Az elmúlt időszak tele volt idegfeszültséggel és aggódással. Az ország légköre fojtogató, a jövő bizonytalan volt, talán sokan készültünk B tervvel is. Persze nem zárult le semmi, sőt, talán most kezdődik csak minden, és a levegőben újra érezhető a remény, és a szabadságnak olyan illata, amit már nagyon régóta nem éreztünk. A történtekre a színházi világ is reagál: ki szándékosan, ki egyszerűen csak egy már ezerszer lejátszott jelenettel, amely új értelmet nyert, ezért nyílt színi taps szakította meg. Egyszerre érezhető tudatosság, ugyanakkor bizonytalanság is a színházakban azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen kritikus időpontban, vagy annak környékén milyen darabot célszerű bemutatni? A választás időszakára eső premier kockázatot hordoz, hiszen a próbaidőszak alatt megfogalmazódó üzenet talán egészen mást jelent majd a bemutató idején.
A dunaújvárosi Bartók Színház egy egészen különleges megoldást választott: műsorra tűzték a Szirmai Albert – Bakonyi Károly – Gábor Andor neveivel fémjelzett Mágnás Miska operettet, tették ezt olyan csodacsapattal és megvalósítással, ami, ha fene fenét eszik is, sehogyan sem tudtak volna hibázni vele. Pedig kockázat volt bőven. Lehetett volna valami sokkal átlagosabb, tuti közönségsiker-ízű darabot választani. Ők azonban az operett mellett döntöttek. Bevallom őszintén, én a prózai színház szerelmese vagyok, és ha műfajokról kell beszélnem, elsődlegesen a drámára szavazok. Így aztán bőven volt kockázat a részemről is, hogy operettre esett a választásom. Ennek pedig egyetlen oka van: az alkotók. Konkrétan emlékszem, hogy a színlapon elsőként a rendezőt néztem meg. Amikor megláttam Spolarics Andrea nevét, nem is böngésztem tovább a színlapot. A döntés azonnal megvolt: megnézem. Kifejezetten izgatott, hogy a szívemnek nagyon kedves színésznőnek ezúttal a rendezői tehetségét csodálhassam meg.
Egyik meglepetés ért a másik után. Előzetesen hallottam a zsizsegő nézői beszélgetésekből foszlányokat, hogy ez nem olyan Mágnás Miska lesz. De konkrétumot még nem csíptem el, viszont a szemem felcsillant. Aztán elindultunk a színházterembe, és még el sem kezdődött az előadás, engem már megvettek kilóra: imádom, amikor a színpadon van a nézőtér, amikor üzemi területen keresztül megyünk be, és kicsit kukkolhatunk, speciális nézőteret kapunk. Ez a gyengém. Nem tagadom, Alföldi Róbert Nemzetijéből villantak be emlékfoszlányok, amikor a Hamlet előadás nézői a színpadon ültek, és a darab a lefóliázott nézőtéren játszódott, vagy a Hazafit nekünk, mely a nagyszínpad alatt, a süllyedők közt került bemutatásra. Az ilyesmi, mint minden, ami szokatlan és különleges, ad egy plusz adrenalin-löketet nekem. És még el sem kezdődött a darab!
Többször hallottam előzetes utalást rá, hogy az előadásnak nem a díszlet a fő vonzereje. Annyira, de annyira örültem ennek! Én pont ezt a színházat szeretem: ne a külsőségek csillogjanak, hanem a tartalom nyűgözzön le. Ne egy régi kort idézzenek meg, hanem a mának szóljanak. Ne archaizáljon az előadás, hanem vágjon a húsomba. És mintha Spolarics Andrea mindezt már azelőtt meghallotta volna, hogy ezen vágyaim megfogalmazódtak. Rendezett egy olyan Mágnás Miskát, ami az eddigi évadom talán legfelszabadítóbb előadása volt. Nehéz megfogalmazni, de a végén kiszakadt belőlem egy olyan feszültség, amit célzottan, terápiásan sem lehetett volna jobban feloldani. Helyettem énekelték ki a lelkemből a nyomasztó érzés-maradványokat és fájdalmakat, és olyan feloldozást kaptam, amit színházban ritkán él át az ember.
Az történt ugyanis, hogy Spolarics Andrea rendező és az alkotó stáb lehántották az összes -valaha rárakódott- giccset és archaizáló manírt az operettről, és ezt a megtisztított anyagot teleszórták élettel, mindannyiunk számára ismerős érzésekkel, fájdalmakkal, távolságokkal, vágyakozással és sok-sok szerelemmel. Nomeg humorral, a legjobb féléből! Rajongom a bátor rendezésekért, akárcsak a szókimondásért és az altesti humorért. A nézőteret egy picikét bátortalannak éreztem, voltak jelenetek, ahol egészen zavarba jöttem, hogy hangosan felnevettem és ezt alig tudtam abbahagyni, miközben a nézőtársaim ebben nem mertek követni. Nem tudták, hogy illendő-e. És pont ez a zseniális ebben a Mágnás Miskában: fütyül rá, hogy mi illendő. Nem illendő akar lenni, hanem élet-ízű, és ez utolérhetetlenül sikerült is neki. Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a közelmúltbéli valóságunk is igen közel jött a darab világához. Ott, ahol egy ország rehabilitálta a vármegyéket, ispánokat, főispánokat, és konkrétan létrehozott egy totális neofeudális berendezkedést uralkodó osztállyal, földesurakkal és kb. hét-nyolcmillió cseléddel, nem kell csodálkozni, hogy kicsinyég még aktuálisabbnak érződik a darab világa.
Amikor az inasból gróf, a cselédből úrilány lesz, az úri világ pedig kifordul önmagából. A Mágnás Miska örökzöld vígjáték, ahol a szerelem álarcot ölt, az operett pedig a társadalmi rangokat gúnyolja ki csillogó humorral és elbűvölő dallamokkal. Egy kortalan történet, amelyet újra és újra szeretnénk hallani – nevetve, miközben a szívünk is belesajdul.
A csodacsapat színészei pedig Marjai Virág, aztán az úri és nem úri szíveket megdobogtató Nyirkó Krisztina és Jankovics Katalin, a Miskát alakító Hajnal János, továbbá Pixi és Mixi, azaz Ivanics Tamás és Vizkeleti Zsolt, valamint Jerger Balázs, Kiss Attila és Bágyi Márton. Részvételiséggel jelen voltak Polgár Lilla és Gasparik Gábor. A társulat tele van energiával és muzikalitással. Sok előadást láttam már ebben a színházban, de most tudatosult bennem, micsoda remek torkok vannak itt. És aki még kőkeményen, pihenés nélkül végigmelózza az előadást, akit nem látunk, de végig hallunk: Balog Zsolt, zongorán. Egyben ő az előadás zenei vezetője is.
A sallangmentes, ízig-vérig love story minden fordulata ismerős lesz. Humorral, feloldozással, elképesztő energiával szabadul ránk ez a csoda. Tanulság is van bőven. Pető Kata jelmezei és látványvilága kitűnően működnek, Dunaveczki Éva koreográfiája minden elismerést megérdemel. Ahogy a színészek ének- és fizikai teljesítménye is. Sőt, a kettő együtt. Számomra a legmegdöbbentőbb pillanata ennek az volt, amikor Jankovics Katalinék ugrálva, rohanva énekeltek, mégis kristálytisztán. Ezt elképzelni nem tudom, technikailag hogyan tudták megoldani, de zsenik, az tuti. Aztán a fizikai színház vonalon Ivanics Tamás viszi el a show-t, amikor az egyébként díszletként is szolgáló korabeli lámpatesten olyan mutatványt ad elő, hogy azért kicsit imádkoztam magamban: biztonságban érjen földet.
Libabőr, felszabadulás, energia, gyönyörű hangok, szenvedély, lüktetés a színpadon. Minden, amitől ez számomra örök élménnyé válik. Spolarics Andreának köszönhetően kinyitottam a szívemet az operett felé, ahogy anno Alföldi Róbertnek köszönhetően az opera felé. Mindkét döntésem megalapozott volt, a megelőlegezett bizalmamat pedig száz százalékig megérdemelte a társulat. Menjenek, merjenek, szeressenek, mert ez a produkció önmagában csodálatos. Látni kell. Egy estére biztosan megszépül ez a cintányéros, cudar világ.
Mágnás Miska – ajánló
Fotó: Ónodi Zoltán
