Call Girl – Színésznő a call centerben, a Mozsár Műhely színpadán

  •  
  •  

Mit tehet egy színésznő, ha olyan időszakot él, amikor nem találnak rá az álomszerepek, és veszélybe kerül a megélhetése? Körül kell néznie a piacon, és minél előbb munkába állni. A munkát pedig úgy kell szervezni, hogy bármikor képes legyen visszatérni a színházi világba, ha újra kedvezően alakul a széljárás. Főhősnőnk egy multinacionális vállalat call centerébe megy el interjúra. Kiváló referenciákkal, színészi végzettséggel, három beszélt külföldi nyelv birtokában. Itt elevenedik meg az egyik kedvenc jelenetem is: az interjún megkérik, adjon ízelítőt színházi szerepeiből. Sorra vesz egy tucat előadást, melyekben korábban játszott. Libabőrös lettem attól, ahogy egy-egy jelenet erejéig felidézett olyan darabokat, melyek jó részét láttam és nagyon szerettem régen (pl. a Nemzeti Színház fénykorában). Izgalmas időutazás volt! Sikeresen veszi az interjú akadályait, és végre megcsörren a telefonja: őt választották, fel van véve. Elnézést: You are connected!

Teljesen új helyzetbe kerül. Előadásán végigvonul a pro és kontra érvek számba vétele. Örülhet, hiszen állandó és kiszámítható fizetése van, fizetik utána a TB-t, és még SZÉP kártyát is kap, mint a „többi rendes ember”. Folyamatosan összeveti ezt a világot a színházival, és eleinte csak a pozitív változásokat látja. Például van szabadság. A színházi világban 10-től 14 óráig, valamint 18-tól 22 óráig kell helytállni. Nincs betegség, nincs táppénz, hiszen az helyettesítéssel, beugrással, vagy épp az előadás elmaradásával járna. Kíváncsian figyeltem ezeket az összehasonlító mondatokat, mert Piroska egy csomó olyan dolgot mesélt a színházi mindennapokról, amik már nagyon régóta személyesen is érdekeltek. Kis műhelytitkokat. És most beállt a call centeres sorba. Rögtön orientáción vesz részt, ahol az extázisban tobzódó HR-es delíriumos, szinte katatón lelkendezését nézi értetlenkedve, hogy mennyire szuper és wonderful itt lenni!

Hamar szembesül viszont a call centerek (vagy mai divatszóval már ugye contact centerek) lélekölő, droid világával, ahol mindenki csak csavar a gépezetben. A shared service centerek, assessment centerek csodás olvasztótégelye várja, fantasztikus open office-okkal, meetingekkel, incentive-ekkel, pipeline-okkal, value management-tel, agent-ekkel, supervisor-okkal, support-tal, service desk-kel, és persze huszonhat éves business managerekkel. És az összes létező, agypusztító félig angol félig magyar üres bullshit-tel, ami igazán divatos, bocsánat, fancy ebben a világban. Milyen szép a magyar nyelv, igaz?!

Betanulási idő nincs. Ülj oda és csináld. És máris jönnek a német nyelvű telefonok. Darálni kell a hívásokat, segíteni mindenkinek a legjobb tudása szerint. Az ügyfelek türelmetlenek, az ügyintézőt napjában sokszor küldik el válogatott szitkok kíséretében melegebb éghajlatra. Neki közben a hívások megválaszolása mellett folyamatosan figyelni kell a célkitűzésekre, a gyorsaságra, minőségre, a vesztett hívások számára. Ahhoz is szerencse kell, hogy egyáltalán mosdóba ki tudjon menni. A fluktuáció nagy: néhány hónap után a tízes csapatból, akikkel indult, már csak négyen maradtak. Új emberek nem érkeznek. (Vajon miért?) Csak a telefonok felülről, hogy még gyorsabban, még jobban teljesítsen. Mert a teljesítményt mérik. Szerencsétlen dolgozót ezer féleképpen kiértékelik, mindenféle mutatóval, és ha megfeszül, akkor sem tud egyenletesen, minden követelménynek megfelelően jó értékeket felmutatni. Mindig lesz, ami nem elég jó… Ha pedig valaki valamiben kiemelkedően jó, kap egy…mosolygó smiley-t a vezetőség elismerésének jeleként! Sejthető az is, hogy a fizetés nem igazán arányos az elvégzett munkával és munkakörülményekkel.

