Elkezdődött a kőszínházi évad, és az első előadás mindig különleges helyet foglal el a szívemben. Ezért is fontos, hogy olyan helyen kezdjem az évet, ami nagy szerelem a számomra. A Rózsavölgyi Szalon őriz valami megfogalmazhatatlanul szép, hagyományos, ősi értéket egy jobb világból. Egy olyan korból, ahol érdemes és jó volt élni. Számomra mindig időutazás a belváros ékszerdoboza, ahol előbb a könyvesbolt és zeneműbolt kincsei közé léphetek be, majd az emeleten megérkezem a színházterembe, ahol már átszellemülve, a mindennapok zaját és stresszét a falakon kívül hagyva foglalok helyet. Sok ismerős arcot látok, a legkülönlegesebb találkozásom azonban Zimányi Zsófiával -aki a Rózsavölgyi Szalon alapítója és lelke- történt a bemutató estéjén. A bemutatóhoz illő ünnepélyességgel, csinosan üdvözölt és váltott velem néhány kedves mondatot, amelyektől emelkedett hangulatba kerültem. Kitüntető érzés, hogy ezeken az estéken Zsófia valóban vendégül látja a nézőket, és mi mind maradandó, szép élményektől feltöltődve indulunk haza az előadások után.
Így volt ez a legújabb, és egyben az évad első bemutatója, Daniel Kehlmann: A mentor című darabja kapcsán is. Méltatni fogom a történetet és a csodálatos színészi játékot, az igazi különlegesség mindezek mellett azonban az, amennyi gondolatot elindított, ahány emléket és megélt élményt felébresztett bennem a darab. Rajongom azokért a történetekért, melyek nem lineárisak és egyáltalán nem kiszámíthatók. Amikor nem egyszerűen arról van szó, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, a szerelmesek pedig örök boldogságban élnek, míg meg nem halnak. A való élet ugyanis sokkal bonyolultabb, összetettebb ennél.
Ahogyan az ember lelke is, vagy éppen az, ahogyan a különböző lelkek egymásra reagálnak. Ezt a sokszínűséget, érzelmi hullámzást, kiismerhetetlenséget és vadregényes változékonyságot gyönyörűen tárta a nézők elé a rendező, Göttinger Pál, aki egyben az egyik szereplője is a darabnak. És ha már érzeteket, gondolati útravalókat nevesítek: szívem vágya, hogy lássak egy olyan próbafolyamatot, amelyben az előadás rendezője színészként is jelen van a darabban. Kifejezetten izgat és kíváncsivá tesz, hogyan lehet megbirkózni ezzel a kettősséggel, milyen helyzeteket hozhat, mik a buktatói, vagy éppen vicces pillanatai.
Benjamin Rubin (Hirtling István) az idős, egykor ünnepelt drámaíró, akinek a nagy sikere régen volt. Martin Wegner (Józan László) a fiatal, felkapott szerző, akit „generációja hangjának” neveztek. Rubin elvileg azért érkezik a helyszínre, egy lelakott villába, hogy mentorként segítsen Martinnak az új darabján, de helyette gyakorlatilag szétcincálja azt és vele együtt Martin önbizalmát is. Vajon Rubin tényleg azért mondja, hogy Martin darabja rossz, mert valóban rossz? Vagy féltékeny a fiatalabb szerzőre? Esetleg azért alázza meg, mert tetszik neki Martin felesége, Gina (Sipos Vera)? Ráadásul később előkerülnek Rubin elismerő megjegyzései is Martin kéziratán, ami még jobban összezavarja, hogy valójában mit gondolt róla.
Martin legnagyobb problémája nem az, hogy Rubin szerint tehetségtelen, hanem az, hogy ő maga sem tudja, tehetséges-e. Rubin tulajdonképpen beletenyerel Martin legnagyobb félelmébe. Martin kívülről magabiztos, de amint egy tekintélyesebb ember azt mondja neki, hogy amit ír, rossz, összeomlik. Még a feleségétől és a kritikusoktól is megerősítést akar kapni arra, hogy ő valóban jó író. Rubin pedig látszólag fölényes és biztos magában, de ő is ugyanettől szenved: van egy régi nagy sikere, és azóta sem tudja, valóban nagy író-e, vagy csak egyszer volt szerencséje.
Ezért tulajdonképpen Rubin és Martin egymás tükörképei. Az egyik fiatal és retteg attól, hogy soha nem lesz igazán nagy író; a másik öreg és retteg attól, hogy talán soha nem is volt az. Mindketten rettenetesen hiúk, nem kicsit nárcisztikusak, és mindketten mások visszajelzéséből próbálják megtudni a saját értéküket.
Gina jelenléte ezért is fontos. Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy „az öreg elcsábítja a fiatal feleségét”. Gina fokozatosan rámutat arra is, hogy Martin önképe mennyire ingatag. Amikor Martin rájön, hogy a felesége sem feltétlenül rajong a műveiért annyira, mint hitte, már nemcsak Rubin véleménye omlasztja össze, hanem az egész rendszer, amelyre az önbecsülését építette. És van egy nagyon fontos rubini gondolat: az író soha nem fogja biztosan megtudni, hogy jó-e. Lehet, hogy gratulálnak neki, lehet, hogy kinevetik, de nincs egy végső bíró, aki kihirdeti az eredményt.
Amikor azon gondolkodtam, milyen szívesen megnéztem volna a rendezőként színészi helyzetet a próbafolyamat során, rögtön az is eszembe jutott, hogy valóban akarom-e látni a színpad mögötti világot? Nem ez az első előadás mostanában, ami nyíltan foglalkozik a színház, a művészek, a kreatív és alkotó munkát végző emberek vívódásaival, önmarcangolásával, egy csillogó előadás megszületéséhez vezető kínkeserves úttal. A darabban éppen az jelenik meg, hogy az ember tönkreteszi magát, ha a saját értékét teljesen mások elismerésétől teszi függővé – miközben a művészetben talán soha nem kaphat végleges választ arra, hogy valóban jó-e. A mentor sem feltétlenül bölcsebb a tanítványnál. Rubin nem valamiféle mindentudó mester. Ugyanolyan sérült, hiú, bizonytalan művész, mint Martin, csak idősebb és sokkal ügyesebben rejti cinizmus mögé. Emiatt már maga a cím, A mentor is eléggé ironikus. Nem kevésbé a Cím nélkül című darabé…
Martin teljesen összeomlik Rubin kritikájától. Kidobja a kéziratot és a laptopját a tóba, hazamegy, még a biztonsági másolatot is megsemmisíti. Aztán megbánja, visszajön, kimászik a tóból a kézirattal — és észrevesz valami nagyon furcsát. Rubin a kézirat bizonyos részeihez olyan megjegyzéseket írt, mint hogy „kiváló”, illetve felkiáltójelekkel jelölt meg részeket. Vagyis miközben Martin szemébe azt mondta, hogy a darab rettenetes és menthetetlen, olvasás közben láthatóan voltak részek, amelyek tetszettek neki. Martin ebből aztán levonja a számára kézenfekvő következtetést: Rubin hazudott. És ettől Martin hirtelen visszanyeri az önbizalmát. Csakhogy Kehlmann nem mondja meg, hogy Martin jól értelmezi-e mindezt. Lehet, hogy Martinnak igaza van: Rubin felismerte benne a tehetséget, fenyegetve érezte magát a fiatalabb írótól, ezért szándékosan tönkretette az önbizalmát. De az is lehet, hogy Rubinnak volt igaza: Martin darabja összességében tényleg rossz, csak volt benne néhány kiváló mondat vagy jelenet. Attól, hogy Rubin néhány rész mellé azt írta, hogy „kiváló”, még nem következik, hogy az egész művet jónak tartotta. És van egy harmadik lehetőség is: Rubin maga sem tudja biztosan…
A kultúrában, a művészetben, a művészekben talán nem lehet, nem szabad igazságot keresni, pláne találni. Minden relatív, bizonytalan, változékony, kiszámíthatatlan, vagy talán nem is igaz. Ingatag, átláthatatlan dzsungel ez, melybe aki betéved, előbb-utóbb eltéved, összezavarodik és még talán meg is semmisül. Az elmúlt időszakban brutális átalakulás zajlott a kulturális, a színházi életben. Ezek egy része kegyetlen és kíméletlen pusztítás volt. Talán most eljött az idő, hogy elkezdjék eltakarítani a romokat az érintettek, elkezdjenek a sebek begyógyulni, és felépüljön egy emberibb, felnőtt, felelős színházi gondolkodás. Mindehhez az első lépés a nyílt beszéd: mondani, mondani és mondani a sérelmeket, igazságot szolgáltatni az igaztalanul bántalmazottaknak, kibeszélni a fájdalmakat és szembenézni mindezzel. Számomra ezt is jelentette a történet.
Aztán az is lehet, hogy mindezt nem is jelenti, csak egyszerűen elvarázsolt a színészek elragadó játéka. Hogy mennyire bizalmi a kapcsolatuk a Rózsavölgyi Szalonnal, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy többen visszatérők itt. Hirtling István ezúttal a higgadt nagymenő szerepében varázsolja el a közönséget. Józan László szenvedéllyel és energiával teli játékát rajongva néztem. Szerencsére ismét megkaptam azt a megőrülést, ami igazi védjegy tőle számomra. Sipos Vera méltó partner és méltó ellenfél egyszerre, varázsol és babonáz, kiáll a férjéért és önmagáért, de kiáll a rajongása tárgyáért is. Ambivalens, és pont ettől válik istennővé a színpadon. Göttinger Pál Erwin Wangenroth szerepében igazi villámhárító figura. Rajta csapódik az összes feszültség, kérés, kívánság és követelés. Karaktere kiválóan mutatja be, hogy aki a kulturális életben dolgozik, annak tényleg megannyi próbát és nehézséget kell kiállnia és elviselnie. Felhívja a figyelmet arra, hogy ez igencsak nehéz kenyér, nem való mindenkinek és sokszor hálátlan szerep. Egyúttal fókuszba helyezi egy produkció hátterében keményen dolgozó megannyi ember odaadását és sokszor nehéz, hálátlan sorsát.
Összetett sztori ez. Minden agytekervényemet megmozgatta, mégis felszabadultan indultam haza. Mert hosszú volt a nyár, és hiányzott már az a minőségi szellemi párharc, amit végre megkaptam ezen az estén. Csodálatos évad indult el, hasonló sztorikat kívánok a jövőben is a színpadra, és hozzá sok-sok nézőt a Rózsavölgyi Szalonnak.
Fotó: Kovács Milán
