Igen nagy kihívást jelentett, utólag mégis bölcsnek bizonyult a döntés, hogy a Vígszínház előadásának tabula rasa-t szavaztam. Nem könnyű ugyanis minden előzetes elképzelést, várakozást, feltételezést félretéve egy olyan történetet megtekinteni, mely közismert, több feldolgozást megélt, és szinte lehetetlen ezektől függetlenítenie magát a nézőnek. Mégis megéri. A nyitottság és a kíváncsiság megléte éppen elég erre az estére. Se többel, se kevesebbel nem érdemes készülni.
A kulttörténet közismert: Gatsby és Daisy egykori szerelme, melyet félbeszakít egy háború. Hét év elteltével a férfi ismét a nő közelébe férkőzik, rejtélyes vagyonra tesz szert, melyből pazar és pompás estélyeket ad, hogy viszont láthassa őt. Ám a hét év alatt a nő feleség és anya lett. És minden más is megváltozott. Lehetnek-e újra együtt? Hogy kerül Gatsby estélyeire az a sok ember? Kik ők? Miként alakulnak az emberi sorsok, és a történetben szereplő párok sorsa?
Az előadás megoldásaira voltam kíváncsi. Arra, hogy a díszlet és a látvány lesz-e hangsúlyos, vagy a mondanivaló? Hogy prózai, vagy zenés színházat fogok-e látni? Hogy átszabja-e a rendező az eredeti, alapból formabontó és eleve rendhagyó történetet, vagy hű marad hozzá? Ezzel a sztorival, mint jó nyersanyaggal sokféleképpen lehet elindulni, és sok mindent kezdeni vele. Vajon milyen utat választ egy fiatal rendező a hatalmas térben, ezerkétszáz fős nézősereg előtt?
Számomra a színpadra vitt megoldás telitalálat. Ifj. Vidnyánszky Attila rendező –néhány régi motorostól eltekintve- csupa fiatal szereplővel dolgozik: színészekkel, táncosokkal, komplett zenekarral. Az nem okozott meglepetést, hogy a díszlet monumentális. Sokkal izgalmasabb viszont, hogy miként tölti fel élettel a hatalmas, szemet kápráztató tereket, hogyan használja a forgószínpadot, milyen módon teszi élővé a jazzkorszak extatikus éjszakáit? Mindezt úgy, hogy közben egy olyan generációs problémát boncolgat, mely ugyanolyan aktuális volt az 1920-as évek Amerikájában, mint 2019-ben Magyarországon. Egy magára maradt, tanácstalan, zavart, ijedt nemzedék tagjainak története ez. Káprázatos csillogás a felszínen, kongó üresség a lelkekben. Ha van még lélek egyáltalán. Mert ez a generáció amellett, hogy a külsőségeknek él, a kifelé hirdetett trendiségbe bújtatott látszólagos magabiztosság mögött ott húzódik a talajvesztettség, a kilátástalanság, értetlenség és reménytelenség. Csupa ijedt és tanácstalan gyerek. És nem teszel egyebet, mint csatlakozol ahhoz a generációhoz, aki nem talál választ arra a kérdésre: HOL VAGY?
Ez a bizonytalanság remek táptalajává válik a hűtlenkedésnek, árulásnak, kihasználásnak, egymás mardosásának, sértésének, karcolásának, gyalázatnak és megalázásnak, semmibe vételnek, önzésnek és az emberi mocskosság palettája minden színének. Amikor kompromisszumot köt a nő a kisebb szerelemben, amikor az egyik férfi mániákusan, rögeszmésen hajszol valamit, ami a múltban megszakadt, a másik férfi pedig a beteges birtoklási vágyát éli ki ugyanezen a nőn. Más nő csalfa, szeretővé süllyed a szegénységben tengődő férje mellett, aki végül feldolgozni nem tudva a saját nyomorát, gyilkossá és öngyilkossá válik. A harmadik nő talán szerethető lenne, és talán mégsem, hiszen az ő múltján is olyan foltok éktelenkednek, melyek lehetetlenné teszik egy normális életre, vagy legalább arra, hogy tisztességes férfi megállapodjon mellette.
És mindezt miért? Mert egy titokzatos idegen a közelbe költözött és estélyeket ad, összezavarva a már kialakult rendet (ha lehet ezt annak nevezni), kavicsot dob a poshadt pocsolyába, teret ad a szenvedélynek, az elszabaduló vágyaknak, a tilos megélésének. Hiszen ne feledjük: sötétben mindent szabad. Bár nem érdeklik a vendégek, csak egyetlen nő, Daisy, akiről ez az egész felhajtás szól. Persze a történet végén az is világossá válik, hogy Gatsby sem érdekelt senkit. Csak a tánc és a mulatság, amíg szól a zene, amíg adja a partikat. Szerelem, barátság, hűség 1920-ban. És száz évvel később…
A hangulat a második felvonás kezdetével hág a tetőfokára. A szünetről visszatérve a nézők a színpadon és nézőtéren megelevenedett estélybe csöppennek. A Vígszínház társulata csinál egy hatalmas bulit, és ebbe érkeznek meg a nézők. Talán itt kell a legjobban összpontosítani, hogy a valóban elragadó, felszabaduló szenvedélyek, vágyak, fülledt táncok tengerében az elhangzó monológokat és párbeszédeket is legyen fülünk meghallani. Mert miközben körbevesz a pompa és a csillogás, az arcunkba hulló csillámpor és a fejünk felett lebegő héliumcápa, ott van végig a gondolatiság, és olyan tételmondatokat kapunk a szereplőkön keresztül az arcunkba, hogy nincs az a koktél, ami képes ebből kiszakítva ellazítani!
Az időt nem lehet visszaforgatni, sem a múltat újraélni, vagy megváltoztatni. A jövőt viszont lehetne, de ebben a közegben ez senkit nem érdekel. Csak a jelen, a mának, a pillanatnak élés. A perc öröme, a mérhetetlen önzés, rohanás teljes gázzal a nihilbe. A bál vendégeinek, a tömegnek sem sorsa, sem jelleme, sem karaktere nincs. A történet főszereplőinek sorsa is kilátástalan. Az egész jelent áthatja a bizonytalanság, a kapaszkodók nélküliség. A darabban ezt végig és zseniálisan támogatja az élő zene is. Folyamatos lüktetés, baljós hangulat, a sztorit átszövő „nem lesz ennek jó vége”-érzet. A klasszikus jazz-hangzás mellett kiemelném a visszatérő dalokat és dallamokat, melyek témában, hangzásban és szövegvilágban a János vitéz taktusait is megidézik, és tökéletesen belesimulnak ebbe a közegbe.
Gatsby kissé erőtlen személyisége meglepett a színpadon. Ami csak részben igaz, de feltétlenül érvényes így is. Részben igaz, mert amikor énekelt, abban minden szenvedély és határozottság benne volt. Gyermeki bizonytalansága pedig amellett, hogy meglepő, érvényes lehet, mert így még inkább erősítette azt az érzetet, hogy Daisy nem csupán a szerelme, hanem a mániája is és lassan a tébolyává válik. Ha valaki férfiként hét évet képes alázatosan készülni egy nagy találkozásra, annak jóval nagyobb önfegyelme kell, hogy legyen, amikor az végre megtörténik. Ha viszont gyermeteg izgalom és viselkedés tölti el a nagy pillanatban, az sokkal inkább a vágy tárgya által előidézett pszichózis, mint valódi szerelem.
A sehonnan sehová tartás tökéletes lenyomata, a generációs nihil világa ez. A tér, ahol kizökkent az idő, és a titokzatos Gatsby, aki helyretolná, csakis visszafelé hajlandó forgatni azt. Ha tudná. Csakhogy ez amellett, hogy természet- és életellenes, értelmetlen is. Kapunk persze ízelítőt a világnézetekből is, vagy legalább azok maradékából, amik ilyenre formálták ezt a közeget. A 20-as évek fehér felsőbbrendűségének hirdetése, a nők verdaként szerepeltetése ugyanúgy kóstolót ad a kor szelleméből, mint az is, hogy Isten szeme mindent lát (talán ez a tézis az egyetlen értékelhető eszmei reménysugár).
A fősodor mégis az unos-untig ismételgetett „legyél gyönyörű és bolond”, ami éppúgy Daisy ars poeticá-ja, mint manapság az összes Face- és Insta instant szelfi-királyának és királynőjének is az. A kívül csillogó, belül rothadó üresség. A lájk-gyűjtés és állandó makulátlanság látszatának folyamatos és kényszeres fenntartása. A minden pillanatban készenlét a bálra. Kapaszkodás üres bölcsességekbe, egotrénerek és sarlatánok értelmetlen böffentéseit, vagy bálvány irányzatok izéit idézve, hatalmas élettapasztalatot és fájdalomtűrést kiáltva a világba valódi tartalom és tapasztalat nélkül. Hát csak legyetek egyszerűek és bolondok. Hitem szerint ez mindenkinek a maga dolga. Az ügy mégsem ennyire szimpla. Mert társas lények is vagyunk. Érintkezünk másokkal, és ahogy Gatsby történetében is tragédiák következnek be a másoknak okozott sérülések miatt, úgy a gyönyörűek és bolondok is helyrehozhatatlan károkat képesek okozni másoknak. Teszik ezt ártatlan, nagy boci szemekkel. Meddig terjed tehát az egyén szabadsága? Értelmezhető-e ez a kérdés is önző módon, vagy elkerülhetetlen, hogy megkülönböztessük végre magunkat az ösztönállatoktól és visszataláljunk egy olyan origóhoz, ami összeegyeztethető még az emberi léttel? Szóval jó ez a külcsín-buli a rengeteg egyforma csavar-individuummal a gépezetben, de hé! Ébresztő, kedves bizonytalan generáció!
Nekem nagyon betalált, hogy a nemzedékem színészei a generációmban kezdődő, és az azt követő nemzedékekben csak még markánsabban megjelenő élettelen életet boncolgatják egy tűpontos rendezésben. A szembesülés sajátos katarzist okoz, hiszen úgy távoztam az előadásról, hogy egyedül már biztos nem vagyok az aggodalmaimmal. Aznap este úgy kb. 50-en a színpadon, és ezer-párszázan a nézőtéren hasonlót érezhettek. Ez egy hatalmas, tömeges gyónás. És hogy feloldozás van-e, az csak akkor derül ki, ha mondjuk újabb egy évszázad múlva lesz még ember a világon.
Mámorító este volt, ám az élet nevű drogra ugyanaz igaz, mint bármely más tudatmódosítóra: fogyaszd felelősséggel! És bár én kifejezetten a mondanivalóra kiéhezett kíváncsisággal érkeztem az előadásra, azok számára is garantált élmény lesz, akik nem keresnek benne üzenetet, csupán egy estét, ahol gyönyörűek és bolondok lehetnek.
Szereplők:
Jay Gatsby – Wunderlich József
Daisy Buchanan – Waskovics Andrea
Tom Buchanan – Ember Márk
Jordan Baker – Szilágyi Csenge
Nick Carraway – Ertl Zsombor e.h.
Meyer Wolfsheim – Hegedűs D. Géza
George Wilson – Gyöngyösi Zoltán
Myrtle Wilson – Márkus Luca e.h.
Konf – Szántó Balázs
Era – Zoltán Áron
Nszié – Csapó Attila
Madam Warhol – Balázsovits Edit
Egy, Kettő, Rendőrség – Gados Béla
Chester McKee – Tóth András
Papa Daiquiri – Viszt Attila
Cathrine Mckee – Antóci Dorottya e.h.
Sandacsacsás – Rudolf Szonja e.h.
A szaxofon mögött – Dino Benjamin e.h.
T. Capote – Reider Péter e.h.
Fotó: Dömölky Dániel
[pvcp_1]
