Az elmúlt időszakban sorra néztem a súlyosabbnál súlyosabb drámákat, és ezek után eltökélt szándékom volt, hogy megtekintek végre egy könnyedebb történetet. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ez az előadás amellett, hogy kihozta a maximumot a helyzet- és jellemkomikumból, mégsem hahotázós vígjátékként hatott rám, bár valóban kiváló a humora. Mégis felfedeztem benne a drámaiságot, és sok kérdésemre a választ is, ami a mai modern kapcsolatokat és házasságokat illeti. Persze a korábbi írásaimban szereplő véres és nagyon súlyos drámák után ez valóban sétagalopp, mégis ott van benne a fájdalmas keserűség. Műfajilag keserédes párkapcsolati válságkomédiaként, hazugság-vígjátékként tudnám meghatározni.
A sztori két házaspár történetét meséli el. Az egyik pár Michael (Stohl András) és Laurence (Balsai Móni), a másik pedig Paul (Schmied Zoltán) és Alice (Kovács Patrícia). Ahol Michael és Paul egyébként a legjobb barátok. A történet in medias res egy szeretői légyottal kezdődik. Michael és Alice légyottjával. Egy hotelszobában, üzleti megbeszélés után. Nincs semmi szarozás az előzményekkel, vagy azzal, hogy mi vezetett ide, hogyan ismerték, kívánták meg egymást. Erős felütés, rögtön a függöny felgördülése után. Hiszen ez –ebben a sztoriban- mégis a világ legtermészetesebb dolga. Majd gyors készülődés, megy mindenki a dolgára. Aztán haza. Persze újabb légyott következik, később, egy másik szállodai szobában – ami valahogy mégis ugyanúgy néz ki, mint a korábbi. És a viszony is ugyanaz. Furcsa, hogy sem a házassági, sem a szeretői viszony természetére nem kapunk magyarázatot. Nincs közelebbi kép az összetartó erőkről, legyen az bármilyen jellegű kapcsolódás.
Közben kibontakoznak a bonyodalmak. Az ellenőrző kérdések, némi gyanakvás, az ebből fakadó önellentmondások, az egyre kevésbé hihető, és egyre sutább magyarázatok, a leplezhetetlen ösztönös reakciók, amik külön-külön is felérnek egy lebukással. Michaelt persze várja otthon a türelmes felesége, akit eleinte szinte sajnálunk naivaként, hogy mennyire megbízik a férjében, és az mennyire átveri. A párbeszédekből és a történet előre haladásából mégis sejthető, hogy senki nem hülye, sőt, a kérdés egyre inkább az, ki a nagyobb játékos, ki tudja jobban átverni a másikat. És ebben a történetben mindenki mindenkit becsap, átver, szembe hazudik, még ha ezt úgy is teszi, hogy a nézőtéren közben kicsattanó kacagások fogadják ezt az igen szövevényes és bonyolult kapcsolati- és viszonyrendszert.
A hurok közben szorul. A kezdeti érzékiség és gyönyör egyre inkább teherré válik, mind több energiát köt le az alibi-keresés, a hazudozás, a kettős élet. Ami egészen odáig jut, hogy elég volt: valljunk be, mondjuk el mindent. De hát azt nem lehet! És a történet lélektana itt kezd érdekessé válni. Ha már egyszer hoztunk egy döntést, ami ráadásul ismétlődő cselekvéssel társul, miért nem nézünk szembe vele? Miközben fogy a levegő, és a szereplők pontosan tudják, hogy előbb-utóbb a hazugságra épült bábeli torony össze fog dőlni. És a nyelvek is összezavarodnak, mert itt már senki nem ért senkit.
Michael-nek nem csak Laurence gyanakvásával kell mind erősebben szembenéznie. Hanem barátja, Paul higgadt, és éppen ezért zavarba ejtő utalgatásaival, mondataival, sarokba szorításával is. És eljön az a pont, amikor már nem uralják a helyzetet, a gondolataikat. Amikor folyamatos szorongásban és gyanakvásban élnek. Amikor minden fűszál azt súgja: rájött, tudja. És már egy perc nyugalom sincsen. Mégis, marad a fenntarthatatlan helyzet, az egyre növekvő feszültség, nyomás, becsapás, hazudozás. Bennem közben felmerült a kérdés, hogy ha ez, amit a színpadon látunk, a középhaladó szint, akkor milyen lehet a haladó, vagy akár a profi?
A történet azért nem olyan kiszámítható, amennyire elsőnek látszik. Gyanúsan Michael és Alice viszonyára hegyeződik ki a sztori, és alig tudunk meg valamit Paulról és Laurencre-ről. Izgalmas megoldás az is, hogy a házasélet mindennapjait is Michael és Laurence szobáján keresztül ismerjük meg, a másik pár, azaz Alice és Paul mindennapjaiba a történet nem igazán enged betekintést. Még kevesebbet tudunk meg arról, hogy Laurene és Paul hogyan viszonyulnak egymáshoz. Egyáltalán viszonyulnak-e valahogy?
Ahogyan haladunk az események sodrában, kibontakozik a játékból, hogy itt nem szimpla, inkább minimum dupla csavar íródott a történetbe. És bár valamiről kevesebbet látunk és tudunk, az ugyanúgy, ugyanazzal a súllyal jelen van, csak később, kevésbé nyíltan derül ki. Maradjunk annyiban, hogy ebben a négyes fogatban senki sem ártatlan. A „verseny” tétje inkább az: ki a jobb színész, ki bírja tovább a szemenszedett hazugságokat? Amiben a legveszélyesebb, hogy megérkeznek a döntési pontok. És a zűrzavarnak olyan masszája bontakozik ki a történetben, ahol már senki nem tudja, mi az igazság, ki, mikor, mennyit, és főleg: mióta hazudik? Pedig az őszintén megvallott igazságok ugyanúgy kibuknak a történet szereplőiből, ahogyan a kegyetlen hazugságok. Csak már ők maguk sem tudják, ki mikor hazudik, vagy mikor mond épp igazat. És már nem csak egymásról, de lassan önmagukról sem tudják eldönteni ezt.
Ez a keresztbe-kasul szituáció nyilván rengeteg humor és komédia forrása, és mivel nem dördül fegyver a színpadon és –legalábbis fizikailag- túléli mindenki, könnyed, szórakoztató előadásnak tűnik. Pedig valójában nem egyszerűen szórakoztat. A történet minden pillanata találkozik a nézői reakciókkal. Azzal, hogy bármennyire is kegyetlen, és a másikkal szemben embertelen és megalázó is az alaphelyzet, mégis mindenki számára ismerős. Ezek a hangos nevetések –beleértve a sajátomat is- okoztak számomra némi döbbenetet. Majd egyből önvizsgálatra indítottak, kérdés-cunamit elindítva bennem.
Miért vagyunk csalfák? Egy tartós, stabil (a történetben 20 éves) kapcsolatban, illetve házasságban mi viszi rá az embert? A kíváncsiság? És vajon törvényszerű, hogy bekövetkezzen? Mi vezet oda, hogy megcsaljuk egymást, ráadásul folyamatosan hazugságban tartsuk a másikat? És ha így van, miért nem engedjük el? Hogy lehetséges szeretni a párunkat azzal együtt is, hogy félrelépünk? Létezik-e olyan párkapcsolati működés, szeretet, amiben elkerülhető ez? Vagy akármennyire igyekszünk (mindkét felet beleértve), ez akkor is ott lóg a levegőben? Ha mindent jól csinálunk, akkor is törvényszerű? És vajon elfogadható? Megbocsátható? Túl lehet, egyáltalán túl kell-e ezen lépni? Miért nem hallunk manapság valóban holtig tartó szerelemről és egymás mellett maradásról? Vagy amit annak hiszünk, az is hordozza a fekete foltokat, csak idővel elfelejtődik és megszépül? Mert már nagyapáink korában is így ment ez? És ha már belemegyünk ebbe a játékba, honnan tudjuk, hogy a másik nem ugyanezt a játékot játssza-e, csak jobban és tovább bírja a hazudozást? És persze mit lehet felépíteni a hazugságra? Mennyire lehet nyitottnak lenni? Meg lehet-e mindent beszélni? Mekkora folt eshet a közös életünkön, és vajon elfogadjuk-e ezt mindketten? Bűn-e egyáltalán, vagy a kapcsolat természetével szükségszerűen együtt jár? Győztesen akarunk-e minden helyzetből kikerülni, és ha igen, mit kezdünk azzal, ha a másik egyszerűen csak hagyott nyerni? És miért van az, hogy mindannyiunk számára ismert helyzetet látunk a színpadon?
Bevallom őszintén, a magam részéről egy cseppet sem bánom, hogy egyedül „lógtam be” erre az előadásra, és nem vittem magammal társat…ez ugyanis rendesen beleteszi a bogarat az ember fülébe, és nem szeretek úgy színházban ülni, hogy figyelnem kell, mikor nevetek, és szabad-e nevetnem anélkül, hogy később magyarázkodnom kelljen. Nem akartam számolni a lebukásokkal, és a különféle megvonásokkal ugye…ha értjük… 🙂
Ezen a ponton emelném ki a lélektanilag számomra legszembetűnőbb alakítást. Ez pedig a Stohl András által eljátszott Michael. Bár a történet négy szereplője egyenrangú a kialakult helyzetben és tetteikben, mégis az ő lelkéből, motivációiból, kínlódásából kapjuk a legtöbbet. És talán nem véletlenül. Ez ugyanis a nárcizmus nagyon pontos lélekrajza. (Félreértés ne essék, Michael-ről beszélek, nem Stohl-ról, bár valamiért rá osztották ezt a szerepet, és valamiért nagyon hitelesen alakítja 🙂 ). Fárosznak, az erkölcs bajnokának tartja saját magát még akkor is, amikor a nadrágját gombolja be a legjobb barátja feleségével töltött légyott után. Ez önmagában vicces és tényleg nevetésre indítja a nézőt, de az már kevésbé, hogy a karaktere ezt komolyan is gondolja! Meg van győződve önnön tökéletességéről. És ha azzal szembesül, hogy más is megteszi, ami neki a saját maga számára természetes, az már rögtön érthetetlen. Hogy képzeli? Mekkora mocsok? A nárci klasszikus kérdése: hogyan képzeli a másik ember, hogy megengedi magának, ami számomra magától értődően, a maga természetességében jár? Hogy is gondolhatja más, hogy megteheti, amit én megteszek? És pont a nárcizmusa a sebezhető pontja, és a környezete erre száll rá. A saját tökéletességének fenntartása érdekében gyanakvás és kérdés nélkül elfogad inkább bármi hazugságot, mint azt, hogy róla lehulljon a lepel. Márpedig hazugsággal bőven szembesül. A legnehezebb talán mégis az, hogy túljártak az eszén: hogy amit ő 6 hónapja megenged magának, azt más már tizennyolc hónapja…és már nem is a tett zavarja, hanem a tény, hogy alul maradhat. Még ha egy ilyen beteg „versenyben”, akkor is. A nárcisztikus férfiember játszmájának tökéletes lenyomata.
A tanulság talán az, hogy aki necces helyzetbe sodorja magát, nem lehet elég okos. Legalábbis mindig lesz nála okosabb. Persze nem ez az egyetlen tanulság. Hanem talán kicsit az is, hogy vigyázzunk jobban egymásra. És akár az is, ami az előadásban el is hangzik: Ígérem, ezután jobban hazudok Neked, és ígérem, ezután hazudni fogok Neked. Hiszen végülis amit a színpadon látunk, az egy „polgári” swinger klub… Ha mindenki akarja, belefér. Ez házasságban azért mégis érdekes, mert amikor két ember összeköti az életét, az oltár előtt valami egészen mást ígérnek meg egymásnak. Azt persze mindenki maga dönti el, mit enged meg és hajlandó lenyelni. A magam részéről soha nem voltam képes elfogadni a megcsalást, a „csak egyszer”-t, a „legyünk barátok”-at. Mint ahogy a páromat sem dobnám be a közösbe, hangozzék ez bármennyire konzervatívan is. 🙂 Ezekből a helyzetekből már a felmerüléskor kilépek, még ha drasztikus is. De sokan megalkudnak, elfogadják. Ez végül is választás, döntés kérdése. Egészségükre!
A színészi alakítás bravúros. Bevallom őszintén, Stohl András miatt ültem be az előadásra elsősorban (és a szó szoros értelmében is első sorban). Azt gondoltam, ez neki egy kis laza vígjáték-szerep lesz, amiben pihenhet kicsit a számtalan egyéb szerepe mellett. Hát ez nagyon nem pihenés. A tőle megszokott hévvel, vehemenciával ég el a színpadon, emberfeletti teljesítményt nyújt. Tobzódik, élvezkedik ebben a szerepben! Fel-felbukkantak Az őrült nők ketrecéből ismerős hanglejtések is, ezeken jóízűen mosolyogtam. Kovács Patrícia csodálatosan hozza a szeretőt, a dögöt. Az intenzív jelenléte valahol egyből megmagyarázza, hogy miért csábul el a férfi, ha kellő időt együtt tölt vele. Schmied Zoltán sebészi pontossággal mutatja a felszarvazott és erről tudó férjet. Hidegvérrel, bosszantó nyugalommal. Na nem azért, mert papucs lenne. Hanem a hideg tény miatt, hogy ő ugyanezt a bűnt már rég elkövette, és tudja kezelni a helyzetet. Talán furcsa párhuzam, de a két „jóbarát” viszonyrendszeréről még az Üvegtigris c. magyar film is beugrott: ahol Lalinak és Gabennek valahogy nőügyekben „sosem egyezett” az ízlése… 🙂 És hát a csodálatosan elragadó Balsai Móni. Aki többször pásztázta a nézőteret az előadás alatt, és pár pillanatra elkaptam a gyönyörű tekintetét. Nos, férfi legyen a talpán, aki ebbe a ragyogó szempárba nem tud azonnal beleszeretni… Nekem bármikor sikerülne. 🙂
Puskás Tamás rendezése sokat elárul az emberi természetről, a mindennapi gyarlóságainkról. Amin nevethetünk, kesereghetünk, elgondolkodhatunk. De hát ezek vagyunk mi: emberek, esendők. Szeretjük magunkat. És talán, ha a másikat legalább így szeretjük, nem kerülünk ilyen örvénybe. Talán.
Fotó: Centrál Színház
[pvcp_1]