Az idei nyár rendkívül sok és magas minőségű színházi produkcióval kedveskedett a nézőknek. A Kőműves Kelemen c. rockballadát például a Városmajori Szabadtéri Színpad júliusi előadásai után augusztusban Veresegyházon, a Mézesvölgyi Nyár keretében is műsorra tűzték. Évek óta készültem már megismerni ezt a helyszínt. Számomra az eddigi években inkább úgy tűnt, könnyedebb, lazább hangvételű produkciók láthatók ezen a szabadtéri színpadon, vagy épp az időpont nem volt számomra megfelelő, ezért az idén augusztusig váratott magára a pillanat, hogy ellátogassak ide. Nem ez az első alkalom, hogy Alföldi Róbert rendező és alkotótársai hatására új vizekre kalandozom. Neki köszönhető például, hogy az opera műfajára is nyitottá váltam, amikor az Iphigénia Tauriszban rendezését is kíváncsian néztem meg, kétszer is.
Ezúttal tehát egy számomra új, csillagtetős és nagyon hangulatos szabadtéri színházi helyszínen élhettem újra az Alföldi Róbert által már korábban is színre vitt Kőműves Kelemen rockballadát. Remekül áll ez a műfaj Alföldinek, jól bánik vele, a rockzene kedvelőjeként pedig ezzel az amúgy egyáltalán nem könnyű előadással duplán kedveskedett a szívemnek. Persze nem csak az ő személye és munkássága volt garancia számomra arra, hogy izgatottan várjam az előadást. Hanem az a szerencsés színészi csillagegyüttállás is, amit én csak a „nagy nemzetis négyesnek” nevezek: Stohl András, László Zsolt, Radnay Cslla és Szatory Dávid egy színpadon jelenléte konkrétan könnyet csalt a szemembe. Emlékeket idéz egy színházról, amelyből a mai napig táplálkozom, amelyről máig szuperlatívuszokban beszélek. Ami nevelt, a gondolkodásomat, a személyiségemet, az értelmemet és érzelmeimet formálta pont abban az életszakaszomban, amikor épp arra az iránymutatásra volt szükségem, amit az a színház megadott számomra. Otthonommá vált. Szóval ha igazából nem is lett volna előadás, csupán egy beszélgetős est ezzel a négy színésszel, Alföldi rendezésében, én már azt is áhítattal figyeltem volna. De volt előadás, nem is akármilyen!
Ezúttal csupa fiatal alakítja a kőműveseket. Érezhető a generációváltás megjelenítésének szándéka. Az új idők és új kihívások más, újfajta megoldásokat követelnek. A kérdés csak az, hogy abban a pattanásig feszült, kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnő helyzetben, mellyel a szereplők szembesülnek, létezik-e olyan megközelítés, amellyel elfogadható eredményt lehet elérni? A régiek és az újak között ugyanis nem csak generációs szakadék húzódik, de gondolkodásbeli is. Déva vára is mást jelent mai közegbe helyezve, mint jelentett mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ez persze csak tovább növeli a feszültség és a meg nem értettség traumáját az emberek között. Kelemen a régi idők gyermekeként egyszerre pragmatikus, ugyanakkor hitében is erős figura. A kitartás, a kemény munka, a szenvedélyes újrakezdés és a soha fel nem adás azok az értékek, melyeket ő hoz magával a várba. Az új idők új kőművesei viszont mások. Kézzel fogható okokat és megoldásokat keresnek, a hittel pedig egyszerűen nem tudnak, és talán nem is akarnak mit kezdeni. Beleszülettek egy olyan világba, ahol csak az erős marad életben. Ahol versengés van és egymás legyőzése a saját életben maradásuk mindennapos kulcsa. És ahol semmi más nem számít, csak az a bizonyos általános egyenértékes, hiszen mindenki annyit ér, amennyije van.
Stohl András szenvedélyes lánggal ég az előadás első pillanatától az utolsóig. Minden idegszálával, viszi a vállán az előadást utánozhatatlan szenvedéllyel, hihetetlen teherbírással. Odaadó hittel képvisel egy ügyet, a szemünk láttára törik meg és megsemmisül, aztán kétségbeesetten keres kapaszkodót ott, ahol már nincsen. A szeme, tekintete, gesztusai és mozdulatai mind mély drámaiságot tükröznek. Amit a színpadon művel, az nem tanulható. Az zsigeri, elragadó és minden elismerést megérdemlő. Szünet nélkül végig színpadon van és cselekszik, aktív részese a fizikumot is keményen igénylő koreográfiáknak. Mindenben teljes szívvel és lélekkel benne van, ami ebben az előadásban történik. László Zsolt szintén erős jelenléttel alakítja a Vándort. Mondatai, hanglejtése folyamatosan azt sugallják, hogy valami visszafordíthatatlan és baljós esemény közeleg. Emellett kiemelkedő élmény volt őt énekelni hallani! Radnay Csilla hangja most is libabőrössé tesz. Földöntúli az a tiszta csengés, az a törékenységében tökéletes jelenlét, amivel az elkerülhetetlen tragédiát a maga teljes ártatlanságában behozza az előadásba. Medveczki Balázs Boldizsárja kiváló és egyben hátborzongató partnere és komplementere Stohl-nak. Boldizsár hozza be a hit és a babona közti különbség, vagy épp azonosság dilemmáit. Ő az új idők új gyermekeinek pragmatikus, újító, rendhagyó megoldásokat követelő képviselője, aki képes határozottan fellépni és bestiális ötlete mellé másokat is odaállítani. Szinte egyik pillanatról a másikra válik az emberélet relatívvá és az emberáldozat elfogadhatóvá. Miért? Azért, hogy megkapják a fizetséget, ami jár, és mehessenek végre haza. Menedzserként kijelölte az irányt, a célhoz vezető út kérdései pedig már csak afféle elvarrnivaló szálként jelennek meg. Pedig súlyosak ezek is. Hiszen -ahogy Szatory Dávid kőművese felveti- mi van, ha épp az ő felesége ér oda először? Amikor felmerül, hogy az egyéni sérelmet nem feltétlenül más szenvedi el, a kockázatvállalási hajlandóság egyből alábbhagy. Az áldozathozatal sem egyenlő a feleknél, hiszen akinek nincs felesége, annak nyilván félnivalója, veszítenivalója sincs. A felelősség és annak hárítása kulcselem a szereplők motivációjában.
A kőművesek, Balogh János, Simon András, Hajmási Dávid, Krisztik Csaba, Kékesi Gábor, Szanka Levente, Gyulai-Zékány István, Szécsi Bence, Szűcs Dániel és Juhász Kristóf mind kiválóan helytálltak az edzett fizikai és lelki erőnlétet kívánó feladathoz. Ők az újak, a jövő. Vári Bertalan koreográfiáját pazar összhangban prezentálták és kiválóan rezdültek a rockra. Az alaphelyzet drámaiságát, a konfliktusok élességét, a vérszomjas farkasfalka elemi és ösztönös vadságát, és ezzel a csordaszellem veszélyeit ijesztő pontossággal mutatták meg a nézőknek.
A különböző nézőpontok, érdekek, igazságok egymásnak feszülnek. Közben észre sem veszik, hogy az alaptézist, az emberáldozatot, a kegyetlen és bestiális gyilkosságot mindannyian elfogadják, csupán a részleteken, a koncon megy már a marakodás. Kelementől várnánk, hogy a régi világ bölcsességét megvillantva egy csapással visszaterelje a vérszomjas társait a józan valóság talajára. De nem ez történik. Mert ezt most már végig kell csinálni.
És ha kívülről nézve a dilemmát nem is érezzük a magunkénak, csak tegyük fel a kérdést őszintén: mi hányszor sodródunk bele a mindennapok mocskos kompromisszumaiba? Hányszor adjuk fel, vagy engedünk az elveinkből, hitünkből, meggyőződésünkből? Hányszor relativizálunk súlyos dolgokat azt állítva, hogy nincs még akkora baj? Ne legyünk naivak: ha kiállnánk magunkért és nem söpörnénk mi is a szőnyeg alá a sok mocskot, akkor most nem ilyen országban élnénk. És mivel már nálunk is pattanásig feszült a heyzet és puskaporos a levegő, ideje elkezdenünk előbb magunkban a takarítást, hogy aztán legyen erőnk felállni és kimondani: eddig és ne tovább. Túl sokáig halogattuk, hogy a sarkunkra álljunk, de nem késő még változtatni és az embertelen döntéseket emberivel leváltani. Mert mi is mind kőművesek vagyunk, és felelősséggel tartozunk azért, hogy ne magunkat vagy egymást falazzuk be, hanem fogjunk össze és szerezzük vissza a cementet, ami el lett lopva a falakból.
A jó hír az, hogy a nyár végével sem kell búcsúznunk az előadástól. Már elérhetők időpontok az Eiffel Műhelyházban, ahol ismét látható lesz a rockopera. Tanulságos és nagyon mai darab, megrendítő és kiváló színészi játékkal. Jó, hogy újra látható, és megdöbbentő, mennyire ismerős…
Fotó: Gordon Eszter
