Mi történt Baby Jane-nel? – ÚJ BEMUTATÓ a Hatszín Teátrumban

  •  
  •  

Kezdjük is az elején. Előre bocsátom, hogy nem fogom megkönnyíteni a néző, olvasó dolgát azzal kapcsolatban, hogy ugrándozunk az időben. Sőt. Egyáltalán nem akarok megkönnyíteni semmit. Mert ez egy nehéz történet. Nem általános, nem mindennapos. Inkább beteg. És periférikus. Mégis ismerős.

Szóval ki az a Baby Jane? Egy kislány, egy gyereksztár. Apuka szeme fénye, a színpad csillaga, akiért rajonganak, akit imádnak. Aki a rivaldafénybe született, akinek tehetsége elkápráztatja a nézőket. Egy ideig. Aztán snitt. Van egy húga, Blanche. Aki lassan árnyékot vet Jane ragyogására. Aki felcseperedik, kislányból dívává, filmsztárrá válik, és már csak az ő nevére emlékszik mindenki. Rajongással, filmszerepekkel, felejthetetlen alakításokkal írja be magát a filmtörténelembe és a nézők lelkébe. És van egy apa. Aki ösztökél, hajt, kérlelhetetlen menedzserré válik. A saját gyerekei menedzserévé. Jane rajong az apjáért, az apa egyre inkább Blanche-ért. Anyáról pedig nem szól a fáma.

Történik egy rejtélyes baleset. De a szereplők maradnak. Ott van Jane, az apa, és a tolószékbe kényszerült Blanche. Minden megváltozott. Megkopott a fény. Marad a múlt, az emlékek. A legünnepélyesebb pillanat, amikor visszanézik az egykor sikeres filmeket (melyben Blanche a sztár és Jane a társalkodónő) és keserű elfojtásban elhangzik a kiáltás: „Igyunk arra a kurva sikerre!”

Blanche ápolásra, felügyeletre szorul. És ezt a cseppet sem hálás feladatot a nővére, Jane vállalja magára, nem teljesen az igaz testvéri szeretet jegyében. Blanche számára abban semmi köszönet sincs, ahogy a nővére a szárnyai alá veszi. Mert durva. Mert terrorizálja. Mert úgy bánik vele, mint egy állattal. Egyre kegyetlenebb. Egyre őrültebb. Bántja, éhezteti, kínozza, megalázza. De Blanche a kiszolgáltatottak nyugalmával tűri mindezt, egészen addig, míg rá nem ébred, hogy ez nem játék, és már az élete van veszélyben. Ennek felismerésében segítségére van a bejárónő, aki látja, hogy itt valami folyamatos abnormalitás hatja át a légkört. Megfejteni ugyan nem tudja. Túl sok titkot őriznek ezek a falak, ez a kalitka. Amiben még madár is élt, amíg Jane meg nem etette őt is – a húgával! De mi lehet a titok?

A testvéri féltékenység, ellenségeskedés, versengés titka. A lázadás, a bizonyítás, a félelem és a megfélemlítés misztériuma. Az elnyomásban megszülető végzetes egymásra utaltság. A kibeszéletlenség, a zsigeri gyűlölet, az ölni vágyás dühe. Mi ébresztette fel? Mi szabadult el ilyen elemi erővel? És van-e visszaút?

Jane folyamatosan kegyetlenkedik a testvérével, akivel a néző végig együtt érez. Megsajnálja a kiszolgáltatottságát, a tűrését, a földi keresztutat, amit bejár. És drukkolunk neki minden kis fűszálhoz, amibe kapaszkodhat, hogy elérje. Végignézzük a szenvedést, ahogyan a legkisebb mozdulatért is élet-halál küzdelmet vív megnyomorodva. Ha pedig nem sikerül –mert Jane az utolsó pillanatban mindig ott terem, hogy megakadályozza – összetörünk. De Blanche nem adja fel. Csúszik-mászik, szenved, ordít, megküzd minden mozdulattal, az életéért. Az életben maradásáért.

Mégis mi ez a beteg rendszer? Amiben ennyi gyűlölet megfér? Mi lehet az a titok, ami nem választja szét, de nem is engedi el őket egymástól? Az egyik elvette a másiktól a rivaldafényt. A másik a csúcsra tört, de szánalomból maga mellett tartja az egyiket. Az egyik gyerekként volt sztár, a másik felnőttként, letaszítva a testvérét a trónról. Az egyik irigy és féltékeny, a másik még inkább. Az egyik gyerek akar maradni egész életében, a másik felnőttként vált nyomorulttá. És ott élnek a házban (kinek a házában?), ami őrzi a titkokat.

Jane folyamatosan fogadja a rajongó leveleket és látogatókat – a húga részére. Minden és mindenki Blanche-hoz érkezik, őt akarja, rá emlékszik. Közben a menedzser, az apa lelép. A bejárónőt Jane elküldi. Ketten maradnak. Szemtől szemben. Blanche szenvedése és kiszolgáltatottsága folytatódik, nincs többé mentőöv, nem remélhet. Jane közben újra a virágkorát akarja élni. Bizonyítani, már csak bosszúból is megmutatni a testvérének, mennyit is ér. Új műsort tervez. Vagyis a régi műsort újra. Idősödő asszonyként szembesül vele, hogy a 6 éves kori ruhái, és a gyerekként elénekelt dalai már megrökönyödést váltanak ki a mellé szegődő zongoristából. De akkor is be kell bizonyítani valamit. Ő még mindig Jane, a gyereksztár, és revansot kell vennie Blanche-on. A testvérén. Ez hajtja, megszállottként, őrültként, bolondulásig. Miért?

Blanche próbálkozásai a kitörésre közben sorra kudarcba fulladnak. Tehetetlen. Kiszolgáltatott. Arca egyre megviseltebb, a félelem és a fájdalom lassan zombivá változtatja. Emberi mivoltából, méltóságából nem marad semmi.

A történet előre haladásával mégis sejthető, hogy Blanche sem ártatlan. Valami nem stimmel. Jane gyűlölete nem lehet ok nélkül ennyire zsigeri. És a végig szánalmat és együttérzést kiváltó Blanche talán ugyanúgy irigy, bűnös és kicsinyes, mint a testvére. Csak látványosabb a szenvedése, mert fizikai létezésében, mozgásában korlátozottá vált. Blanche árnyékként indult, és a testvére volt az apa szeme fénye. Lélekben egyformán nyomorultak. Egyformát vétkeztek egymás ellen, egyiket sem lehet felmenteni. Mert hát ott volt az a baleset. Mi történt pontosan? Mit akarnak ezek egymástól? Nem beszélnek, a titok mégis összeköti őket. És van-e kiút?

Alföldi Róbert remek horrort rendezett. Könnyed kis kezdés után hamar áthangolja a nézőt egy súlyos, lassan kibomló alaphelyzetbe. Melynek a végkifejlete, és a tisztán látás lehetősége az előadás utolsó 20 percéig várat magára. Addig csak gyűjtjük az impulzusokat, állást foglalunk magunkban, hogy aztán az egész összezavarodjon, széttörjön és újra összeálljon. Ha összeáll.

Meglepődtem és sokat gondolkodtam azon, hogy az a rendező, aki általában velejéig aktuális és a mindennapjainkról szóló, széles társadalmi réteget érintő történeteket vesz elő, miért nyúlt egy ehhez képest össztársadalmi szinten periférikus, horrorisztikus történethez? Mert azért bármennyire beteg világban is élünk, Baby Jane történetét még Magyarországon sem lehet mindennaposnak nevezni. Aztán gondoltam arra is, hogy színházi emberként, a valós teljesítményt nyújtó magánszínházakat érő folyamatos támadások és ellehetetlenítési kísérletek után egyszerűen gondolt egyet és csinált egy pszichodrámát. Nagyon mélyet, nyerset, naturalisztikusat – amit el is vártam tőle. Sőt, keményebbet vártam. Igaz, nem ismertem az alaptörténetet. Lehet ez egy düh, egy alkotói felcsattanás. Jobban megnézve ugyanakkor számtalan ismerős játszma lelhető fel benne. Talán felfedezzük magunkban is Jane-t: hat éves akarok maradni, figyelmet akarok, nem akarok felnőni, nem akarok felelősséget vállalni, fagyit akarok. Plusz ott van egy hajcsár apa, megkülönböztető szeretettel, és egy fel nem lelhető anya. Napjainkban is ismerős családmodell. Két testvér. És a végkifejlet csupa test, vér…

Csodás előadás, fantasztikus színészekkel. Végtelenül egyszerű, de úgy látványra, mint funkció szempontjából remek díszlettel. És a darab pikantériája, hogy Alföldi azért feltűnik benne – igaz, csak audiovizuális formában, de frappánsan: rendezőként rendezte a rendezőt. Az alföldis fordulatok sem hazudtolják meg magukat: a kezdeti könnyedséget követően egyre nagyobb a nyomás. Aztán szünet. Aztán egy új felvonás, bűbájosan szerethető, nézőkkel összekacsintó lightos kezdéssel, mely kiválóan alkalmas arra, hogy újra bekapcsolja a késve visszaérkező nézőket is. Ám ahogy kihunynak a nézőtéri fények a második rész elején, onnantól a sötétség mutatja meg a legsötétebb arcát. Felgyorsul, és végül lélegzetelállító fordulatot vesz minden.

Kétség nem fér hozzá, hogy a prímet a két főhősnő, Baby Jane (Hernádi Judit) és Blanche Hudson (Kiss Mari) viszi az előadásban. Szívszaggatóan drámait alakít mellettük a bejárónő (Hartai Petra), az apát és a zongorista Edwin-t játszó Kovács Máté, és végül, de kiemelten a négy szerepben (szomszédnő, mama, producer, rendező) is feltűnő Bercsényi Péter. Utóbbit igen sokszor látjuk női szerepekben, miközben egy erős, maszkulin figura, akit szeretnék végre egy igazán vérbő, drámai férfiszerepben is látni a színpadon.

Szokásomhoz híven élnék a tőlem már megszokott kitekintés jogával. Ez a dráma egyrészt az élés és ölés abszurditásának Shakespeare királydrámáit megszégyenítő formáit hozza. Bibliai párhuzammal élve körülbelül olyan, mintha Ábel ölné meg Káint. Aztán eszembe jutott a Tizenkét dühös emberből a hipotetikus kérdés: amikor azt mondjuk dühből valakire, hogy meg fogjuk ölni, vajon tényleg meg akarjuk ölni? Ha pedig testvérháború, nem maradhat el a Hudson testvérek férfi párhuzama: Valene és Coleman Connor ölre menő testvérharca a Vaknyugatban, mely novembertől ismét látható az Átriumban, és melyben Alföldi Róbert Welsh atya szerepében tűnik fel a színpadon.

Az alkotók 14 év felett ajánlják az előadást. Ritka eset, de ebben most szigorúbb vagyok: én inkább 16 év felett javasolnám.

Zárásként és a felkészítés jegyében az előadás előtt a színház ruhatáránál elcsípett párbeszédet idézném fel:

-Jó szórakozást!

-Hát, nem szórakoztató lesz, de köszönöm.

Fotó: Szokodi Bea


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük