átsegít az aktuális elakadásomon. Ez az, amire csak egy igazán jó színház képes. És egy tanulságos történet, ha értő kezekbe kerül.

Márpedig abba került. A történet szerint egy középkorú, elvált férfi, kétgyerekes családapa, George (Schmied Zoltán) kapcsolatai megfeneklenek. Nem magában keresi a hibát, sőt, egyáltalán nem is keresi. Azzal kell megküzdenie, hagyja-e, hogy mások alakítsák az életét helyette, vagy mégiscsak maga hozza meg a döntéseit. A mindenbe beleavatkozó ügyvéd nővére (Betsy – Györgyi Anna) miatt köt egy fogadást, hogy egy családi vacsorára az „igazival” érkezik. Felbérel egy színésznövendéket – aki eredetileg gimnáziumi irodalomtanárnő (Meredith – Petrik Andrea), de pályát módosított – a „színlelt szerelem” eljátszására. Ő leginkább a pénz és az improvizációs játék miatt megy bele a játékba. A „vacsoraszínházra” készülődés, a szerelmi próba aztán elég jól megy nekik. Az előadásban fontos szerephez jut továbbá Meredith fiatalabb iskolatársa, Josh (Kovács Máté) is.

Az alapötletből már sejthető, hogy izgalmas, fordulatokban és szócsatákban gazdag történet várható. Meg is tesznek mindent a szereplők, hogy minél csavarosabb, lélegzetelállító párbeszédekben bővelkedő legyen Meredith és George tulajdonképpeni megismerkedése. A darab lényegét ugyanis kettejük futamai teszik igazán élővé. Ez a „kapcsolat” –és ennek a szónak külön jelentősége van a történetben – üzletinek indul. Kölcsönös előnyökkel, sérülések kockázata nélkül nő és férfi szövetkezik egy szerep, egy helyzet eljátszására, harmadik fél előtt. Valójában viszont sokkal mélyebb irányt vesz ez a játék. Igaz, a kockázatmentesség, az elvárások nélküliség adja meg a két ember viszonyának igazi értékét és varázsát.

Amellett azonban, hogy az idő előre haladásával egyre sűrűbb, keményebb mondatokat szúrnak oda egymásnak, mindannyiunkhoz szólnak: egyre ismerősebb helyzetek, kérdések, vágyak, feloldhatatlannak tűnő ellentmondások merülnek fel. Mind ismerjük, halljuk, a magunk módján kezelgetjük ezeket a mondatokat. Persze tuti receptünk nincs. Meredith és George is ebben a cipőben járnak. Nekünk viszont sokat segítenek azzal, hogy nyílt színen beszélnek a minket is foglalkoztató, sőt, sokszor talán maga alá temető párkapcsolati, társadalmi gondokkal, így ez ránk, nézőkre már legalábbis terápiásan hat. Az mindig felér egy gyónással, amikor az ember a saját gondolatait látja felhangosítva a színpadon.

Az alaphelyzet kissé talán idétlen, hiszen szeretőt felbérelni azért, hogy a testvérünk ne szabadítsa ránk a szingli barátnőit, némileg abszurdnak tűnik. Mégis, a férfiak életében is eljön az a pont, amikor ez már inkább teher, mintsem paradicsomi állapot. Az életkor és az azzal való cukkolás egyébként is központi elem a történetben, ami csak növeli a frusztrációt abban, akinek szól. A darabban abszolút fókuszba kerül a negyvenes-ötvenes férfi kapcsolati dilemmája, hogy nem is őrá kíváncsiak a nők, hanem arra, hogy milyen egzisztenciális hátteret épített fel magának. Innen nézve viszont már valóban fárasztó lehet a szinglihorda, tele potenciális aranyásóval.

George és Meredith szövetségének fontos eleme, hogy pontosan ki kell találniuk a szerető karakterét. Az út persze nem könnyű, mert a felkészülés közben folyamatosan és kölcsönösen kibillentik egymást a komfortzónájukból. A határátlépések állandósulnak. Mivel Betsy ügyvéd, így várhatóan gondosan odafigyel majd a részletekre, nem lesz könnyű ellenfél. Pláne, hogy a verseny a mindennapjainak része, és a fogadást ő sem szeretné elveszíteni.

Miről is szól ez valójában? Kötődésről? Szexről? Fogadásról? Netán érzelmekről?  Mi van akkor, ha a férfinak van elege már abból, hogy csak egy darab húsnak tekintik? Hogy NAGYJÁBÓL megfelel. De csak nagyjából. Hogy kompromisszumként akarják őt. Márpedig ő nem akar kompromisszum lenni a tökéletes férfiért folytatott versenyben. És nem érdeklik az elvárások sem. Az pedig, hogy a nőket a „KAPCSOLAT” érdekli, nem pedig a férfi, mélységesen elszomorítja. És nem csak őt. Vegyük például a darabban is jelen lévő építési törmeléket. Annak is van története. De mi csak a zsákot, a hulladékot látjuk benne. Generációk küzdenek ezzel a problémával. Azon lehet persze vitatkozni, hogy ez egyfajta identitáskeresés, vagy pont hogy az identitás megtalálása-e. Van az a férfi, aki nem hajlandó a túlzott kompromisszumokra, még akkor sem, ha az egyedüllétet kockáztatja ezzel.

Mi van, ha besétálsz az alagútba (ld. munka, család, gyerek), de út közben rájössz, hogy ebben nem tudsz kiteljesedni? Ha csak nincs egy olyan társad, aki segít kiteljesedni. Ez persze nem keverendő össze azzal az esettel, hogy a másik embertől várjuk a saját kiteljesedésünket. És a kiteljesedést nem olyan társsal fogjuk megélni, akinek csak elvárásai vannak. Észrevenni, hogy eltévedtünk még mindig jobb, mint menetelni a semmiben. Érdemes mindezt napjaink aktuális, unásig harsogott üzeneteivel is összevetni. Lásd: szülessen minél több gyerek! Oké. És utána?

Miközben Meredith és George egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre sérülékenyebbé is válnak. Lassan lehullnak az álarcok, és ott áll egymással szemben a valódi énjük. Nincs ennél kiszolgáltatottabb helyzet. Nem csak egymással, de önmagukkal is szembe kell nézniük. Vagy azzal a képpel, amit a másik alkotott róluk, és ez nem egyezik az énképükkel. Ilyenkor elkerülhetetlen a pánik, a törés, az összeomlás, a menekülés. Ahogy ez velük is megtörténik.

Mi van, ha Betsy nem is a fogadás miatt aggódik, csupán a testvéréért? Mi van, ha Meredith és George esetleg egymásba szeret? Fel tudja-e váltani a valóságos megismerkedés a szerep szerintit, és tud-e ez is működni elvárások nélkül? Tudunk-e még úgy szeretni, hogy közben nem használjuk ki a másik embert?

Petrik Andrea és Schmied Zoltán párosa varázslatos a színpadon. Teljes lélekkel és idegrendszerrel benne vannak a történetben. Nyilvánvalóan ismerik ennek a játszmának minden oldalát és éppen ezért tudják ennyire hitelesen megeleveníteni is. Párbeszédeik bővelkednek kacagtató, de torokszorító mondatokban is. Figyelni kell rájuk, cserébe viszont a legváratlanabb pillanatban nyújtanak nekünk tükröt, amibe ki-ki a maga vérmérséklete és önismerete szerint bátorkodhat belenézni. Györgyi Anna tökéletesen megeleveníti az ügyvédekkel kapcsolatos sztereotípiákat. Precíz, kemény, rámenős, racionális, minden részletre kíváncsi. És okos! Nem lehet megkerülni, sem kijátszani. De bármennyire keményszívű is, egy ponton képes megtörni. A kérgesedő szív is ellágyul olykor. Megható, hogy mennyire szereti a testvérét, még ha ezt kissé furcsa módon mutatja is ki. Üde színfolt az előadásban Kovács Máté karaktere, aki talán a legtöbbször csal mosolyt az arcokra. Ő kíséri Meredith-et, vigyáz is rá, és közben igyekszik új szavakat tanulmányozni. Márpedig ebben a csörtében adódik rá alkalma bőven!

Az előadás magyarországi bemutatójának díszletét Enyvári Péter tervezte, fordító-dramaturgja Baráthy György, a jelmeztervező Kiss Fabióla. Ujj Mészáros Károlynak ez immár a második rendezése a Rózsavölgyi Szalonban. Ugyanitt látható ugyanis a Gyerekek című, szintén emlékezetes rendezése is.

A bemutató után még hosszú percekig méláztam magam elé bámulva. Egyetértően bólogatva felsóhajtottam, és az első mondatom az volt: „Hát igen…” És ez a keserédes sóhaj egyrészt feloldozott, másrészt szembesített azzal, mennyire tökéletlenek vagyunk, és mennyire küzdünk, kapkodunk a szeretetért. Mert ezen kívül lassan már semmink nem marad ezen a világon…

Fotó: Kallus György

Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.