És ez még csak a munka. Bár ez a package már önmagában elég nyomasztó. Az emberrel még nem számoltunk. Hiszen élet elvileg a munkán kívül is van. Így például, amikor megcsörren az a várva várt telefon egy új szerepajánlattal. Ám rossz ómen, hogy amikor az anyagiak tárgyalására kerül sor, a rendező hangja zavarttá, akadozóvá válik. És máris sorolja, mi az, amit nem tudnak fizetni, de ha minden klappol hosszú távon, akkor talán csurran-cseppen majd valami, előbb-utóbb. Kezdődhet a szervezés, a próbák és az előadás egyeztetése a multiban, az egyre mostohább körülmények mellett. Indul a párhuzamos élet. Munka, próba vidéken, újra munka, előadás, közben becsúszik egy vasárnapi, szabadnapos helyettesítés, mert egy kolléganő megbetegedett. Piroska ott áll kifacsarva, széthajtva, de helyt áll mindenütt.

A kalandok sora még ezzel sem teljes. Mert idővel megérkezik a szerelem is. Egy jóval fiatalabb business manager-be habarodik bele Piro, és mivel eléggé elhatalmasodnak benne az érzések, ez tovább nehezíti az amúgy sem könnyű helytállást a munkában. Minden esetre tervezget a férfival, elindul az ábrándozás, a lehetséges forgatókönyvek szerelemről, családról, CSOK-ról…  A férfi biztatására a nő még területet is vált: a manager csoportjába szerződik. Itt aztán két újabb pofon éri: az iroda ugyanolyan, a gépezet ugyanaz, az emberanyag azonos, a lélektelen futószalag folytatódik tovább, semmi előremutató változás nincs. Plátói szerelme ráadásul tovább áll, elhagyja a céget. Pedig a színésznő még egy szervezeti ábrát (bocsánat, org chart-ot) is prezentál, aminek segítségével a házinyúl effektust mutatja be: ki kivel, melyik szint melyikkel kavarhat a cégen belül. És megnyugodva állapítja meg, hogy szervezetileg semmi akadálya nincs áhított kapcsolata beteljesülésének.

Nem meglepő módon végül teljesen kiborul, és leszámol a céggel. A színpadon törleszt: a vágyott végjátékot adja elő. Azt, amit szíve szerint csinált volna, amikor távozott onnan. Az előadásnak csupán a végkifejlete fikció (legalábbis remélem :)), minden más a valós történéseket dolgozza fel. Mindössze kilenc hónapot töltött el a csodálatos call centerben, és csak négy órában. Kedves kiszólásként megemlíti: ez idő alatt már kihordhatott volna egy gyereket. 34 évesen megszólalnak az ez irányú vágyak is. Na de itt ezt hogy?! Ez az idő bőven elég volt ahhoz, hogy kikészüljön és besokalljon. Az előadásnak épp ez az egyik tanulsága.

Mészáros Piroska a saját, személyes történetét meséli el. Olyannyira, mintha leülnénk vele négyszemközt, és egy kávé mellett mesélne magáról. És bár rövid időt töltött az ssc-k call centerének világában, ez idő alatt tűpontosan átlátta a rendszer működését. Annak minden lélekölő és nagyon szomorú vonatkozásával. Ez egy igazán kitárulkozó előadás. Ettől válik nagyon szerethetővé. Félreértés ne essék: nem egy cég szennyesének kiteregetését látjuk a színpadon. Hanem egy ember személyes sorsát egy ilyen cégen keresztül. Hogy vele mi történt, rá hogyan hatott az, ahogyan bekerült egy ilyen mókuskerékbe. Ahhoz, hogy egyszemélyes szereplőként ennyire kitárulkozzon egy színész, a saját személyes élményeit elmesélve, elképesztően nagy bátorság is kell. Annál nagyobb sebezhetőség talán nincs is, mint egyedül állni a kör közepén. És ő bevállalta. Elragadja, viszi magával a közönséget, érzékelhető a nézőtéren a sorsközösség érzése, az összekacsintások, a felismerések. Egyébként is kiemelt figyelemmel kísérem az egyszemélyes előadásokat. Egészen más, sokkal intenzívebb, személyesebb élményt képesek nyújtani, mint egy sokszereplős darab. Más a katarzis, amit átélünk. Mert amikor egy színész ilyen hangvételű előadásra vállalkozik, általában nagyon aktuális helyzeteket, problémákat mutat be, ami tényleg megérinti a nézőket. Hasonló élmény volt a Széttépve c. előadás Szabó Kimmel Tamással. Elragadó ez a műfaj. Hihető, átélhető, szerethető.

A színésznői játék mellett kiemelném még azt is, hogy az egyszereplős jellegtől függetlenül érzékelhetően sokan dolgoztak az előadás létrehozásán. A rendező egyébként Spáh Dávid volt. Piroska kreatív megoldást választ: a taps alatt táblákon mutatja azok névsorát, akik segítették az előadás létrejöttét. Végig fontos szerephez jut a videó vetítés. A vászon jeleníti meg a helyszíneket, de interaktív is: felvételről köszön vissza a többi szereplő, és megeleveníti a párbeszédeket is. Piroska emellett a szöveges előadást színesíti énekes, zenei betétekkel, játszik hangszereken is. Elképesztően pörög. Élethűen játssza azt a kapkodást, szétszakadást, ami a call center + színház összeegyeztetését és az együttes helytállás időszakát jellemezte. Érezhető a szereplésén, mennyire zsigeri és szenvedélyes: megtapasztalt egy másik világot. Így még jobban meg tudja becsülni és szeretni a saját hivatását. Tudja, miben tud igazán kiteljesedni, és oda is pakolja magát: ezer fokon ég, elragadó a játéka. Eközben hatalmas mennyiségű szöveget mond el, és mivel egyedül van a színpadon, nem hibázhat. Nem is hibázik. Vérprofi. Minden viszontagság ellenére végül azt csinálhatja, amit szeret, és amiben kiteljesedhet. Él is a lehetőséggel, a legtöbbet hozza ki az előadásból. A helyszín is emeli az előadás fényét. A Mozsár Bisztró egy kávézó a belvárosban, ennek az emeletén van a színházterem. Kellemes közeg, segít ráhangolódni a darabra.

Ajánlom az előadást minden dolgozónak. Különösen azok számára jelenthet támogatást, gyógyírt, együtt érző vigaszt, akik ebben a speciális szegmensben tevékenykednek. De ugyanúgy ütős lehet pályakezdőknek, pályaelhagyóknak, kényszerpályán tobzódóknak, komfortzónából nehezen kitörőknek. Ha másban nem is, abban bizonyosan segít, hogy az ember kicsit kiengedje a felgyülemlett irodai stresszt, kinyissa a szelepeket és adekvát formában vezesse le a mindennapok feszkóját. Az élethivatás megtalálásához a tehetség és kitartás mellé szerencse is kell. Piroskának mostanra úgy érzem, sikerült. A legfontosabb tanulságot mindannyiunk számára azért ő is levonja az előadás vége felé: ne feledjük el, hogy a call centerben is emberek dolgoznak. És bárki ülhet a call centerben: mérnök, tanár, Te vagy én is. Érdemes szem előtt tartani, hogy mindannyian ügyfelek vagyunk, de ügyintézők is vagyunk. Akik a végponton ülnek, napi szinten szembenéznek azzal a nehézséggel, hogy olyan hibákért, problémákért kerülnek felelősségre vonásra, melyekről ők nem tehetnek. Ezt tartsuk azért szem előtt, mielőtt anyázni kezdünk. Piroska az előadás végén -reményeim szerint a nézőkkel együtt- arra jut: ha neki kell ügyet intéznie call center-en keresztül a jövőben, figyelni fog arra, hogy kedves és emberi legyen. Érdemes hazavinni és beépíteni a mindennapjainkba ezt a gondolatot.

Fotó: Kállai-Tóth Anett


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük