12 dühös ember

  •  
  •  

Ítélet 2019.01.20-án

Egy férfit megölnek. Egy fiút megvádolnak az elkövetéssel. A férfi fiát látják, vagy látni vélik többen, majd egyre többen rögtön a bűncselekmény elkövetése után. Az esküdtszék összeül. Egyhangú döntést kell hozniuk. Döntésük csakis akkor érvényes, ha mindannyian azonosan szavaznak: bűnös, vagy ártatlan? Ha elítélik, lehet, hogy egy ártatlan embert végeznek ki döntésük eredményeképpen. Ha felmentik, lehet, hogy egy közveszélyes és hidegvérű gyilkost engednek vissza a társadalomba. Középút nincs. Ellenben pokoli hőség van a tárgyalóteremben, és a légkondícionáló berendezés sem működik. Vagy mégis?

A Tizenkét dühös ember tűpontos és úgy tűnik, örökérvényű korrajza a társadalomnak, talán magának az emberi természetnek is. Ítéletek és előítéletek, vélt és valós sérelmek, nagy adag önzéssel, általánosítással, megkérdőjelezhetetlen bölcselkedésekkel fűszerezve. Dobálunk, dobálunk, és eszünkbe sem jut a régi-régi mondás: az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen.

Tizenkét ember a színpadon, mindannyian más élethelyzetben, más egzisztenciával, eltérő hétköznapokkal, gondolkodással, észérvekkel és érzelmekkel, más-más korosztályból, az egyetlen közös bennük, hogy mind férfiak.

Látunk itt öltönyös urat, agilis fiatal marketingest, keménykötésű nehézfiút, a puszta létezéséért is szinte bocsánatot kérő csinovnyikot, fiatal bevándorlót (igen, migránst!), túlontúl precíz levezető elnököt, nevelésében kudarcott vallott apát, és egy titokzatos, szinte már bosszantó nyugalommal bíró egyetlen kétkedőt. Egyet a tizenkettőből. Aki, bár maga sincs meggyőződve a megvádolt fiú ártatlanságáról, mégis úgy érzi, nem helyén való, ha a többiekkel együtt és velük teljes egyetértésben, zsigerből halálba küld egy ismeretlent. Anélkül, hogy újra megvizsgálnák a tényeket (?), a bizonyítékokat, a vádemelést, az eljárást. Egyáltalán anélkül, hogy legalább beszélnének róla. A kiinduló állás ugyanis tizenegy-egy, a kivégzés javára…

De ki lehet ez az egy? Az ördög ügyvédje? Netán Roy Cohn, vagy Mephisto személyesen? Ki lehet ez a rejtélyes, megátalkodott alak?

Az érvek és ellenérvek ütköztetése során egyesekben alapos kétség merül fel, másoknak a meglévő álláspontja csak még szélsőségesebbé válik, és a legszebb, ahogyan a kettő összekeveredik: egyik csapatból a másikba igazolva, majd vissza. Alapos kétségük van, aztán ez megváltozik, majd újra megváltozik. A legtöbbjük persze igyekszik érvelni: a döntéseiket, vagy épp annak megváltoztatását konkrétan indokolni tudják, vagy tudni vélik. Mások csak az aktuális többség döntését követik, szolgalelkűen. Megint mások csak azért mondanak bármit, hogy legyen végre vége ennek az ülésnek a kánikulában, és hazaérhessenek a meccsre.

Az igazi és meghatározó párharc a Gyabronka József és a Mucsi Zoltán megformálta két esküdt között bontakozik ki. És bár mindannyian mások is szükségszerűen kulcsfigurák az előadásban az egyöntetü döntés terhe miatt, a releváns törésvonal mégis kettejük között húzódik. Távolabbról nézve ők a két manipulátor, akik tudattalanul is hatnak és befolyásolják a többiek véleményét, döntését. Kíváncsi lennék, egy pszichológus hogy értelmezné ezt, mit tárna fel egy ilyen félelmetesen manipulatív duó viszonyában. Az tuti, hogy ez akár egy igen komoly esettanulmány is lehetne.

Az előadással először a Nemzeti Színházban találkoztam. Szerencsés csillag-együttállás volt. Parádés szereposztás, lenyűgöző színészi játék. Az előadás értékéből ott csak a plexi vont le valamennyit, a mai napig nem értem annak szükségességét. És tegyük hozzá, hogy akkor voltam joghallgató, kapaszkodtam a székembe, hiszen a szemem láttára elevenedett meg a szakma, és annak minden visszássága, (hitványsága?) is. A nemzetis előadás etalon volt. Mégis, amikor megtudtam, hogy az Átrium műsorra tűzi, nem volt kérdés, hogy újra lelkes legyek. Azt hiszem, az Átrium csapata az egyetlen ma, amelynek gondolkodás nélkül meg tudtam szavazni a bizalmat. És jó döntés volt.

