Árvácska – a csendes ember visszatérése a színpadra

  •  
  •  

Egy lány fekszik a semmi közepén. Kihűlt testét lassan befedi a hó. Az utolsó pillanatban rátalál egy rejtélyes alak – nevezzük el csendes embernek… Hazaviszi a hajlékába, betakarja. A lánynak rémálmai vannak. Remeg. Az élettől, a múlttól, az emlékeitől, a sorsától, a nyomorultságától.

Reggel ébredéskor nem tudja, hol van. De érzi a biztonságot, persze gyanakodva. Hiszen sosem érzett biztonságot. Szkeptikusan méricskéli a megmentőjét. Próbálja szóra bírni, de valahogy nem sikerül. Hát elkezd ő beszélni. Mesélni. A drámát, fejezetekbe foglalva. Elmondja az életét, kiszakad belőle minden. Hiszen őt még soha, senki nem hallgatta meg. Dől belőle a szó, a véget nem érő történet-áradat, kompenzálva az egész eddigi életében volt hallgatást, tűrést, kibírást. Néha azért bosszantja, hogy a csendes ember nem kérdez, nem szól, nem válaszol, egyszerűen csak hallgat. A lány pedig kibontja az élete történetét leplezetlenül, meztelenül, naturalisztikusan. Tele szenvedéssel, fájdalommal, erőszakkal, kitaszítottsággal, becstelenséggel, megszégyenítéssel, szeretetlenséggel, értetlenséggel.

Alapvetően két fő állomás köré szerveződik az ő története. Mindkettő nevelőszülőkhöz kapcsolódik. Mert árva. Nem jutott más. Nem ismeri a szüleit, bár azt nem győzi hangsúlyozni, hogy az édesanyja az erdőben várja őt, és házat épít kettejüknek, és ott fognak élni a legnagyobb boldogságban. Azt nem tudjuk, és ő sem tudja, hol van ez az erdő, hol vár az anya, és várja-e egyáltalán. A sorstalanság, számkivetettség és semmibe vétel drámája ez. Egy életé, amit embertelen körülmények között, rossz és rosszabb lét között sodródva kell megélni. Kizsákmányolás, kihasználás, megalázottság, tárgyiasítás tengerében. Van-e ember, aki mindezt kibírja? És ha igen, mi tartja benne a lelket? Maradt-e még egyáltalán valami a lélekből? Hiszen a folyamatos testi kizsigerelés előbb-utóbb a lelket is kilúgozza. Tudhatja-e egyáltalán egy ennyire reménytelen és sorstalan élet, hogy mi a lélek és mi a remény? Vagy egyszerűen csak teremt magának egy alternatív valóságot, mert ez a túlélése kulcsa? Hiszen itt a túlélés a tét. Márpedig emberfeletti megpróbáltatásokat élt túl ez a kislány. A saját passióját, keresztútját éli meg, a krisztusi szenvedés minden stációját bejárja. Az igazán drámai mégis az, hogy ő ezt tekinti normalitásnak. Ez az élete, ő csak ezt látta, számára természetes, hogy ez ilyen. Sosem látott alternatívát, hát elfogadja azt a rengeteg mocskot és bűnhődést, amit csupán azért kell elszenvednie, mert megszületett.

Nevelőszülőknél tölti a gyerekkorát, két különböző családban. Az első családban még egészen kislány. Szolgalelkűen tűri az összes fájdalmat, fizikait és lelkit egyaránt. Az anya szívtelenségét, a különbségtételt a saját gyerekeihez képest. Semmije nincs, csak egy inge, de még azt is letépik róla. Emellett folyamatosan érzékeltetik vele, hogy ő senki és semmi. Csipetnyi szeretet sem kap. Értéktárgyként tekintenek rá, ő az „állami”, aki után a család pénzhez jut. Teljesen kizsákmányolják. Olyan befektetésként tekintenek rá, amibe nem kell invesztálni, csak kivenni belőle. És mindent kivesznek belőle. Az anya –akit ő nem édesanyának, hanem kedves anyának hív- sorsa sem egyszerű egy alkoholista férj mellett. Aki nem átall rátörni a lányra, és bünteti, fizikailag kínozza és meg is erőszakolja. És neki, Csörének a fájdalmak ellenére ez valahol mégis a mindennapok része. Ő abban él, hogy ez általános, elfogadott, megszokott. És tűrni kell. És ha talál a szántóföldön egy káposztát és farkaséhesen beleeszik, számolnia kell a tüzes vassal, amivel a részeg nevelőapa meg fogja büntetni. A „ne lopj” jegyében.

Amikor a gyermekvédelem rájön, hogy valami nagyon nincsen rendben azzal, ahogy ezzel az árva gyerekkel bánnak, elveszik a „családjától”. A nevelőanyja legnagyobb dühét ezzel kapcsolatban az váltja ki, hogy éppen akkor veszik el, amikor már hasznát vehették volna. És Csöre fura módon nem akarja, hogy elszakítsák. Persze az állam ügyintézője sem szeretetből cselekszik. Rideg, mint a jégcsap. Elfelejti a múltját. Azt, hogy ő is állami gondozott volt. És most, amikor a saját sorsát látja egy másik kislányban, teljes részvétlenséggel viseltetik iránta. A csinos kis kosztümjében ítélkezik, egy jó szava sincs a saját sorstársához, sem részvét, sem együttérzés. Ő is nehéz sorsú volt. De kihalt belőle minden érzelem, a világ kiölte. Végrehajtóvá vált, tárgyként kezeli a saját múltját. Nem látja már meg az embert. Szigorú és kérlelhetetlen. Semmi emberi nem maradt benne, semmi lélek. Csörét megkötözve viszi el a családtól.

Hősünk tehát új családhoz kerül. Eleinte úgy tűnik, hogy emberibb közegbe, a korábbiakhoz képest elviselhetőbb körülmények közé. Hamar kiderül azonban, hogy –ahogy erre a gyermekvédelmis fel is hívta a figyelmét- csöbörből vödörbe kerül. Folytatódik az érzelmi lúgozás, a kegyetlenkedések sora, bár ennél a családnál elsősorban a lelkét roncsolják tovább. Egyedül az apa az, aki néha megfékezi a kegyetlen feleséget, aki egyébként mindeközben a saját gyerekével is állapotos. A családdal együtt él egy rokon, talán egy unokaöcs, aki fantáziákat sző és hazudozik Csörének, de a szándéka pusztán annyi, hogy magához édesgesse a lányt – ha lehet ezt a módszert édesgetésnek hívni. Nevezzük inkább visszaélésnek, zaklatásnak, kihasználásnak, kizsigerelésnek.

Ebben a második családban már kezd kinyílni Árvácska szeme. Bár nem látott az élete során más mintát, mégis fellázad a lelke. Kinyílik a szája. Kölyök még, de elkezd kiállni magáért. Nyíltan elmondja a gyermekvédelemnek, hogy mit művelnek vele, hogy bántalmazzák. Gúnyos, cinikus, ironikus hangon beszél például arról, ahogyan a nevelőanyja a cipője sarkával verte a fejét véresre. Iskolát pedig sosem lát. A beíratást a kedves szülők mindig elmulasztják. De hát ezek nem emberek. Milyen elvetemült megbüntetni egy gyereket azért, mert elmosogatott, sőt, kitakarított? Úgy, hogy ő ezeket a feladatokat kitüntetésként élte meg? Hogy végre önállóan csinálhat valamit. Hogy érezheti a meleg víz simogatását, és tisztaságot varázsolhat. De bármit is tesz, bárhogy dönt, mindenért csak büntetés, dorgálás, megalázás jár. Közben kezd öntudatra ébredni. Templomba is elmegy, és talán egyedül Jézus szenvedése lehet neki ismerős a saját életéből. Mégsem akar kereszthalált. Viszont szeretne karácsonykor ajándékot. Hogy talán neki, ennek a „nem kellett volna megszületned sem” életnek is hoz valamit a Jézuska…de nem hoz. Helyette csak gúnyt, dorgálást kap még a fa alatt is.

Besokall. Kiúttalan. És hatalmas tűz kerekedik a házban, ami porrá ég. Ott fekszik ő, Állami Árvácska a hóban, aki már feladta. De akkor hazavonszolja a csendes ember. Ki lehet ez a rejtélyes és titokzatos figura? Mit akar? Egy ennyi viszontagságot, küzdelmet, fájdalmat, szenvedést átélt és eltűrő lélek minden esetre nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy meleg szobában, étel és ital mellett ott ül valaki, aki semmi mást nem tesz, csak meghallhatja, együtt érez, és akinek a szíve az övével együtt szakad meg. Szavak nélkül. Nem bántja. Nem kéri számon. Nem kérdez, nem vitatkozik. Csak hallgat és figyel.

Mennyire nyomorítható meg egy lélek? Lehet-e lélek nélkül élni? Van-e határa a kizsákmányolásnak? Kiből lesz kizsákmányoló és kizsákmányolt? Van-e remény egy lehetetlen és élhetetlen helyzetben? Meddig pusztítható az emberi méltóság? Mit bír ki az ember? Mivé válik az, aki egész életében nem kívánt volt, akit mindenhonnan elzavartak, lenéztek, semmibe vettek, kihasználtak? Milyen az, amikor nincs kapaszkodó, nincs remény? Túl lehet-e élni? És ha túléled, vajon miért? Mi lehet a célja egy ilyen életnek? Lehet-e célja egyáltalán? Meghallgat-e valaki? Ha már megszületsz, miért nem vagy méltó az ölelésre, vagy néhány jó szóra? És találsz-e valaha otthont?

Az előadás különlegessége, hogy ebben a darabban tért vissza először Kulka János a színpadra, hirtelen történt halál-közeli élménye, és azóta is tartó rehabilitációja után. Sokáig úgy tűnt, hogy nem láthatjuk többé előadásban – ahogy eleinte ő is ezt kommunikálta. Aztán valami –hála az égnek- megváltozott benne. Megvívta a maga harcát és újra színpadon áll. Ezzel az előadással tért vissza, mint a hallgató, a csendes ember. És ennek az előadásnak a végén szólalt meg újra először. És ez egy csodálatos kezdés. Épp elég volt ahhoz, hogy kutatni kezdjem: láthatom-e más előadásban is? És erre is pozitív választ adott az élet: pár hónappal később a Cseresznyéskertben is feltűnt, ráadásul szöveges szerepben! Még egy kis keresgélés után rátaláltam a Silence Book című előadásra, melyben szintén játszik. Nem kérdés, hogy még az ősz folyamán ezekről is recenziót fogok írni.

Ami pedig az előadás összképét illeti: végletekig naturalisztikus, nyers, fájdalmas. Sok drámát látni a színpadon. Egy bizonyos fokig a néző együtt tud érezni, van az a hatás, amikor legszívesebben felpattannánk a székből és beavatkoznánk az események folyásába, megakadályoznánk, jobbra fordítanánk valamit. Ez a darab viszont túlmegy ezen a ponton. Tehetetlenséget érzünk, a székbe szegeződünk, és sajnos a nyomor ilyen fokán elfordulunk, magára hagyjuk a hőst. Becsukjuk a szemünket, függetlenedünk attól, amit látunk. És ez baj. Főként azért, mert ma Magyarországon sok olyan tájegység van, ahol ez a testi-lelki horror sajnos valóság. Olyan mértékű nyomor ez, ami már nem jut el az emberekhez. Ami már a hírekbe sem kerül be, mert hírként is borzasztó. Pedig létezik. Itt van, velünk van. A csendes ember nem fordult el. Pedig nem tett mást, csak hallgatott, és gondoskodott. Ezzel pedig életet mentett.

Csodálatra méltó az a színészi együttműködés, egymásra figyelés, összeszokottság és alázat, amivel ezt az előadást ennyire elevenné tudták varázsolni. A kivetkőzés, a teljes lecsupaszodás, meztelenség állandó benne. Ezt vállalni nem csak merészséget, de nagyon mély alázatot is megkíván. A színészek részéről folyamatos koncentrációt, figyelmet, odaadást követel. És nem lehet hibázni. Azért sem, mert annyira durva és nyers jelenetek kerülnek megjelenítésre, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenség akár végzetes is lehetne. Elismerésre méltó a bizalom, amivel a társulat tagjai viseltetnek egymás iránt. Mert teljesen kiszolgáltatottak egymásnak. Lazsálásnak, hanyagságnak itt nincs helye. Egyetlen pillanatban sem. A nézőtér kialakítása is sokat mondó: 3 oldalt ülnek a nézők. Igen tanulságos az előadás közben a többi néző arcát, mimikáját, reakcióit megfigyelni. Ezerféle. És a nézők korosztályi összetétele is széles skálán mozog. Azzal együtt, hogy a naturalizmus olyan fokát hozza, hogy valóban csak 18 éves kor felett ajánlott a megtekintése! És a másfél órás játékidőben nincs szünet, tehát ha elszánod magad, nincs menekvés.

Valahol mindenki lelkében lapul egy Árvácska. Ha nem is ennyire megviselt, de mindnyájunknak megtépázott a lelke. És miért élünk mégis? Miben reménykedünk? Talán az életösztönben és abban, hogy betoppan az életünkbe a csendes ember, aki ha mást nem is tesz: meghallgat, betakar, enni és inni ad, átölel, és ha csak egy pillanatra is: megnyugvást jelent. Emberi lélekként ez a létminimum. A túlélés legalapvetőbb kulcsa egy embertelen világban. Ne felejtsük el az állandó rohanásban, hogy valakinek talán a mi csendünk jelenti a mindent. Vegyük észre, ha szembe jön. És takargassuk be. A megfáradt lélek nem kér mást. És hogy a legapróbb gesztus, segítség talán életre szóló muníciót adhat egy elesett társunknak.

Szereplők: Georgita Máté Dezső, Kulka János, Messaoudi Emina, Ördög Tamás, Simkó Katalin, Stork Natasa, Terhes Sándor, Török-Illyés Orsolya, Varga Lana

Továbbá: Jegesi Virág/Varga Luca és Engárd Emil/Lévai-Rázsó Rafael Florián

Rendező: Ördög Tamás

Fotó: Nagy Gergő


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük