A Radnóti Miklós Színház bemutatójára, Lucy Kirkwood: Gyerekek című darabjára drukkal teli szívvel, mégis összeszorult gyomorral érkeztem. Fájdalmasan aktuális. Olyannyira, hogy éppen a bemutató előtt olvastam egy barátom elgondolkodtató sorait annak kapcsán, hogy bizonyos kedvezményes társadalmi csoportokat teljesen adómentessé tévő kormányzati lépések másokat mennyire hátrányos helyzetbe hoznak. Pontosan tudjuk mi is, és a rendszer haszonélvezői is, hogy ez fenntarthatatlan és káros. Dughatják homokba a fejüket a rendszer kegyeltjei, de akkor is így van.
Lucy Kirkwood színdarabja felnőttekről szól. Két nőről és egy férfiról. Atomtudósokról. Világépítőkről. Szülőkről. Munkával töltött dolgos évekről és a munka utáni megérdemelt pihenésről a B oldalon. Révbe ért és zátonyra futott életekről. Jógáról és salátáról. Cigarettáról és a szakadék széléről. Egy szökőárról. Egy atomkatasztrófáról. Gondatlanságról. Privilégiumokról. Eltakarítatlan romokról. Megásatlan és előre megásott sírokról. Felelősségről. Egy váratlan látogatásról. Egy nehéz döntésről. A gyerekekről.
A történet a felelősségvállalás és fenntarthatóság felfogására és az ehhez szükséges azonnali cselekvésre hívja fel a figyelmünket, talán már túl is az utolsó órán, amikor még lehet változtatni. Korábban a Rózsavölgyi Szalonban láttam a darabot, akkor így írtam róla: „Persze, amikor minden rendben van és teljes, az ember szeretné, ha ez az állapot tartós maradna, mi több, állandósulna. Mert mindig nagyobbat, többet, jobbat akarunk. Ám a világ sajnos nem így van kitalálva. Mert ami az egyik oldalon több, az a másikon bizony kevesebb. Valakinek minden jut, valakinek pedig semmi sem. Ezt a mérleget nem lehet tovább fenntartani, és ezt a kétharmados földesuras újfeudális rendszert kiépítő és fenntartó polgártársainknak is előbb-utóbb be kell majd látniuk. A világ, az élet ezeket az anomáliákat így vagy úgy, de kisimítja. A végtelen egyenlőtlenségek pedig előbb-utóbb megszűnnek. Vagy megfordulnak. És mindegy minek nevezzük, Istennek, sorsnak, karmának – minden ki fog egyenlítődni. Nem marad számla rendezetlenül…”
A Radnóti Színház színpadán az előadást Kováts Adél, László Zsolt és Tóth Ildikó fantasztikus hármasával mutatták be, a rendező Fehér Balázs Benő. Izgalmas vállalás ez, hiszen én alapvetően kamaradarabnak gondolnám. A Radnóti azonban rácáfolt erre. A nagyszínpadon pazar látvány fogad, egy olyan nyaraló képe, amit szívesen elfogadnék én is. Az első sorból tökéletesen éreztem és mélyen magamba szívtam a friss fa, és a bútorok illatát. Tényleg egy újonnan átadott nyaraló gerendáit, tereit látjuk. A gyönyörű díszlet tervezője Devich Botond.
Három értelmiségi ember lassan kibomló, nem kicsit kusza viszonyrendszerét látjuk. Kollégák, barátok, sőt még annál is többek. Főleg, ha a férfi, Robin (László Zsolt) szemszögéből nézzük a helyzetet. Rose (Tóth Ildikó) látogatásának valódi oka lassan bomlik ki. Sokáig sztorizgatnak, froclizzák egymást, emlékeket idéznek: szépeket és kevésbé szépeket is. A feleség, Hazel csodálatos megformálója Kováts Adél. Vezető alkat, aki szereti megérteni, kezében tartani az összefüggéseket. Rend- és rendszerszerető úgy a háztartásban, mint az élet egyéb területein. Kissé feszélyezi Rose jelenléte, miközben Robin inkább meglepett. Hazel és Robin közös kérdése viszont egy idő után óhatatlanul nyíltan merül fel: pontosan miért jött Rose?
Az előadás intenzív érzelmi szélsőségeket generál. A hosszú felvezetésként ható ártatlan beszélgetés egy pillanat alatt vált át életbevágó kérdésfeltevésbe. Rose kérdésére a házaspárnak válaszolnia, ezzel együtt választania kell. Lassan belátják, hogy szép, kerek, teljes és egész élet jutott nekik. Mindenük megvan, nem éltek soha nélkülözésben. Gondoskodtak utánpótlásról is, a gyerekek már élik a saját életüket. És történt egy nukleáris katasztrófa, amire reagálni kell. És nem lehet halálba küldeni a fiatalokat…
Hogyan lehet komolyan, és valódi tettekkel felelősséget vállalni? Meddig tartható fenn a kényelmes kis életünk mások rovására? Elég-e együttérzésünkről biztosítani a sanyarú sorsú embertársainkat és a távolba hessegetni a valós problémákat, vagy valódi cselekvést, lemondást, áldozatot is követelhet tőlünk az élet? Miért gondoljuk, hogy nekünk ez vagy az automatikusan és természetszerűen jár? Fel vagyunk-e készülve arra, hogy fordulhat a sors, és az eddigi kedvezményezettek háttérbe szorulhatnak? Ez a kérdés kis hazánkra nézve is égetően aktuális.
Lucy Kirkwood a szülők és a nagyszülők generációjáról beszél, de a gyerekekért emel szót, a sokasodó környezeti katasztrófák korában feltéve a kérdést: milyen világot hagyunk örökül nekik? A kortárs angol szerzőnő drámája igazi jutalomjátékot kínál a szerepeket játszó három színésznek, miközben a könnyed felütéstől tart a megrendítő végkifejletig.
Egyébként szégyenteljesnek gondolom, hogy míg a világ egyik felében a féktelen szaporodást és túlfogyasztást ösztönzik még kormányzati szinten is, addig máshol emberek kis csoportjai életreszóló áldozatokat és lemondásokat hoznak azért, hogy életben maradjon a bolygó. Ha az itthoni népesedéspolitikára gondolok, a szaporodással eladósodásra és hitelekből biztosított jólétre, elborzadok. Mert ez sem fenntartható. Az nem kérdés, hogy elkerülhetetlen a radikális változás. A kérdés majd csak az lesz, hány generáción keresztül fizetik meg az árát…a gyerekek.
Fotó: Dömölky Dániel
