Szégyen – A 2020-as esztendő margójára

Spread the love

Az év végére, az ismét bezárt színházak árnyékában, a számvetés és összegzés jegyében tartogattam a 2020-as év utolsó bejegyzését. Egy olyan előadásról, melyet még a karantén második hulláma előtt, élő színészekkel és közönség körében láttam a Trafóban, a Proton Színház társulatának tolmácsolásában. És beleégett a retinámba. Kerestem a helyét rendesen, hiszen terveim szerint lett volna még jó néhány bejegyzés az őszi időszak azon előadásairól, amiket meg tudtam még nézni, legyen az bemutató, vagy régebbi darab, akárcsak a Szégyen. Végül elsodort az idő, az átalakult élet, a második hullám és a berobbanó késő ősz és tél. Az idei év utolsó erejét összeszedve –bár őszintén szólva nincsen már utolsó erő sem– ezzel az előadással zárom a Színházat nekünk oldal 2020-as bejegyzéseinek sorát.

Nyers. Brutális. Kíméletlen. Igazságtalan. Ellentmondásos. Mocskos. Katartikus. Veszteséges. Szomorú. Vérlázító. Kapaszkodós. Megdöbbentő. Erőszakos. Naturalisztikus. Ezek az első jelzők, melyek az eszembe jutnak mind a Mundruczó Kornél rendezte Szégyen előadás, mind a 2020-as év és annak egész világra kiterjedő történései kapcsán. Durva év volt, tényleg. Minden tekintetben. Kegyetlen és kíméletlen. Vérengző és halálos. Akárcsak ez az előadás. Bár a színházak őszi, még szabad működésének az utolsó pillanatában sikerült elcsípnem a darabot, akkor még nem gondoltam, mennyire aktuális lesz majd 2020 aspektusából. Az előadás mondanivalója rendkívül nyers és mély, mégis, talán az idei év előtt sosem mérlegelt szempontokat is meglátunk benne, ha kellőképpen odafigyelünk rá. Márpedig én kifejezetten a pandémiás helyzet, a világ, az erőviszonyok átrendeződése, az ember és emberiesség viszonyrendszere szűrőjén keresztül néztem végig és éltem át ezt a produkciót. És így nézve olyan, mintha direkt a ma aktuális történésekre reflektáló, húsba vágóan friss rendezés lenne, pedig nem egy mai darab.

A sztori alapját apa és lánya története adja. Az apa egy tanár, aki megengedte magának, hogy kikezdjen egy diákjával, ezért pedig kirúgják. A dolog egyszerűnek hangzik, de mélyebbre fúrva miért is érzi valaki úgy, hogy ezt ő megteheti, jár neki, feljebb való, és visszaélhet a másik ember bizonyos szintű kiszolgáltatottságával? A tanár útja a megszokott kis életéből a lányához vezet. Egy egészen más világba és kultúrába. Európából Dél-Afrikába. Ahol egy nő, nevezetesen épp az ő lányának megerőszakolása ugyanolyan „megengedhetem” és természetes dolog, mint számára a viszony a diáklánnyal. A párhuzamot persze nem látja egyből és nem érzékeli, hogy bár az egyik eset plasztikusan, a másik kevésbé direkten szól a megalázottságról, a lányánál töltött idő és az ott tapasztalt viszonyrendszerek lassan megtanítják vele a fő üzenetet. Tanulnia kell. Sokat. Tűrni. És elfogadni. Szemléletmódja felülvizsgálatra szorul. A túlélésért. Mindeközben szembesül azzal, hogy az apartheid utáni időben játszódó történetben az egyébként a nőkhöz vonzódó lánya feleségül megy egy fekete cselédhez, megerőszakolói rokonához. Hogy miért? Nem, nem szerelemből. Ez itt egy más világ. Mert abban a világban, abban a kultúrában a nő vagy védelmet élvez (értsd: férje van), vagy újra és újra el kell szenvednie a betörést, az erőszakot, az élete és méltósága porig rombolását. De abban a világban ez a norma. Azt megelőzően, az apartheid idején pedig más volt a norma. Ilyen ez. Egyszer fent, egyszer lent. Mindezt a valóságnak megfelelően szélsőségesen, sűrítve mutatja be az előadás, nem spórolva az erőszak, a hangoskodás, mocsok és meztelenség eszközeivel sem. Felzaklat, de ez a zaklatottság szükségszerű a katarzishoz. És a változáshoz. Ez nem egy fotel-darab, és már nem a fotel-világ…

Szégyen – trailer 1.

És valahol itt hasít az ember tudatába a 2020-as év. Éljük a kis megszokott életünket a többé, vagy kevésbé valós biztonságérzetünkben. Hiszünk dolgokban, vannak elveink. Az elfogadás és elutasítás mérlege azonban még mindig az utóbbi felé dől. Felhatalmazást érzünk arra, hogy ítélkezzünk mások felett. Nézzük csak a pandémiát. Ami itthon és a világban zajlik, szégyen. Pusztít egy járvány, nem mellesleg reng a Föld. És amúgy megszületik Jézus, de ez a tömeg számára még mindig csak a plázák megrohamozásával egyenlő. Az úgynevezett Vezérekkel, eresztékeiben recsegő-ropogó rendszerekkel együtt sajnos elkezdett féktelenül rohadni az egész társadalom. És a fentből bármikor lehet ám lent…

Fel kéne ébrednie és magához térnie az emberiségnek, mert a világ, a Föld, a Sors, az Isten, ki minek nevezze, elemi erővel és már szinte üvöltve küldi a vészjeleket, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. Az az önző, könyöklő, gáncsoló, rosszakaró, másokat romba döntő, egocentrikus, pusztító, egymás rovására gyarapodó élet, az elviselhetetlen szélesre nyíló olló ember és ember között olyan mértékeket öltött mostanra, ami semmilyen módon és formában nem fenntartható tovább. Egy percig sem. Most a szégyennek van ideje. Mert amit művelünk, amiben élünk, az szégyen. És vagy belegondolunk, és azonnal változtatunk, melyre a 2020-as év kiváló alapot ad, vagy olyan pusztulás és kataklizma vár ránk, amire már nem biztos, hogy lesz vakcina…

A Rózsavölgyi Szalonban látható, Az utolsó óra c. előadás egyik párbeszédét idézném fel a két híres pszichológus professzor között:

-Ön szerint a szégyen az jó dolog?

-Nem tudom. De szeretném gyakrabban látni.

Az év végi számvetéskor ne féljünk befelé figyelni és számot vetni. Időnk az van most rá. Használjuk ki. Mert kaptunk még időt is a figyelmeztetések mellé. De ezúttal nincs maszatolás, elkenés és mismásolás. Más taktikát kell választania az embernek, ha túl akar élni. A 2020-as év fő célkitűzése nem is lehetett más, mint a túlélés. Egymást és önmagunkat is. De vajon milyen utat választunk ehhez?

Szánalmas és szégyenteljes év volt. Szégyenkezzünk, van miért. És így, a lelkünkre rakódó mocsoktól némileg megtisztulva vágjunk neki az új évnek, azzal a reménnyel, hogy van még itt keresnivalónk. Ám ez csak akkor fog menni, ha összefogunk, ha észrevesszük és segítjük egymást. Alkalmazkodunk. Ne külső erőket hibáztassunk, vagy külső csodákra várjunk. Kezdjük saját magunk, kicsiben. Ahogy az a darabban is megjelenik: tetszik, vagy nem tetszik, le kell menni kutyába, és újra kezdeni az építkezést. Elölről, a semmiből! Különben –ahogy a fehérek által hátrahagyott, elaltatásra váró kutyák- mi sem fogunk kelleni a világon senkinek.

Reménnyel és bizakodással kívánok boldogabb esztendőt a 2020-asnál!

Szereposztás:

BÁNKI Gergely

DERZSI János

KATONA László

KISS Diána Magdolna

LÁNG Annamária

MONORI Lili

RÁBA Roland

SZEMENYEI János

ZSÓTÉR Sándor

Rendező: MUNDRUCZÓ Kornél

Fotó: Ágh Márton

Szégyen – trailer 2.

A cikk egyedi olvasóinak száma: 15


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük