Semmit se bánok – Szembenézés a múlttal a Pinceszínházban

A Semmit se bánok című előadás 2022. február 21-től a Pinceszínházban folytatja útját. Székely Csaba drámája Sztarenki Pál rendezésében 2019-ben a Rózsavölgyi Szalon színpadán debütált, most pedig ismét találkozhatnak vele a nézők, ezúttal a Török Pál utcában.

Adott egy nyugdíjas, zsémbes, magának való egykori Securitate tiszt, aki a világtól visszavonultan tengeti kis lakásában mindennapjait. A szürkeséget a múltjából érkező hírek, és két megrendítő találkozás töri meg. Előbb egy volt beosztottja látogatja meg, látszólag ártatlan szándékkal, érdeklődéssel. A két férfi párbeszédéből lassan kirajzolódnak a múlt szörnyűségei. Az, ami a munkájuk volt, az, aminek szellemében dolgoztak. Közben a főhős, Dominik (Schneider Zoltán) folyamatosan gyanakszik. Érzi, hogy régi kollégája Alex (Elek Ferenc) nem csupán a hogyléte miatt kereste fel annyi év után ismét. Kettejük párbeszéde egyre hevesebb és hamar kiderül, másképp látják a történteket, másképp emlékeznek az elmúlt (?) időkre is. Az indulatok kezdenek elszabadulni, érezhető, hogy egyetlen találkozásból nem fog kiderülni a valódi szándék. Végül a többszöri beszélgetésük világít rá arra, hogy Alex nagyon is akar valamit Dominiktől. Előbb csak kér, végül már sarokba szorít, majd zsarolMert lenne még egy meló: egy állambiztonsági ügy, mely hivatalos úton nem intézhető el…

Ezzel párhuzamosan egy másik ember is betoppan Dominik életébe: a 16 éves szomszéd kamaszlány, Liza (Sztarenki Dóra). A kezdetben kifejezetten idegesítő, már-már arcátlan lány eleinte ellenszenvet ébreszt Dominikben, azonban kettejük közt lassan olvadni kezd a jég. Újra és újra találkoznak ők is, beszélgetnek, kötődni kezdenek egymáshoz. Ebben nagy szerepe van az emberi történetek kibontakozásának – ahogy mesélni kezdenek egymásnak az életükről, a sorsukról. Liza leginkább arról, hogy feltétlenül haza kell érnie addigra, mire az apja elkezdi verni őt és az édesanyját. Ez napi program, nem maradhat le róla. Dominik pedig arról, hogy neki is van egy lánya, de nem állnak szóba egymással. Pedig még epertortát is sütött neki, de a lánya meg sem kóstolta. Mégis, a történetben nem ez a legnagyobb sérelem…

Van a darabban még két szereplő, akik ugyan nem jelennek meg a színen, de említésük kulcsfontosságú. Az egyik az egykori kolléga, akiről hősünk rögtön a történet kezdetén a hírekből tudja meg, hogy épp meghurcolják, koncként odadobják a megtorlás jegyében a múltbeli bűnökért. A másik figura Dominik egykori példaképe, felettese, akitől a pályáján mindent megtanult, felnézett rá, tisztelte, harcolt érte.

Nagyjából az előadás feléig még nem sejthető, hogy a három főszereplő, de különösen Dominik és Liza sorsa hogyan kapcsolódik össze. Párbeszédeik iróniával, esetlenséggel vannak tele, az előadásnak sajátos humora van, a nézőtéren derűt okozva. Magam is azt gondoltam, hogy a darab végül arról szól majd, ahogy ez a két ember sajátos véd- és dacszövetségre lép egymással, barátok lesznek, és valamiféle színt visznek egymás életébe.

Aztán a sztori közepétől egyre súlyosabb emlékek, vallomások kerülnek elő, lassan összeáll a kép, hogy ez bizony tényleg dráma, a súlyosabb fajtából. Nagy léptekkel száguldanak egymás felé a sorsok, összeforr a brutális múlt és a szomorú jelen. És hogy van-e jövő? Hm…

A mosolygás helyét lassan átveszi a bennszakadt csend a nézőtéren. Sztarenki Pál rendezői zsenijét igazolja, ahogyan erős hanghatások nélkül képes elérni azt, hogy az egyik pillanat önfeledt kacagását rögtön váltja a következő pillanat dermedt csendje. És nincs hangoskodás. Csupán párbeszédek. Melyek stílusa engem helyenként Martin McDonagh figuráira emlékeztetett, aki szintén sokat tud az emberről, emberi játszmákról, határhelyzetekről.

Közben Dominiket két oldalról is határidő sürgeti. Meg kell csinálni az utolsó melót, még egyszer utoljára azt tennie, amihez a legjobban ért: kínozni, információt kihúzni. De vajon kit, kiből? Szembe megy-e önmagával? Megteszi-e? A másik oldalon pedig ott van ez a kislány, Liza, akit kötelességének érzi, hogy megmentsen. Vajon sikerül?

Az előadás nagyon súlyos erkölcsi kérdéseket boncolgat. Le lehet-e zárni a múltat, vagy örökké kísérteni fog? Valóban egy magasztosabb ügy szellemében cselekszünk, vagy csak élvezzük a kegyetlenkedést? Miként hatnak a múltban elkövetett gonoszságaink a jelenre? Ki lehet-e ebből valaha szállni, megtisztulni, vagy szükségszerű a bukás? Az egykori zavaros idők után jöhet-e megnyugvás, vagy egy újabb zavaros kor következik? Jóvá lehet-e tenni a régi bűnöket, ki lehet-e valaha szállni a mókuskerékből, vagy csak rossz lehetőségek közül választhatunk, és igyekszünk a legkevésbé rosszat választani? Felhasználhatók, manipulálhatók vagyunk-e, vagy van saját akaratunk és döntési szabadságunk is? Lehet-e a kegyetlenséget újabb kegyetlenségekkel legitimálni? És egyáltalán: van-e kiút?

A dráma alapvetően emberi történeteket bont ki. És bár ezt egy bizonyos korszak eseményeihez köti, nem szükséges hozzá előzetes történelmi ismeret. Igaz, a történelemben számos példa adódik kegyetlen korszakok emberi meghasonulásainak prezentálására, valójában nem csak történelmi, hanem emberi oldalról is megközelíthető. Hiszen mindannyiunk életében vannak határhelyzetek, döntéskényszerek. Olyanok is, amikor csak rossz és rossz közül választhatunk, amikor nem tudunk jól kijönni egy adott helyzetből, amikor bélyeget hordozunk magunkban. Ezek azok a helyzetek, melyek felőrlik az embert. Hibák, bűnök. És jó esetben életünk vége felé megszületik bennünk a jóvátétel igénye. De vajon létezhet-e ilyen helyzetben megváltás?

A kérdés az, hogy jóvá tudjuk-e tenni, vagy legalább tudjuk-e a veszteséget minimalizálni? Vagy a démonaink megnyerték a háborút, és kárhozatra vagyunk ítélve? Van-e visszaút, kegyelem, megbocsátás, feloldozás? Létezik-e bűnbocsánat, létezik-e igaz szándék? Az ember a maga esendőségével képes-e az életében és mások életében rendet tenni, vagy ez a kísérlet eleve kudarcra van ítélve, és hordozzuk a múltat megváltoztathatatlanul?  Tényleg semmit se bánok?

Az előadást 16-os karikával hirdetik, amit különösen a záró jelenet miatt helytállónak is érzek. Bár megrázó, de nem durva. Szívbe markoló, de nem hangos. Viszont a párbeszédeken keresztül kegyetlen döntések, kínlódások, őrlődések színtere. Zseniális színészi játékkal, mindhárom szereplő részéről. Mégis Schneider Zoltán alakítását emelném ki külön: a bűnöst, aki folyamatosan őrlődik, végig két tűz között van, megbán, helyrehozna, az őrület határáig elmegy. Nem tudom, milyen mélyen kell egy színésznek magában ahhoz leásnia, hogy ezt a poklot hitelesen, végig drámai feszességgel tudja hozni, de sikerült neki.

Ajánlom az előadást minden nyitott, kíváncsi nézőnek, aki nem fél egy kis szembenézéstől, katarzistól, megtisztulástól – vagy annak reményétől.

A Pinceszínház bemutatóján számomra a telt ház mellett külön öröm volt, hogy nagyon sok fiatal, diák nézte meg az előadást. Ez igazán reményteli, hiszen amellett, hogy bár magát a kort ők már csak a történelemkönyvekből ismerhetik, az előadásnak köszönhetően mégis sokat tanulhatnak szembenézésről, határhelyzetekről, döntésekről és felelősségről. Ez fontos, hiszen a jövő már az ő kezükben van.

Fotó: Gordon Eszter


[pvcp_1]


Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.