Ma este felnövünk – Visszaút a bennünk élő gyermekhez

A Centrál Színház aktuális évada zseniálisan megérezte, milyen darabokat kell elővennie és műsorra tűznie egy olyan forrongó és eseménydús időszakban, mint a jelenlegi. Az időzítés és a darabválasztás is remekül sikerült a színház csapatának. Épp csak nemrég mutatták be zajos sikerrel a Network című előadást, melyre nagy eséllyel hosszú évekig nehéz lesz majd jegyet vásárolni, máris itt a Ma este felnövünk, mely a világhírű Mischief Theatre ellenállhatatlanul mulatságos művének hazai ősbemutatója. Az előadás az angol Kirsty Patrick Ward rendezése, és a nagysikerű, szintén a Centrál Színházban látható Ma este megbukunk színészei játsszák: Ágoston Katalin, Mészáros András, Rada Bálint és Schmied Zoltán, továbbá Földes Eszter, Trokán Nóra és Fehér Tibor.

Adott egy általános iskolai osztály – csupa bumfordi, kibírhatatlan és imádnivaló kölyök – az ő felnőtté válásukat követjük végig a történetben az általános iskola kezdetétől egészen az érettségi találkozóig.

Számomra nagy vállalás volt megnézni az előadást, mert alapvetően a nehéz, fajsúlyos, keményebb történetek vonzanak a színházban. A Ma este felnövünk viszont rávilágított arra, mennyire szükségem volt már arra, hogy kimozduljak a komfortzónámból és átadjam magam egy ízig-vérig vígjátéknak, ahol tényleg a könnyem kicsordult, és időnként a térdemet csapkodtam nevetés közben.

Nem egyszerűen azért, mert viccesek voltak a jelenetek, vagy működtek a poénok. Sokkal inkább azért, mert ráismertem önmagamra, a saját kölyök- és felnőttkoromra egyaránt. És felszabadítóan jól eső érzés volt pimasz és arcátlan módon pofán röhögni magamat. Ez egy olyan terápia, ami tényleg képes kisimítani a ráncokat és egy felejthetetlen estét szerezni az embernek. Nyilván persze kellő nyitottság kell ahhoz, hogy az ember ne vegye túl komolyan magát, és képes legyen elviselni a görbe tükröt is.

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy annyi félelem, fájdalom, szenvedés van most a világban, fontos, hogy az ember megvédje a saját mentális egészségét a sok feszültség közepette. Magam is gondolkodtam azon, kell-e esetleg bűntudatot éreznem amiatt, mert forrong a világ körülöttem, én pedig vígjátékot nézek.

Aztán az jutott az eszembe, hogy ha mindannyian rá tudnánk nézni egy kicsit felülről, vagy legalább is kellő távolságból önmagunkra, a gyarlóságainkra, a bennünk élő tökéletlen kölyökre, felismernénk őt és netán vissza is találnánk hozzá, talán nem forrongana a világ, és lehetne sokkal boldogabb itt az élet.

Az előadásban szereplő színészek minden esetre a maguk részéről mindent megtesznek azért, hogy a nézők jól érezzék magukat és jól szórakozzanak. A darabban megjelenő komikus helyzetek és karakterek pedig mindannyiunk számára ismerősek. Legyen az az osztály szívtipró nagymenője, vagy épp annak ellentétpárja, az örök lúzer, aki mindig igyekszik a csapathoz tartozni, de mindvégig kívülálló marad.

Aztán persze sok bonyodalom kerekedik a lányok és fiúk egymáshoz való viszonyából is. Barátságok és szerelmek szövődnek, tartós és kevésbé tartós kapcsolatok alakulnak. Öröknek hitt szövetségek jönnek létre és bomlanak fel, ígéreteket tartanak be, vagy épp felejtenek el a hőseink. Félelmek és félténységek, egyéni motivációk és félreértések kuszálják össze egyre jobban a szálakat, és valahol a történet abba marad… Kijártuk az iskolát, de vajon tudjuk-e az anyagot?

Aztán jó pár évvel később, az osztálytalálkozón folytatódnak, vagy épp elölről kezdődnek az események. Az egykori társak szembesülnek egymással és önmagukkal is. Az lett-e belőlük, amit ők maguk, vagy a szüleik elképzeltek egykor? Ki mire vitte az életben, és a látszat megfelel-e a valóságnak? Miként tudta egy rég elfeledett iskolai dolgozat megváltoztatni az akkor még ismeretlen jövőt? Vannak-e megbocsáthatatlan bűnök? Lehetséges-e a valódi szembenézés? Megtudjuk-e, mi lett volna, ha…? Mennyire tud fájdalmas lenni a beteljesületlen szerelem hosszú évek után? És ha két ember zsigerileg összetartozik, miért nem sikerül a kezükbe venni a sorsukat és az irányítást? Miért írja át az élet újra és újra a mindenki számára evidens forgatókönyvet? Lehet-e revansot venni egy tökéletlen életért, vagy szimplán csak be kell látni, hogy senki és semmi nem tökéletes? Lehet-e felszabadító élmény egy osztálytalálkozó, vagy csak vélt és valós elvárásainknak próbálunk megfelelni egy ilyen alkalmon? Miért versenyzünk akkor, amikor az élet úgyis egy szempillantás alatt elillan? És kinél vannak-e megfejtések ezekre a kérdésekre?

A Ma este felnövünk előadás rengeteget tud az emberről. Ezért tud egyszerre könnyed és igazán humoros, ugyanakkor fájóan ismerős is lenni. Mindenki számára érvényes kérdéseket és helyzeteket vizsgál, mégsem válik közhelyessé és kiszámíthatóvá. Nagyon nem. Hiszen talán felnőttként ugyanúgy nem uraljuk az életünket, ahogy kölyökként sem tudtuk. Sőt, amikor kitör a káosz, visszanyúlunk a régi mintáinkhoz, és tanárért kiáltunk. Pedig a tanár nem más, mint a nagybetűs élet. A pofonokat pedig addig kapjuk kortól és nemtől függetlenül, amíg a leckét meg nem tanultuk. Addig pedig mi magunk vagyunk a hörcsögök az osztályban, akik újra és újra pórul járnak a ketrecben, vagy épp azon kívül…

Hálás vagyok azért, hogy ez az előadás megszületetett, és hogy éppen most került színpadra. A színház ajtaján kisétálva mindenütt azt látom, hogy nagy szükség lenne arra, hogy előbányásszuk a gyermeket magunkból. Nyúljunk érte, mert tényleg segít, és akár meg is menthet minket!

Fotó: Horváth Judit


[pvcp_1]


Olvasói értékelések átlaga:
4 a maximális 5 -ből (1 értékelés alapján.)
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.