Amikor Székely Csaba író és Sebestyén Aba rendező alkotói párosa fémjelez egy előadást, azonnal indulok a színházba, és csak út közben olvasok utána, mit is fogok látni. A megelőlegezett bizalom jól megérdemelt. Ezúttal a Yorick Stúdió előadását, az Egy diktátor születése c. darabot hívta meg a Budaörsi Latinovits Színház. Galló Ernő egyszemélyes játéka lenyűgöző, szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam ezt a darabot.
Székely Csaba monodrámája arról szól, hogyan válhat egy szorongó, sértett, jelentéktelennek tűnő kisemberből zsarnok, és hogyan képes másokat is magával ragadni. Bár nem egy konkrét történelmi diktátor életét meséli el, hanem a diktátorrá válás lélektani folyamatát mutatja be groteszk humorral és egyre nyomasztóbb fordulatokkal, mégis számos ponton felismerjük a közelmúltban nálunk is lezárult tizenhat éves szégyenteli korszak ismerős jellemvonásait. Ettől aztán úgy vág gyomron az előadás, hogy semmilyen aktuálpolitikai konkrétum nincsen benne. Ez a művészet ereje.
A főszereplő, Kopács János magányos, nehezen beilleszkedő ember, aki egész életében megaláztatásokat és kudarcokat él át. Szeretné, ha végre észrevennék, elismernék, és bebizonyíthatná, hogy többet ér annál, mint amennyire mások tartják. Fokozatosan kialakít magának egy saját világot, amelyben már nem kiszolgáltatott, hanem ő irányít mindent. A történet fontos eleme egy mese, amelyben a hős legyőzi a közösséget fenyegető szörnyet. Ez a mese lassan összemosódik a főszereplő valóságával: önmagát kezdi megmentőként látni, miközben egyre inkább elveszíti kapcsolatát a realitással. Mindez nem kevés nárcizmussal is párosul, így szépen lassan megszületik a diktátor…
Minden diktátor valahol egy bohóc. Eljátssza a demokrácia és a jól működő társadalom paródiáját. Egyszerre hordozza a nevetséges kisember és a közveszélyes őrült sajátosságait. És minden diktátor egy esti mesével ringatja álomba a híveit, egy olyan mesével, amelyben ő a hős, aki újra és újra megmenti népét a gonosz sárkánytól.
Az előadás több izgalmas kérdést is felvet: Hogyan születik a diktátor? Milyen szerepe lehet a megaláztatásnak, a kisebbrendűségi érzésnek és az elismerés utáni vágynak? Miért követnek az emberek egy diktátort? Hogyan lehet egy egyszerű, jól hangzó történettel elhitetni, hogy csak egyetlen ember képes megmenteni a közösséget? Hol válik a nevetséges félelmetessé? Mi a néző felelőssége? Mikor vesszük észre, hogy egy szórakoztató történet már a manipuláció eszköze?
Galló Ernő egyszemélyes játéka elvarázsolja a közönséget. Folyamatosan mozgásban van, a publikumot tevőlegesen is bevonja a darabba bizonyos pontokon. Egyetlen szereplőként hatalmas feladat másfél órán keresztül lekötni a nézők figyelmét, intenzív fizikai aktivitás mellett. Budaörsön ráadásul aznap, amikor megnéztem a darabot, kétszer is lement az előadás egymás után. Ez elképesztő fizikai és szellemi igénybevételt jelent egyszerre, és Galló Ernő csodálatosan helytállt.
A diktátor születése egyszerű történet egy alkotóról, aki fokozatosan rájön a világ működésére, és felismeri benne a saját szerepét. Galló Ernő lenyűgöző alakításában egyszerre elevenedik meg az önnön helyét kereső szorongó kisember és a félelmetes zsarnok csírája, aki szép lassan bevezet minket egy igen sötét mesébe. Rajtunk múlik, hogy követjük-e.
Az előadás nem csak abban segít, hogy könnyebben dolgozzuk fel egy közelmúltban elzavart diktátor okozta össznemzeti traumát. Abban is támpontokat ad, hogy a jövőben könnyebben felismerjük a korai figyelmeztető jeleket, és időben elejét vehessük minden hasonló törekvésnek, elkerülendő egy újabb diktátor megszületését. Magyarország nagyot lépett előre a demokrácia útján. Ám ez törékeny kincs, amire most nagyon vigyázni kell. A kultúra, a művészet ehhez nyújt segítő kezet, például egy olyan gyöngyszem formájában, mint ez a színdarab. Budaörs előtt is le a kalappal, hogy meghívták a produkciót. Kivételes élmény volt.
Fotó: Budaörsi Latinovits Színház
