Képzeljünk el egy öreg újságírót, aki a 90. születésnapjához közeledve merőben szokatlan vággyal igyekszik meglepni magát. Élete során falta a lányokat, megszámlálhatatlan nővel volt már dolga. Most azonban kitalálta magának, hogy e szép kor születésnapjának éjszakáját egy 14 éves, érintetlen lánnyal szeretné tölteni.
A Mozsár Műhely ezúttal Gabriel García Márquez regényét állította színpadra, Vörös Róbert rendezésében. A mű címe és a szinopszis igazi csemegét ígért, és az alaphelyzetből kiindulva a várt csalódás csakis pozitív lehetett. Érzéseim nem csaltak, fantasztikus este volt. Bevallom őszintén, nem tudtam előre, mire számítsak, fel voltam készülve arra, hogy valami nagyon koszos, provokatív, underground cuccot fogok látni. Tény, hogy a történet szokatlan, mégis azt kell mondjam, művészi értéket, és mindannyiunk számára ismerős üzeneteket kaptam irodalmi mélységben, a szükséges mértékű kosz köntösében.
Miről is van itt valójában szó? Adott ez a már mindent megélt ember. Ahogy szokták volt mondani, az életben már minden volt, csak akasztott ember nem. Szexuális életéről megtudható, hogy aktív évei kezdetétől, 12 éves korától kezdve fizet a nőknek a szexért – még akkor is, ha erre nincs szükség. Keresi, hajtja, hajszolja a testi vágyakat, és közben mindvégig érzi: van valami, amit nem kap meg a szeretőktől. Valami olyan mélysége és értelme az életnek, ami ezekből a kapcsolatoktól sosem következett. Van valami, ami túlmutat a szexen, a testiségen, a vágyak és gyönyörök világán. De mi lehet ez a valami? És hogy lehet az, hogy 90 évesen lesz fülig szerelmes, törődő, féltő, gondoskodó társ, ráadásul egy ártatlan 14 éves kamasz mellett, aki gyakorlatilag végigalussza az együtt töltött idejüket, mégis feledhetetlen napokat szerez az öregúrnak, vagy ha úgy tetszik, a vén kéjencnek.
Főszereplőnk a kislányhoz egy megbízható, mindig a legjobbat szállító kerítőnő, egy bizonyos Rosa Cabarcas révén jut el. Ő az a madám, aki kliensei legkülönösebb vágyait is kielégíti, legyen szó bármilyen szokatlan kérésről. Számára nincs meglepő és nincsen lehetetlen kérés. Hősünk számára is olyan segítséget nyújt élete legvégén, mely sírig tartó számára.
A Hegedűs D. Géza által előadott monodráma minden pillanatában feszes, szenvedélyes, hiteles és mindvégig leköti a nézőt. Nagy vállalás ez. Amikor a színész egyedül játszik a színpadon, minden felelősség az övé. Gondoskodnia kell arról, hogy egy pillanatra se unatkozzanak a nézők, ez pedig csak olyan karizmával lehetséges, amilyennel ő rendelkezik. Elhisszük minden szavát. Bensőséges vallomást látunk a színpadon, hiszen a múltjából vett nők, kalandozások, majdnem-házasság, a szeretői számba vételével közelebb kerül hozzánk. Lassan kibontakozva ismerjük meg motivációit, élettörténetét, passzióit. És azt a végtelen hiányt és magányt, ami az állandó nőtársaság ellenére égetően gyötri a lelkét.
Amit ez a 14 éves lány tud kárpótolni. Hősünk nem rontja meg, pontosabban nem ő rontja meg. Ellenben fülig belé szeret. 90 évesen megtudja, átéli az igaz szerelmet. Azt, amikor semmi másra nincs szükség, csak hogy az imádott nő ott legyen melletted, érezd az illatát, simogasd, kedveskedj neki, becézgesd, játssz vele, fiatalodj meg újra. És jelen esetben mindehhez nem a szexen keresztül vezet az út. A lány ártatlansága, törékenysége, kiszolgáltatottsága, illata, érintése, hangja, szavai, játékossága, pajkos ragyogása bőségesen elég muníciót adnak az öregúrnak ahhoz, hogy megélje mindazt, ami a korábbi vadságból, a prostituáltakból, a számító világ tucat számra gyártott, egyforma nőcskéiből hiányzott. És igen. A szerelem lehetséges, a szerelem kortalan.
Van, akinek egy élet sem elég ahhoz, hogy megtudja, megérezze, megélje. Van, akinek rögös az útja. Sok küzdelem és még több szenvedés árán jut hozzá. Aztán van, aki megtalálja és elveszíti. És van, aki hamar megtalálja, megbecsüli és az életét éli le a nagybetűs szerelemmel. Ilyen ez: kiszámíthatatlan, előre láthatatlan, titokzatos, misztikus, érthetetlen, megfejthetetlen. Sosem tudhatod, mikor csap beléd a villám, vagy hogy megéled-e valaha a vihart. Hősünk végül mindent megkapott az élettől. Még ha az utolsó pillanatig várt is a nagy beteljesülésre, mely esetében most kivételesen nem testi, sokkal inkább lelki beteljesülés volt. Gyönyörű történet.
Szeretem, ha a színház egy kicsit koszos. Jó látni és átélni a nem mindennapi történeteket, meghallgatni rendhagyó monológokat, némi trágársággal, érzékiséggel, vággyal fűtött érzelmi kitörésekkel fűszerezve. A történet hangulata és mondanivalója több párhuzamot is az eszembe juttatott. Ilyen például Al Pacino-nak a nőkről szóló monológja az Egy asszony illata című filmben (ld. „Isten kurva nagy zseni volt!”). Vagy ott van például Jordán Tamás egyszemélyes, suttogó előadása József Attila Szabad ötletek jegyzékéből. Csupa érzékiség, vágy és szenvedély – mindez csodálatos művészi előadásban. Kitárulkozó, egyéni sorstörténetek ezek. Éppen a főhős –és az őt alakító színész- sebezhetősége, tökéletlensége, szürreálisnak ható látomásai, időnként sajnálatra, szánalomra méltó fájdalma teszi a látottakat katartikussá és felejthetetlenné. Arra is gondoltam, hogy a Mozsár Műhely csodás színpada mellett szívesen megnézném ezt az anyagot kevésbé tiszta körülmények között is: a témához jól illene valami koszosabb helyszín, egy garázs, vagy valamilyen, egyáltalán nem színházi, színpadi közeg. Hétköznapi, használt, öreg, kopott, mégis fénylő és csillogó.
A végső tanulság nem is lehet más, mint a szerelem kortalansága. Mindez persze nem csak az őrült és mindent elsöprő, felszabadító szerelemre vonatkoztatható. Bármikor bekövetkezhet változás az ember életében. Eljöhet a pillanat, ami felforgat, megváltoztat, beteljesít soha korábban elérhetetlennek tűnő vágyakat, érzelmeket, örömöket. Változni, változtatni, nyitottá válni sosem késő. Az élet bármely korban tartogathat óriási meglepetéseket!
Kifejezetten élvezetes az a részletgazdag leírás, ahogyan Márquez megírta művét. Pontosan látjuk vizuálisan nem csak az érzéseit, de a helyszíneket, a közeget, az embereket és mentalitásokat is, melyek megjelennek a műben. Az ember szinte késztetést érez arra, hogy lehunyja a szemét és átadja magát annak a világnak, melyben a mű játszódik. Az előadásban elhangzik néhány örökérvényű szentencia is, például, hogy a szerelem nem is lélekállapot, sokkal inkább állatövi jegy. A szemünk előtt zajlik annak felismerése, hogy az ember sokáig (akár egy életen át!) nem a boldog és kiegyensúlyozott szerelmet hajtja, hanem az üldözött szerelmet, az elérhetetlent, a megszerezhetetlent. De hová vezet ez? Hősünk azt sem átallja bevallani, hogy azért nem nősült meg, mert a kurvák sose hagytak erre időt…
Kitárulkozó, extatikus, katartikus előadásra készüljön a vállalkozó szellemű néző. Egy biztos: így, vagy úgy, de hatni fog. Ez az anyag nem tudja hidegen hagyni, vagy érdektelenségbe taszítani a nézőket. Pláne Hegedűs D. Géza előadásában, akinek elhisszük, hogy maga is bejárta mindazon stációkat, melyekről a színpadon –vagy épp a nézők között- mesél, és valójában saját lelkéből mesél.
Ajánlom nőknek, akik nem értik, a férfiak miért a „rosszlányokat” hajtják. Ajánlom férfiaknak, akik nem értik, a nőknek miért a „rosszfiúk” kellenek. Ajánlom végül, és első sorban azoknak, akik nem alkusznak meg és nem adják fel: hiszik, hogy az igaz, tiszta boldogság rájuk talál, és hogy a világ nem csak a gyors szerelmekről, kizsigerelő testiségről, kihasználásról és vágyak hajszolásáról szól. Akik hajlandók várni és hinni abban, hogy tényleg létezik a nagybetűs Társ, aki ugyanarra vágyik és nem köt piszkos kompromisszumokat. Mert már ők is úton vannak egymáshoz. Ez talán tovább tart időben, de valós, minőségi boldogságot hoz. És ha megvan, már csak meg kell becsülni. Például egy életen át…
Fotó: Kállai-Tóth Anett
[pvcp_1]