Itt az ideje 2 szubjektív, szerzői beszúrásnak:

1.) //Egy szimultán példa, amikor hasonlóképpen éltem meg az “ennél jobb már nem lehet”-élményt…  Emlékszem, 2006-ban az akkori Guns N’ Roses (aminek már Axl Rose-on kívül semmi köze nem volt a Guns-hoz) koncertet adott az Arénában Budapesten. És épp aznap délután buktam meg munkajogból 🙂 Teljesen átszellemülten, extázisban érkeztem a bulira, ami egyébként laza 4 órás késéssel, éjfél körül kezdődött. Persze így is óriási emlék. Akkor még hosszú hajam volt, a koncert után vágattam le azzal, hogy “ekkora buliban úgysem lesz többé részem”. Aztán 2018 nyarán eljutottam az újra összeállt  eredeti felállású Guns lengyelországi koncertjére. Pontos kezdés, hatalmas, 3,5 órás gigakoncert. Nos, az átriumos Tizenkét dühös ember ugyanezt az élményt adta meg a korábban felülmúlhatatlannak hitt nemzetis utánÉs még a személyes sztorim is mekkora párhuzamot mutat az előadáséval: szentül meg voltam győződve az igazamról, hogy nem lesz, nem lehet jobb, és tessék, lett 🙂 //

2.) //Nagy meglepetés volt számomra Lecső Péter, szintén szubjektív okok miatt. Őt ebben a darabban láttam először színészként. Róla írtam fentebb, hogy a keménykötésű nehézfiú karakterét hozza. Amikor először néztem a darabot, előtte kint cigiztem az Átrium előtt. Ő is ugyanezt tette, és valami vicceset mondott, amit pont meghallottam és ösztönösen felnevettem. Megfordultam, ez a poén vajon honnan jött, és akkor szembesültem vele. A következő 10 másodpercben az járt a fejemben, hogy most talán idelép, beterít egy ütéssel, és meghalok. És valóban találkozott a tekintetünk, de ekkor ő is felnevetett, aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Még ahhoz is vettem a bátorságot, hogy visszapoénkodjak. De ekkor még mindig abban a hitben voltam, hogy ő is néző, vagy a staff tagja. Nagy meglepetés volt, amikor felment a függöny és szembesültem azzal, hogy ő az egyik esküdtEz is egy személyes sztori, de alátámasztja az előadás fősodrát: találkozunk, gondolunk egymásról valamit, és lehet, hogy a valóság teljesen más? //

Nincs ember, aki ne tudna azonosulni a szereplők egyikével, vagy másikával, vagy kellő élettapasztalat birtokában mindegyikükkel.

Van-e abszolút igazság? Vagy az igazság is relatív?

Van-e jó döntés?

Mihez van jogunk? Mi a kötelességünk?

Megvéd-e minket a törvény? Jók-e a törvények?

Érv-e az, hogy “ezek mind ilyenek”, hogy “így szoktuk”, hogy “mindig ez van”?

Van-e létjogosultsága az általánosításnak akkor, amikor egymással sem értünk szót? Amikor ugyanaz mindenkinek mást jelent? És meddig lehet relativizálni, a szavakat forgatni, önmagunkat felmenteni?

Hol húzódnak meg a felnőtt lét felelősségvállalásának határai?

Befolyásolja, befolyásolhatja-e a kor, az előítélet, a társadalmi, vagy épp politikai helyzet, a nyári hőség, az esti meccs, vagy a reggeli ébredés a véleményünket, a döntéseinket?

Vállaljuk-e a döntéseink következményeit?

Mindeközben ne felejtsük el: emberek vagyunk. Tévedhetünk. Döntünk jól és rosszul is. Milyen jó lenne, ha lenne egy adekvát használati utasítás, vagy egy best practice az emberélethez. Miközben, ha jobban figyelünk, épp a hiányosságok, a tökéletlenség, a hiba az, ami mentén meg tudja szeretni az egyik ember a másikat – ha valóban akarja (!), meg ha a másik hagyja…

El szoktam követni a blogomon azt a vakmerőséget, hogy teret engedek vadabb asszociációknak. Zárásul álljon itt egy. Szívesen megnézném az előadást csupa női esküdttel. Minden változatban: férfi elkövető és női áldozat, női elkövető és férfi áldozat, női elkövető és női áldozat, és persze az eredeti felállásban is: férfi elkövető és férfi áldozat. DE: az esküdtek mindannyian nők! Nő és férfi teljesen másként működik, gondolkodik, ítél. Nyitott lennék a Tizenkét dühös ember fenti változatainak megtekintésére is.

Az Átrium az alábbi esküdteket kérte fel a döntésre:

Brasch Bence, Debreczeny Csaba, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, Kovács Máté, Lecső Péter, Lugosi György, Mihályfi Balázs, Mucsi Zoltán, Sütő András, Szatory Dávid, Varga Ádám

Fotó: theaterman

  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük