Érzelmekkel csordultig tele szívvel gondolok vissza az elmúlt hétvégére. Évek óta készültem már rá, hogy a nyári időszakban ellátogatok Kőszegre és meglesem végre a Kőszegi Várszínház valamelyik előadását. A korábbi években rendszeresen későn kapcsoltam, de az idén jó előre felkészültem a látogatásra, és így vált valóra egy álmom. Ahhoz persze, hogy ez így legyen, nem elég a csodálatos helyszín, kellett egy erős hívó szó is. Egy előadás, aminek a színlapját olvasva gondolkodás nélkül lépek a gázpedálra, hogy mielőbb láthassam. Ez a Felső szomszédok című darab, amely a Rózsavölgyi Szalon és a Kőszegi Várszínház koprodukciójaként került bemutatásra.
A történet szerint egy fiatal pár – Max (Nyomárkay Zsigmond) és felesége, Julie (László Rebeka) – kibérel egy csendes, nyugodt kis párizsi lakást, közel a város környéki erdőhöz. A házban csak két lakás van, ők az első emeletibe költöznek Max épp arra készül, hogy befejezze közjegyzői tanulmányait. Ideális számunkra a környezet. Legalábbis ezt gondolják. Csakhogy már az első éjszakájukat felveri a felső szomszédtól érkező hangoskodás. Biztosak benne, hogy fiatalok randalíroznak ott, akik nem tisztelnek senkit. Igaz, Max és Julie is fiatalok, de ők komolyan átgondolták a jövőjüket, hogy milyen jövedelmező álláshoz akarnak jutni, mikor vállalnak majd gyereket. Excel-táblázatba rendezik a közösre tervezett éveiket. Aztán még az első éjszakán megjelenik náluk a második emeletről Léon (Schneider Zoltán). Különc ötvenes, miként hóbortos a felesége, Babette (Balázs Andrea) is. Nincs gyerekük. Imádják az életet. Imádnak táncolni. Csak azt nem bírják, ha rajtuk kívül még laknak a házban. A korábbi alsó szomszédokat is kivegzálták onnan. Most is igyekeznek megnehezíteni a fiatal pár életét, voltaképp szintén a kiszekálásukra játszanak. Max és Julie elhatározzák, ezt nem hagyják!
Az első izgalmat már a megtekintés előtt is megtaláltam a darabban, és bevallom, ilyen szemmel is néztem meg az előadást. Én magam ugyanis pont középen vagyok aközött a két generáció között, amelyek a történetben megjelennek. Eleinte csak látatlanul feltételeztem, az előadás közben viszont már biztos voltam benne, micsoda hátborzongató kettősséget és ezáltal plusz tartalmat adott nekem ez a tény. Szembesültem azzal, hogy mind a húszas-, mind az ötvenes generációhoz közel vagyok annyira, hogy megértsem, amiről beszélnek, amiben hisznek, amilyen berögződéseik, vagy éppen rigolyáik vannak. Értem a huszonéves srác AI-megszállottságát és notebookfüggőségét, és pontosan értem az ötvenes évei végén járó pasas harsányságát, második fiatalkorát és offline életvitelét is. És azzal együtt, hogy értem mindkét korosztályt, mégis idegennek érzem magam mindkettő társaságában. Boncolgattam sokat, mi lehet ennek az oka, aztán rájöttem: a köztünk lévő távolság csupán akkora, hogy értsem ugyan mindkét generáció életstílusát, ahhoz viszont nem vagyok elég távol egyiktől sem, hogy valóságosan és érdemben kapcsolódni tudjak velük. Ebben a történetben viszont a varázst az hozza létre, hogy a fiatal pár, és a fiatalos „öregek” már elég messze vannak egymástól ahhoz, hogy valami egészen különleges kapcsolat jöhessen létre közöttük. Persze hosszú és kihívásokkal teli utat járnak be addig, és ettől szép a történet, és feledhetetlen az este.
Kinek kell igazodnia a másikhoz? Ki fogja megérteni a másikat és hogyan? Hol vannak a határaink, és mikortól számít határátlépésnek egy közeledés? Hogy formálódik a zrika szeretetté? Hogyan dől el, hogy valaki az agyunkra megy, vagy törődik velünk? Mit tanulhat egymástól idős és fiatal? Mennyi kincset rejt a nyitott szív? Tehetjük-e jobbá és szebbé egymás életét az odafordulással és őszinte kíváncsisággal? Helyre lehet-e hozni és bepótolni életre szóló mulasztásainkat? Hogyan boldogulnak hőseink a házastárs-háztartás-társasház szentháromságában?
Balázs Andi és Schneider Zoltán lenyűgöző páros. Remekül mozdulnak együtt. Schneider Zoltán, ahogy őt szeretjük, árad, brillíroz, ragyog a színpadon. Balázs Andi követi, lépést tart vele, elképesztő ritmusérzékkel partnere Schneidernek, ugyanakkor varázslatosan bontakoztatja ki saját, minden porcikájában szerethető személyiségét. Nyomárkay Zsigmond és László Rebeka szintén fantasztikusak. Fiatalok, szeretik egymást, jól akarják csinálni. Szabadságot, önállóságot akarnak. Ez a lánynak jobban megy, ő a függetlenebb. A fiú még erősen a szülői elvárások rabja. Egykori joghallgatóként, majd végzett jogászként is pontosan tudom, milyen a szülői elvárásnak megfelelő pályát választani, aztán később azt jól el is hagyni, sőt, el sem kezdeni. Ebben a sztoriban a fiatalok tűnnek merevebbnek, és ez egészen vicces helyzetekhez vezet. Persze érthető, hiszen ők még nem tudják, mi vár rájuk, előttük áll még rengeteg küzdelem, nehézség, amin az idősebb pár már bőven túl van. Ők a túlpartról szemlélik, ahogy a fiatalok esnek-kelnek, persze nem passzívan: nagyon is aktívan akarják elhalmozni őket tanáccsal és élettapasztalattal, sokszor kéretlenül és hívatlanul is.
Az adok-kapok aztán elkerülhetetlen sérüléseket okoz a történet szereplőiben. Amikor Léon és Babette a fiatalok visszautasítását úgy élik meg, hogy ők pusztán két vén seggfej, fiatal seggfejnek öltözve, az drámai és szomorú pillanat. Érzik ezt Max-ék is. Mindenkinek kudarc ez a fájdalom, hiszen az üzenet lényege mégis az, hogy a fiatalok kezdjenek el élni, táncolni, és bármilyen paradox is: fiatalodni! Léon-ék azt jól látják, hogy az elvárások, kihívások, nehézségek tengerében a fiatal pár kezd elveszni. Színtelen ruháikban, családjuktól összegyűjtögetett ódon limlomok, bútorok és növények között csinálnak múzeumot a saját életükből ahelyett, hogy megélnék a legszebb kort: a szabadság, szilaj függetlenség és a friss levegő csodáját.
Max kezdi felismerni, hogy nem az apja, hanem a saját akaratát kellene inkább követnie. Julie a rugalmasabb, ő előszeretettel kérdőjelezi meg a fennálló rendet (?), és ő az, aki minden furcsaságuk ellenére hamarabb nyit Babette-ék felé is. A női megérzések jók, érdemes hallgatni rájuk. Ez szerintem életkortól függetlenül is igaz. Persze az öregek sem tökéletesek. Egy ponton –ami a második nagy reccsenés hőseink kapcsolatában– Max ki is mondja: „Nem a mi dolgunk, hogy helyrehozzuk, amiről ti lemaradtatok”. És ez bizony a gyerektéma. A sok-sok élettapasztalat és bölcsesség megélése közben ugyanis egy fontos mozzanatról Babette és Léon lecsúsztak, és ezt valóban a fiatalokon próbálják „behozni”. Hogy sikerül-e mindez, és tud-e egy család lenni ez a szerethetően defektes kompánia, az legyen meglepetés. Ahogy az is, hogy –manapság különösen aktuális fordulattal élve– sikerül-e Babette és Léon mesterterve, hogy elüldözzék ezeket a „gyüttment” szomszédokat! Aki Kőszegen nem látta, még bőven lesz alkalma pótolni. Az Őze Áron által rendezett előadás ugyanis ősztől a budapesti Rózsavölgyi Szalon repertoárjára kerül. Hosszú életet kívánok és jósolok neki a Szalonban is.
