SZÍNHÁZAJÁNLÓ – 75. Vaknyugat előadás az Átriumban!

  •  
  •  

Történet egy csendes vidéki kisvárosról és lakóiról. Családról, testvéri szeretetről. Vágyakozásról, szerelemről, álmokról, hitről, bűnbánatról, vezeklésről, megbocsátásról, áldozatkészségről, együttérzésről, egymás segítéséről és mennyről.

Történet az írországi Leenane városkájáról, melyre nem terjed ki a Jóisten illetékessége. Gyilkosságról és öngyilkosságról, egymásnak eső fivérekről, gyűlöletről, halott apáról. Lelki és szellemi nyomorról, beteljesületlenségről, a kitörés lehetetlenségéről, reménytelenségről, hitetlenségről, rosszakaratú aljasságról, a bűnök ismétléséről, kárörvendésről, engesztelhetetlenségről, önzésről, kihasználásról, megnyomorításról, érzéketlenségről, cserbenhagyásról és pokolról.

A két történet ugyanaz!

Martin McDonagh drámája mesélésben és stílusban is lebilincselően hozza ezt a dichotómiát az elejétől a végéig. Ettől válik roppant izgalmassá, kiszámíthatatlanná a darab. Az egyik pillanatban hangos nevetésben tör ki a nézőtér, majd néhány másodperccel később dermedt csend lesz úrrá a közönség soraiban. Gothár Péter rendezése fantasztikus precizitással aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket.

Egy testvérpár, Valene (Ficza István) és Coleman (Rétfalvi Tamás) történetét ismerjük meg, akik apjukat egy rejtélyes baleset folytán elvesztették. Azóta is a szülői házban élnek, és mindig találnak okot a veszekedésre. Legyen az Chio hasábkrumpli, pástétom a leveles tésztában, virslis roló, méhhurok kupon a Hölgyek lapja magazinból, iskolás lányok, szent szobrocskák, házbiztosítás, feszítővastól való félelem, Lassie kutya fülecskéje, asztal, padló, szék, láncon fityegő szívecske, szüzesség, na és persze a férfilét örök bonyolítói: krumplipálinka és nők minden mennyiségben.

Ebbe a profán közegbe érkezik meg az új plébános, Welsh atya (Alföldi Róbert), aki nem kevesebbre vállalkozik, mint a hit erejével elhozni a békét a testvérek házába. Arra viszonylag hamar rádöbben, hogy ez a parókia belelovalja az embert az ivásba. Mégsem csügged, nem adja fel, a lelkével köt fogadást arra, hogy célját eléri, szent küldetését beteljesíti. A drámaiság és nevettetés kettőssége épp az ő karakterében van a legerősebben jelen. Kihagyhatatlan az előadás azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan működik Alföldi Róbert bizonyos jelenetekben igazi komédiásként. Az előadásban garantáltan találni olyan részeket, melyeket rendszerint térdcsapkodós nevetéstől könnybe lábadó szemek fogadnak. Aztán hirtelen drámai monológot hallunk. És a könnyek maradnak, de már nem a nevetés váltja ki őket…

Ne feledkezzünk meg az álmodozó Kicsilányról (Mészáros Piroska), aki a maga romlatlanságával (?), papok arcába való beleöklözéssel fenyegetőzve viszonzatlanul szerelmes. Megveti a fenekedő testvérpárt, és szívébe zárja az atyát, aki fényt hoz abba a teljes sötétségbe, melyben hőseink léteznek. Persze ő maga is sajátosan viszonyul hithez, valláshoz, és erkölcsi érzék tekintetében sem feddhetetlen.

Külön kiemelném az előadás sajátos nyelvezetét. A fordítás Varró Dániel munkája. Ficza István pedig mindezt igazán ízes tájszólással fejeli meg játékában, szóval a nyelv és a stílus már önmagában megér egy misét – pláne, ha Welsh atya celebrálja! 🙂

Van-e remény a megtérésre, kiút a kilátástalanságból? Győz-e a jó? A hitből fakadó gyökeres változás, mint a helyzet egyetlen lehetséges megmentője vajon termékeny talajra talál-e hőseink szívében? Mekkora áldozatokat kell ehhez meghozni? Talál-e az Isten hitbuzgalmat Leenane-ben, ami újra oda irányítja segítő tekintetét? Vannak-e még meggyónnivalók? És van-e feloldozás? Mikor és hol csúszhatott félre az élet? Kisiklott-e végleg, vagy van még jó irányba vezető vágány? Elég-e hetvenszer hétszer megbocsátani?

Az előadás különösen kedves számomra. Szerelemgyerekként tekintek rá. Ez volt a Kultúrbrigád és az Átrium első produkciója, 2012-ben mutatták be. És ezzel a darabbal debütáltak a budapesti színházi életben üde színfoltként. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Újabb és újabb előadások születtek, az Átrium hiánypótló műhellyé nőtte ki magát. Az elmúlt időszakban ugyan történtek kedvezőtlen változások a TAO átalakítása (praktikusan megszűnése) okán, most azonban felsejlik a remény, hogy ezek a felhők is hamarosan eloszlanak. A színház szlogenjében is tetten érhető a pozitív változás üzenete: az „Amíg lehet” helyére a „Csakazértis” került, és a teátrumnak otthont adó főváros és kerület nemrég egyértelmű felhatalmazást adott nekik a folytatásra.

A Vaknyugat előadás pedig azóta is töretlenül műsoron van, sokunk nagy örömére. Bár mostanság kuriózum számba megy látni ezt a darabot, mert nem könnyű a négy csodás színészt egy színpadra egyeztetni. Érdemes ezért minden alkalmat megragadni, amikor műsorra tűzik. Erre a 2019-es évben már csak két alkalommal kerül sor: november 17-én és 18-án.

Aki tehát nem akar lemaradni róla, biztosítsa be a helyét!

November 17.:

https://atrium.jegy.hu/program/vaknyugat-the-lonesome-west-martin-mcdonagh-kulturbrigad-atrium-109550/598360

November 18.:

https://atrium.jegy.hu/program/vaknyugat-the-lonesome-west-martin-mcdonagh-kulturbrigad-atrium-109550/598361

Végezetül álljon itt Welsh atya számomra egyik legmegindítóbb monológjának részlete, hívó szóként:

„Ha arra gondolok, hogy szegény Tom ott ül magába, a gondolataival négyszemközt hagyatva, előtte a nagy hideg tó, és mérlegre tesz mindent, a magányossággal teli életét, ami idevezette, de ami ugyanakkor jó oldalakkal is telisteli volt. Minden életnek vannak jó oldalai, még ha nem is állnak egyébből, csupán… folyók látásából, vagy utazgatásból, vagy labdarúgásnézésből a tévében… vagy reménykedésből, hogy viszont vagy szeretve. És Thomas mindezeket a mérlegre tette egyfelől, és a mérlegre tette a hideg vízbe való belehalást másfelől, és a vízre esett a választása. És ez első hallásra letaglózza az embert.”

És a sokadik hallásra is…

Fotó: Puska Judit


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük