Egy cselekményében fordulatos, rétegzettségében és az adott történelmi pillanatban rendkívül bonyolult eseménysort feldolgozó előadás született a József Attila Színház színpadán. V. György király (Ujréti László) uralkodásának utolsó időszakában járunk, akinek betegsége miatt egyre élénkebb témává válik a trónöröklés kérdése. A potenciális utódjelölt fia, David, Walesi herceg (Előd Álmos). Ez eddig sima ügy lenne, csakhogy David igazi nőfaló, aktuális kedvese pedig Mrs. Wallis Simpson (Pethő-Tóth Brigitta), aki nem mellesleg férjnél van. Mivel ez összeegyeztethetetlen az ország alkotmányával, felmerül egy másik potenciális örökösnek a lehetősége: ő Bertie, York hercege, David öccse (Fila Balázs). Aki súlyos beszédhibával küzd, dadogása nem teszi alkalmassá egyik legfőbb feladatának ellátására: arra, hogy szóljon a népéhez, kommunikáljon, beszédeket tartson, melyekkel maga mellé állíthatja szövetségeseit és egységgé kovácsolhatja nemzetét. Az előadás valós történelmi korban játszódik, és igaz történetet dolgoz fel. A helyszín az Egyesült Királyság, az időpont pedig a második világháború előtti kor. (Érdekességként megjegyzem, hogy aki a történelmi korok aspektusából vizsgálgat előadásokat, és ez a kor érdekli, nézze meg a Rózsavölgyi Szalonban Az utolsó óra c. előadást is, melyben Freud vitatkozik egy ifjú pszichológus professzorral az Isten létéről. Az a darab ugyanis szintén ebben a korban játszódik.)
Az alapvető konfliktus V. György fiai, David és Bertie körül bontakozik ki. David meglehetősen könnyelműen bánik az uralkodás tényével, a hatalomból csak a vele járó előjogokat és kivételességet kívánja kiélvezni. Nincs tisztában sem a felelősséggel, sem azokkal a korlátokkal, melyek vezetőként szigorúan vonatkoznak rá. Játékszerként tekint az uralkodásra, elborult ötletekkel áll elő. A hatalom gyakorlásából csak a csillogás, a tetszelgés, a tisztelet, bálványozás, pompa érdekli. Párválasztása is formabontónak számít az adott korban. Ezzel ugyanis alkotmányos káoszt okoz, kormánya tagjai sorban mondanak le és távolodnak el tőle. Közben ő egyre szerelmesebb kedvesébe, s végül ez okozza bukását is. Lemondása önkéntes. Bertie felfogása egészen más a hatalomgyakorlás természetét illetően: ő a szolgálatot, az alázatot, a példamutató élre állást helyezi előtérbe. Ezért nagyon nem mindegy, milyen vezetése van egy országnak…
De ne szaladjunk ennyire előre. Miközben David uralkodásának röpke időszaka zajlik, Bertie-nek meg kell küzdenie beszédhibájával. Felesége, Elisabeth (Szabó Gabi) unszolására felkeres egy beszédtanárt, Lionel Logue-ot (Mucsi Zoltán). A történet vezérfonala itt bontakozik ki. Nem a kor, nem a történelmi háttér, sokkal inkább a két ember egymáshoz fűződő viszonya, annak alakulása, a folyamatos csiszolódás és kölcsönös jellemfejlődés az, ami az egész történet fókuszát adja. Bertie érkezésekor meglehetősen pökhendi: személyiségében jelen van a nemesi gőg, amivel az egyszerű közember házába lép. Túltolja az illemszabályokat, nem lehet őt megérinteni, vagy épp a kabátját lesegíteni róla. Kis mimózaként, érinthetetlenként viselkedik eleinte. Ennek leépítéséhez a Lionel-t alakító Mucsi Zoltánnál elképzelni sem lehet jobb partnert. Ő ugyanis nem hajbókol. Nem kér az úri illemszabályokból, sem a kioktató stílusból. Egy embert lát, aki segítséget kér. Ezért számára magától értődő, hogy a saját házában, a saját praxisában a szabályokat ő határozza meg. Akár tetszik ez a felségnek, akár nem. Sejthető, hogy a kezdeti kommunikációjuk rengeteg humoros jelenet és szópárbaj forrása is egyben. Tűz és víz találkozik, bár az változó, mikor ki épp melyik.
Kezdetét veszi a beszédtan. Hamar szembesülünk azzal, hogy ez a nyelvtanár valamelyest pszichológus is. Feltételezi, hogy Bertie fogyatékossága nem veleszületett, és az is feltűnik Lionel-nek, hogy bizonyos helyzetekben a herceg folyékonyan beszél, hiba nélkül. Például ha indulatos, dühös. A feladat tehát nem csak a beszéden esett csorba kiküszöbölése, sőt, sokkal fontosabb a mögöttes okok feltárása. A két ember a közös munka során egyre mélyebben megismeri egymást. Oldódnak, közelednek, elkezdenek egy nyelvet beszélni. Bertie dadogásának elsődlegesen lelki okai vannak. Érthető, hiszen aki uralkodói családba születik bele, az egész életét szabályok, szigor, megfelelés, kényszeres viselkedési minták közt tölti. Ami nyilvánvalóan rengeteg félelem, gátlás forrása. Nem könnyű olyan életet élni, ami szinte folyamatosan a nyilvánosság előtt zajlik, amiről mindenkinek van véleménye, amiről mindenki mindent tudni vél, vagy akar. És bármilyen fájó, ilyen helyzetben szinte magánélet sincs. Nem lehet elbújni, elrejtőzni, nyugalmat találni. Az ember nem lehet önmaga. Közben a folyamatos megfelelési kényszer és bizonyítási vágy is ott lebeg Damoklész kardjaként hősünk feje felett. Mindezek együttes hatására már nem is olyan nehéz megérteni, mitől bénult le Bertie, miért nem képes a remekül szónokló apja nyomdokaiba lépni.
Lionel sokkal letisztultabb és határozottabb figurának látszik eleinte. Egyszerű, néha mogorva, nem mellőzi beszédében a humort és a szarkazmust. Egyenrangú félként bánik tanítványával, hitvallása szerint másképp nem is érhetnek el eredményt. Közember, és ugyanúgy hordozza a maga keresztjét, mint bárki más: kortól, nemtől, társadalmi rangtól függetlenül. A beszédtanár és felesége Ausztráliából érkeztek Angliába, és csak lassan bontakozik ki ennek a valódi oka. Lionel dédelgetett álma ugyanis, hogy sikeres színész legyen. Ennek érdekében folyamatosan jár meghallgatásokra. Ugyanazt a fáradhatatlan küzdelmet vívja a színészettel, mint tanítványa a beszéddel. És bár alapvetően ezek a próbálkozások az előadásban egyes jelenetek közti összekötő betétként jelennek meg, igen pikáns látni Mucsi Zoltánt sikertelen, folyton elutasított, sértődött színészként látni a színpadon, aki soha nem fogja megkapni álmai szerepét, elismerését, helyét a szakmában. Mucsitól szükséges egy adag önirónia ahhoz, hogy ezt hitelesen el tudja játszani. Interjúkban sokszor megjegyzi mosolyogva, hogy számtalan hivatást próbált már az élete folyamán, most épp a színészettel próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Miközben valójában tudjuk, hogy a nézők jelentős része számára az ő neve a hívó szó és a garancia arra, hogy ez egy csodálatos, felejthetetlen este lesz. Igen, itt talán sokakban felmerül, hogy mennyire hatja át az előadást a Mucsi védjegyévé vált ízes magyar nyelvhasználat – ha már egyébként is nyelvtanárt játszik. Spoilerezés nélkül annyit mondhatok: a két főhős e tekintetben sem fog csalódást okozni! 🙂
Mint minden barátságban, az övékben is elkerülhetetlen a konfrontálódás. Sorsfordító pillanat, amikor kiderül: Lionel valójában nem nyelvtanár. Legalábbis végzettsége, papírja nincs róla. Van azonban hite, kitartása és eredményei. Bertie viszont becsapva érzi magát, és a két férfi útja a történet közepén el is válik egymástól. Az pedig, hogy ennyiben marad-e a barátságuk, és egyáltalán sikerül-e Bertie-ből szónokot faragni, mire VI. Györgyként színre kell lépnie, csak az előadás végén derül ki.
Lionel és Bertie kettőse mellett nagy szerep jut a feleségeiknek is. Kapcsolataikon keresztül sokat megtudhatunk a két férfi motivációiról, arról, hogy hogyan kerülnek ide, miért éppen itt vannak, és mik a terveik? Mindketten szerencsés fickók, mert valóban támogató, szerető párt találtak. Építő házasságban élnek. Mindkettőjük mellett erős nő áll, aki nélkül nem tartanának ott, ahol. Vagy éppen sehol nem tartanának. Bertie mellett ott van Elisabeth, aki számára valóban fontos a trónörökös beszédének javítása. Az, hogy férje megküzdjön ezzel a démonnal. Képes legyen felvállalni és ellátni a rá váró feladatot, melyben maximálisan támogatja. Az egyik legszerethetőbb jelenet ezzel együtt mégis az, amikor az asszony színt vall: épp a dadogás volt, amibe beleszeretett. Ettől vált számára emberivé a férfi. És az asszony nem vágyott arra, hogy királyné legyen. Nyugalmat és szerelmet talált Bertie-ben. És erre is vágyott. De ha már úgy alakul, hogy férje uralkodó lesz, melléáll és támogatja minden erejével. Lionel feleségéről pedig megtudjuk, mennyire szerette Ausztráliát. Azt tekinti otthonának, honvágya van. Azért vállalta az Angliába költözést férjével, hogy az megvalósíthassa álmait. Ő is kompromisszumot köt kettőjükért. Amikor Bertie és Lionel összevesznek és Bertie elhatározza, hogy visszatérnek Ausztráliába, a nő nem tud felhőtlenül boldog lenni. Látja ugyanis a csalódottságot, a személyes kudarc okozta kiábrándulást férje tekintetében. Ezért amikor ismét egymásra talál a két barát –mert kapcsolatuk a közös munka során barátsággá alakult- inkább a saját álmát adja fel, és támogatja Bertie-t maradéktalanul.
Az előadás többi szereplője inkább a hatalom átadás-átvétel kontextusában jelenik meg. Így Cosmo Lang, Canterbury Érseke (Schlanger András), Winston Churchill (Mihályfi Balázs), Stanley Baldwin, brit miniszterelnök (Chajnóczki Balázs). Bár alapvetően epizódszereplők, mégis pontos kórképet adnak a hatalomgyakorlás kapcsán felmerülő „praktikus” kérdésekről és eljárásokról. Tipikusan azok a figurák, akik jellemzően minden politikai természetű változás alkalmával előtérbe kerülnek. Van, aki a józan észt képviseli és üdvözli a változásokat a racionalitás jegyében. Van, aki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, és minden helyzetből a magának legjobbat akarja kihozni, beleértve a hatalom megszerzését, akár összeesküvés árán is. Ők azok, akiknek egy esetleges kurzusváltás élet és halál kérdése, egzisztenciális szempontból biztosan. Az, hogy arányaiban a történet fő sodrához képest viszonylag kevés szereplés jut nekik, számomra tökéletesen példázza azt is, hogy mik a valóban lényeges, és melyek a marginális kérdések. És persze megmutatja, kiben lehet megbízni, és ki érdekember. A hatalomgyakorlás, a hatalom természete, a korrupció és az értékrendek, vagy épp értéktelenség kapcsán súlyos és szigorú tételmondatok hangzanak el az előadásban, melyek meglepően aktuálisak, és döbbenetesek a ma nézőjének is. Bár nekem ijesztőbb volt, hogy bizonyos mondatok számomra nagyon erős kiszólásként értelmeződtek, a nézőtér mégsem igazán reagált rájuk. Az pedig szerintem nagy baj, ha nem mennek át súlyos, igencsak aktuális üzenetek a fejekbe…
Az előadás díszlete látványos és monumentális. Hargitai Iván rendezése él a tér adta nagy belmagassággal, használ forgószínpadot, és őszinte elismerésem a fel-le mászkáló színészeknek, hogy leküzdik a tériszonyt, vagy épp a magasban játszanak úgy, hogy bizonyos pontokon korlát sincs mellettük, s közben a színpad forog. A díszlet remekül szolgálja az egyes helyszínek változását is. Az egy szál mikrofontól pillanatok alatt jutunk el a királyi palotáig, majd onnan a beszédtanár lakásába, aztán a koronázási ceremóniára. Az is szimpatikus, hogy az előadás nem történelemóra akar lenni, hanem az emberi viszonyrendszereket vizsgálja. Befogadható mennyiségű szereplővel operál, könnyen nyomon követhető, hogy ki kicsoda, és az egyes szereplők súlyát is megfelelően kezeli a darab. A jeleneteket összekötő zenék pedig megadják az autentikus hangulatot, az idő múlása és a történet sodrása okozta lüktetést remekül megfestik.
Számomra a József Attila Színház az idei évadban két olyan jelentős gesztust is tett, melyekkel felkerült a figyelemmel kísérendő játszóhelyek térképére. Az első ilyen a Radnóti Színház III. Richárd c. előadásának befogadása, a másik pedig A király beszédének színpadra állítása. Az irány jó. Szívből remélem, hogy tartják és tovább erősítik ezt a vonalat. Az említett produkciók teltházasak, ami igen meggyőző bizonyítéka annak, hogy a budapesti közönség díjazza és értékeli ezen döntéseket és vállalásokat.
Fotó: József Attila Színház
[pvcp_1]