Az életben akarva-akaratlanul, mintákat követünk. A közeg, a társadalmi rend, a család, melybe születünk, szükségszerűen kijelöl egy utat. Az élet nem fenékig tejfel. Hogy végzetszerű-e, eleve elrendelt-e egy kijelölt út végigjárása, az nagy kérdés. Az viszont tény, hogy iszonyatosan nagy meló változtatni, átírni a beégett kódokat, életutat. Nem mindig sikerül.
A főhős lány története két férfi beszélgetésében elevenedik meg: egy nyomozó, és a lány pszichológusa diskurálnak egymással. Lassan kirajzolódik egy női élettörténet, egy elrendeltség és mindaz, ami „az eseményhez” vezetett.
Adott a nő, aki már óvodás korában szenvedte a szülei boldogtalanságát. A házasságuk megromlását, a megundorodást, a mocskos kompromisszumokat, a teljes szétesést. Adott egy anya, aki az összes fájdalmát rázúdítja erre az öntudatra még nem is igazán ébredt gyermekre. Az apától való undorodást, a kényszerű szexuális életet annak minden mocskával, és ezt a legrészletesebben, naturalisztikusan, nyíltan adja elő a kislánynak. Miért teszi ezt? Mert az ő anyja ezt neki nem mondta el, és mennyi mindentől megkímélhette volna. Itt derül ki, hogy már az ő szülei is marták egymást, boldogtalanságban léteztek. Tehát az anya alapból a saját rossz kódját a lánya túlterhelésével akarja átírni. Mert ez a szeretet nem arról szól, hogy jobbat akarok a gyerekemnek annál, amiben én éltem. Ez arról szól, hogy észre sem veszem, hogy az állítólagos szeretetemmel megnyomorítom, megfojtom a saját gyerekemet, és minél inkább óvni akarom, annál inkább beletaszítom abba, hogy ezt a beteg, sérült mintát tovább vigye. Ezt csomagolom szeretetbe. Ez a majomszeretet. Amikor igazából önmagamat szeretem a másikban. Nem a másiknak akarok jót, sőt, kifejezetten ártok neki. Persze ez nem tudatos. Hitünk szerint jót akarunk. De miért gondoljuk, hogy ez jó, hogy ez hasznos? Tényleg azért alapítunk családot, hogy a gyerekünk a mi utunkat járja? A mi álmainkat valósítsa meg? A mi hibáinkat ne kövesse el? (Annál inkább elköveti). A mi életünket élje? A mi sorsunkat teljesítse be? Hogy általa mi legyünk teljesebbek?
Aztán adott egy férj, az apa (?). Tanárember, aki egyre nehezebben viseli felesége elhidegülését. Még inkább azt, ahogy az asszony elfordul tőle, a szexet már nem élvezi, sőt, kifejezetten undorodik tőle. Igen, a férfi iszik. Büdös. Arra a kérdésre azonban, hogy mi volt előbb: az ivás, vagy a házasság megromlása, nem érkezik válasz. Vajon minden, ami az életben történik, csak ok és okozat kérdése? És melyik az ok, és melyik az okozat?
A pszichológus a lánynak szegezi a kérdést, ahogy a lány ugyanezt a kérdést az anyjának: miért maradtak a szülők együtt? Erre érkezik az anya igen lehangoló, egyenesen lesújtó válasza: pragmatikus okokból. Mert hát azért mégis jó, amikor egy nem kívánt száraz és fájdalmas szex után az apa pénzhez juttatja, hogy abból a feleség aztán ruhákat, és jó életet vegyen magának. És észre sem veszi, ahogy ezekkel a gondolatokkal már szivárogtatja is át a lányába a mintát, amit az majd tudattalanul követni is fog. A világ így működik. (?) A nőnek boldogtalannak kell lennie, szolgáltatást kell nyújtania a férfinek arra a rövid, fájdalmas és nem kívánt időre, hogy aztán kényelmesebben élhessen. Szolgáltatást, amit a férfi kifizet. Azért elég ismerős lehet ez a mintázat, ha körülnézünk a mai párkapcsolatokban. Vagy éppen napjainkban az erre épülő iparágban, melyben a csinos egyetemista lányokat sugar daddyk segítik (?) a költségeik finanszírozásában…
Az anya bizonyos pontokon találkozik a lánya lázadásával. Legfőképp akkor, amikor az apát a lány korosztályába tartozó fiatal nők körülrajongják. Meglátják benne a férfit. Ekkor egyszerre lesz féltékeny és ismeri fel, hogy az apa valójában egy nagyon is partiképes férfi, ellentétben az anyával, aki elhagyta magát, felpüffedt, megcsúnyult. És hogy talán nem egyedül az apa, és nem az alkohol az egyedüli okozója a házas-, és családi életük megsemmisülésének. Hiszen milyen egyszerű egy problémát annyival elintézni, hogy: „Azért, mert iszol. Azért, mert ilyen, meg olyan vagy…” Akkor most kinek van igaza?
Ahogy az sejthető, örökké nem tartható fenn ez a mérgező, feszült létezés, valami történni fog, valami elpattan. Ebben a történetben az apa adja fel. Az anya ezt dermesztően rezignált nyugalommal veszi tudomásul. A nem keresett, és nem is hamar megtalált, már kihűlt férfit a saját lánya előtt „tetem”-nek nevezi – azzal a szakkifejezéssel illetve a férje holttestét, amit a nyomozóktól hallott.
Hősnőnk így indul neki az életnek. Ezzel a hátizsákkal, ezzel a mintázattal. És talán nem tudja megváltani a világot, a beléivódott kódot. Férjhez megy egy építési vállalkozóhoz. Miért? Mert jó partinak tűnt. Bár a férfi valóban szerette. A lány, ahogy azt otthon megtanulta, az anyagi előnyökért cserébe a vállalkozó kedvére tett, amíg ebből hasznot remélhetett. Férje viszont lassan kezd tönkremenni, a dolgokra rájönni, és már indulnak is újra a csalódások, veszekedések, a férfi megtörése, boldogtalanná válása, a megcsalás felismerése, és az egyre kevesebb financiális előny a nő számára. És persze már gyerekek is vannak. Igaz, a pszichológus a nyomozónak háromszor is kihangsúlyozza: mindig csak az anya a biztos…
Mi lehet a megoldás erre a problémára azzal a mintával, amit a lány otthonról hozott? Számára az elcsábulás. Mert közben megismerkedik egy –amúgy nős- plasztikai sebésszel, aki a mézes-mázas stílusával, és persze jómódúságával behálózza a nőt. Na nem azt a nőt, aki műtétre érkezett hozzá, hanem azt, akit ő majd csinál belőle. És megcsinálja. A szó minden értelmében. Vad szeretői viszonyt kezdenek. És a mocskot újabb mocsok tetézi. A nőnek furcsamód egyre inkább működni kezd a házasélete felszarvazott férjével is. A plasztikai sebésszel töltött együttlétek után nem mosdik le – azért, hogy a férjével szexelve maradjon némi nedvesség az orvossal töltött liezon után, és ne fájjon a szex úgy, ahogy eddig a férjével… És már kész is az ördögi kör. A boldogtalanság palástolása boldogtalansággal. A menekülés a semmiből a semmibe. A kiúttalanság, a piszkos kompromisszumok. Egy beteg rendszer megteremtése, fenntartása. A ne szólj szám, nem fáj fejem. Az „amiről nem tudunk, az nem fájhat” – végül is mindenki jól jár. Vagy mégsem?
A plasztikai sebész közben megteremtette, megcsinálta magának az ideális nőt. Eléri, hogy a lány odalegyen érte. Aztán eldobja. Indokolás nélkül. És a lány itt feladja… Mennyire ismerős, nem? Használjuk, törjük-zúzzuk egymást. Úgy a társas kapcsolatainkban, mint a családi életben. Valóban megállja a helyét az ok-okozati összefüggések hálózata? Vagy sokkal inkább releváns az a kvantumfizikai meglátás, miszerint ami később van, az van előbb? És mégis hogy kell ezt érteni?
Az előadás a történet elmesélésén túl számos mélyréteget érint. Felmerül a hit kérdése, szó esik a vallásról is. A darab rögtön egy „jóízű” zsidózással indul. És hogy vajon van-e élet a halál után? Ebben a vonatkozásban a nyomozó és a pszichológus folytat parázs vitát. Beszélgetéseik sokszor le-letérnek „az esemény” boncolgatásának útjáról, és adnak némi betekintést a nyomozó (Kovács Krisztián) és a pszichológus (Mucsi Zoltán) lelki világába. A nyomozó dühös az események láncolata miatt, de legfőképpen azért, mert ez a lány segítséget kért, és szerinte nem kapott. A pszichológus mindeközben rezignált, hideg tényszerűséggel adja elő a történteket és adja ki a lány legféltettebb titkainak tárházát. Szigorúan szakmai szemmel, részvétlenül, a páciensére darab-darab alapon tekintve. A két férfi sorsáról is kiderül, hogy hordozzák a maguk beteg mintáját. Hogy ők is menekülnek, próbálnak letérni a látott, örökül kapott mintából. De vajon sikerül-e?
Sok súlyos tételmondat van az előadásban, mely köré a darab szerveződik. Ilyen például az, hogy a sors megismétli a mintát, melyet egész életünkben el akarunk kerülni. És hogy az ok-okozat helyett, ami később történt, az előbb történt. Hogy is van ez? A történet legvégén kapunk csak mankót a válaszhoz.
Ha ugyanis az ember benne van egy élethelyzetben, kilátástalanságában hozhat olyan döntéseket, melyek az adott pillanatban az egyetlen lehetséges útnak, megoldásnak (?) tűnnek. Nem számolunk azonban azzal, hogy a jövő hozhat fordulatot. Hogy a jövő nem úgy alakul majd, ahogy mi abban a pszichotikus állapotban magunk elé vetítjük. De akkor már késő. Előbb cselekszünk helytelenül, mint ahogy az általunk vélt rossz bekövetkezne. És sosem tudjuk már meg, milyen lett volna megvárni, míg a dolgok esetleg jobbra fordulnak.
A nyomozó joggal dühös a pszichológusra, és ezt annak rideg nyugalma csak fokozza. Neki is szegezi a kérdést: mit ért az egész terápia, ha végül a lány úgy döntött, ahogy? És itt jön a félig tele, félig üres pohár tanulsága. Vajon mi a helyes kérdés? Hogy miért csak egy évet tudott adni a lánynak? Vagy hogy ez is egy évvel több neki az életből, és egy évvel kevesebb a gyerekeknek az árvaságból?
Az előadást beszélgetés követte az alkotókkal, tekintve, hogy a produkciót létrehozó csapat, a Nézőművészeti Kft., a Szkéné Színház rezidens társulata a tízedik születésnapját ünnepli. A darab súlyossága miatt értelemszerűen ez a beszélgetés sem lehetett könnyed és vidám. Egy néző feltette a kérdést: elkészül-e majd a Férfi, aki hozott lélekből dolgozott c. előadás is? Mucsi Zoltán élt a válaszadás lehetőségével, és azt javasolta, hogy nézzük meg a Nehéz c. darabot, amely kifejezetten férfi oldalról világítja meg a vívódás és a feloldhatatlan szenvedés, az élet tönkrevágódásának passióját. (A Nehéz c. előadásról egyébként novemberben olvashatnak majd a szinhazatnekunk.hu honlapon). Szintén felmerült kérdésként, hogy miért műfű, műrét a díszlet? Erre Kovács Krisztián adott frappáns választ: a díszletválasztás reagált a plasztikai sebész lényére: azt sugallja, hogy a mesterséges valóság jól néz ki ugyan, de az ember mégis érzi, hogy nem az igazi…
Szabó Máté kiváló rendezésében Moldvai Kiss Andrea és Mucsi Zoltán több szerepet is alakít. Előbbi játssza a nőt és az anyát, utóbbi pedig a történet összes férfiszerepét: a pszichológust, az apát, az építési vállalkozót és a plasztikai sebészt is. A darab igazi pikantériája számomra, amitől a drámai történet ellenére nagyon szerethető is egyben, hogy Moldvai Kiss Andrea és Mucsi Zoltán a valóságban férj és feleség. A másik motívum, ami a rendezőt dicséri, hogy az irdatlanul lélekpróbáló történetnek is van humora. Bármennyire szikár és mélyre megy a darab, könnyíti a befogadást azzal, hogy néha fellélegezhet a néző néhány mosolyogtató dialógusnak köszönhetően. Az előadás utáni beszélgetésen Moldvai Kiss Andrea pont azt fejtegette, hogy első és második olvasásra számára Háy János szövegének humora egyáltalán nem jött át, és a rendező segítségét, instrukcióját kérte ahhoz, hogy megértse azt. Szintén ő mondta el, hogy háromszor kérték fel a szerepre, mire végül, szintén a rendező meggyőző erejének köszönhetően, elvállalta. Férje, Mucsi Zoltán erősítette meg ezt azzal, hogy a jó színház nehéz történeteket mesél el. Olyanokat, melyekben igenis el kell menni a falig. Mert ettől jó, ettől hatásos, ettől életszerű. És igen, ez kegyetlenül igénybe veszi a színészt. Ezért is a bravúros szereposztás. Nehéz meló, de kiválóan sikerült összehozniuk.
[Miközben ezt a bejegyzést írom, felfigyelek nem messze tőlem egy indulatos telefonbeszélgetésre. Csak az egyik felet hallom, egy férfit, az alábbi mondat-foszlányokkal: „A Péter nem fogja fel, hogy a Niki azt a pénzt adja neki, amit más f…szából szopott ki? És miért nem esik le neki, hogy a Niki nem táncolni ment ki külföldre, hanem k…rválkodni?! Miközben ezt mindenki tudja!” A beszélgetést az élet írta. Igen, ez is egy hozott lélek. És nagyon szomorú…]
Végszót ugyanúgy nehéz találni ehhez az íráshoz, ahogyan a darabhoz is. Talán nincs is végszó. Talán csak a remény marad, hogy nem ezt a mintát hozzuk. Vagy ha igen, akkor megússzuk, vagy leküzdjük. Azért a világban szétnézve rengeteg furcsa viselkedés, számítás, önzés és érzelmi korrupció tapasztalható. Rengeteg sérült ember. Egymást sebezzük, és visszük tovább és örökítjük az egyre csak mélyülő rossz mintázatot. Nem véletlen a mondás: ember embernek farkasa. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy észleljük a jeleket. Ha kell, segítséget kérünk. Ha kell, segítünk. De vajon létezik-e igaz boldogság, vagy a legtöbb, amit elérhetünk, a minél kisebb boldogtalanság? És létezik-e ok-okozat, vagy ami később van, az van előbb?
Fotó: theaterman
Főcímben kiemelt fotó: Mészáros Csaba
[pvcp_1]