Az előadást a színészek és a rendező mellett a többi alkotó vonatkozásában is összeszokott csapat hozta létre, és ez a remek közös munka ismét csodálatos eredményt termett. A díszlet ezúttal is Enyvvári Péter munkája, az előadás dramaturgja pedig Karácsony Ágnes, akinek a darab nyelvi leleményeit is köszönhetjük. Ezeket nem lövöm le, de úgyis megtapadnak majd a nézői fülekben. Laurence Jyl darabját Dávid Judit fordította magyarra, a rendezőasszisztens Kis-Kádi Judit. Szupercsapat.
Olyan előadás született, aminek a taps nem tudta megvárni a végét. A felcsendülő dalok, a zseniális beszólások és az ismerős helyzetek számos pillanatban már a darab közben tetszésnyilvánításra késztették a nézőket, a színészekre pedig ez elképesztően motiváló üzemanyagként hatott. A helyszín, a csillagos égbolt, a történet, a remek színészek és az értő közönség együtt olyan estét hozott össze Kőszegen, amire még az égiek is rámosolyogtak. Az esőfelhők pedig maguk helyett a csillagokat küldték el nézőnek – én legalábbis velük néztem a darabot.
Aznap ráadásul az előadás után sor került a Hollósi Frigyes-díj átadására is. A Hollósi Frigyes-díjat a Kőszegi Várszínház 2022-ben alapította, a színház fennállásának 40. évfordulóján: annak a színművésznek adják át, akinek a Kőszegi Várszínház nagyszínpadi bemutatójában nyújtott alakítása a leginkább tetszett a közönségnek. Idén a Köz-Játék Fesztivál keretében a Felső szomszédok című produkció – amelyet három estén is láthattak a nézők – színművészeire lehetett szavazni. A Felső szomszédok című előadásban nyújtott alakításáért – Babette szerepéért – Balázs Andrea nyerte el a nézők voksai alapján a 2025-ös Hollósi Frigyes-díjat. „Ez a díj örök kőszegivé tett. Megtisztelő számomra Hollósi Frigyes és a Kőszegi Várszínház miatt. Az elismerésben benne van mindenki, aki ezt a produkciót segítette. Köszönöm!” – nyilatkozta Balázs Andrea a díj átvételét követően. Arról is beszélt: „Kőszeg – csodálatos. A Kőszegi Várszínház – a nyári anyaszínházam lett. Boldog vagyok, hogy ide is tartozom. Tavaly játszottam itt először a Hyppolit, a lakáj előadásában. Idén már hazajöttem ide. Szeretetteljes a város, a színház minden munkatársa. A Felső szomszédok szereplőivel – Schneider Zoltánnal és a két fiatallal, László Rebekával és Nyomárkay Zsigmonddal – egy család lettünk. És rögtön két családfőnk van, Őze Áron, a rendezőnk és Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója. Fáj a szívem, hogy vége a kőszegi ittlétnek, hogy haza kell mennem. Nehezen engedjük el egymást.”
Gyönyörű emlékekkel tértem haza és jövőre is meglátogatom a Kőszegi Várszínházat, mert felszabadító és lélekmelegítő napokkal és estékkel tették teljessé az ottlétemet. Hálás vagyok érte. Nagy szükség van ilyen pillanatokra napjaink zajában. A szívembe lopta magát ez a színház, és a kőszegi nyár.
Fotó: Büki László
