Megyek utánad – szerelmi leltár a Jurányi házban

  •  
  •  

„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.” Dante sorai jutottak először az eszembe, amikor megnéztem az előadást. Egy olyan történetet, mely nagyon pontos lélektani lenyomata az életközepi válságnak, azon belül is a legkínzóbb szegmensnek: a szerelmi életnek, minden más válság talán legfőbb forrásának. Mi más is lehetne az életünk alfája és omegája?

A történet főszereplője egy harmincas éveiben járó férfi, Daru. In medias res, a könyvtárban, ahol dolgozik, megpillant egy gyönyörű nőt. Nem tud szó nélkül elmenni mellette. Megszólítja, megismerkedik vele. Kisvártatva már ott vannak a srác lakásán, a szimpátia kölcsönös, így egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Közben újra és újra megszólal benne egy hang, korábbi önmaga, ami megsúgja, kikre emlékezteti a múltból ennek a lánynak a haja, az illata, a keze a szavai… Beszélgetni kezdenek a lánnyal, pontosabban Daru belekezd és elmeséli az eddigi szerelmi életét, tapasztalatait. Tizenkét éves korától, az első szerelemtől sorra veszi a lányokat, nőket, akikkel dolga volt. És a hang megelevenedik: egyszerre látjuk a színpadon régi Darut, és a mesélőt… végigszaladva a tizenéves kori első szerelemtől a középiskolás éveken és kollégiumi balhékon keresztül a főiskolán át a jelenig. Mindig változó kor, közeg, újabb és újabb emberek, ismeretségek, szakítások, visszatérések, költözések, visszaköltözések, házasság, válás, nosztalgia, féltékenység, se veled – se nélküled. Közben bulik, mámoros éjszakák, kalandok, tudatmódosítás, alkohol, drogok, barátok (?), megcsalások keresztbe-kasul, vigasztalás, meg nem értettség, önreflexió, düh, bosszúvágy, kínzó magány.

Sorra jelennek meg az egykor megélt, majd elrontott szerelmek. A három fiatal színész (a két Daru és a nők) által eljátszott történetben hat lány elevenedik meg, őket zseniálisan alakítja Kurta Niké egy személyben. A mérleg nyelve hol a férfi, hol a nő oldalára billen. Ahogy az életben is összetörik a szívünket, és összetörünk szíveket. Van, akibe Daru volt halálosan és viszonzatlanul szerelmes, és van, aki hozzá ragaszkodott a végsőkig – már-már túlságosan is, szinte megfojtva őt.

Válaszok persze nincsenek. Annál több a kérdés, legfőképpen a MIÉRT? Ezzel minden elhagyott, magára maradt, elárult ember szembesül. A kapcsolatok megromlásának okai is változatosak: hol csak szórakozás volt, hol kaland, hol kihűltek az érzelmek, hol a megcsalás rombolt le mindent. Az okok ezerfélék. Húsba vágóan életszerű kapcsolódási helyzetek elevenednek meg a színpadon. És minden színész több karaktert alakít, zseniális rendezésben: átalakulásaik, szövegeik, hanglejtéseik megkönnyítik annak értelmezését, hogy most épp kit látunk a színpadon. A három színész az este folyamán körülbelül tizenöt karaktert játszik el. Nagyon figyelnek egymásra, fegyelmezett, feszes, hiteles és hihető a játék. Ami nem játék… Hiszen mégiscsak sorsok dőlnek el, forrnak össze, szakadnak szét. Mindig van egy bántó és egy megbántott. Mindig marad egy összetört lélek. És ezt fel kell dolgozni, mindenkinek a maga módján – ha sikerül…és sajnos nem mindig sikerül.

Ami igazán megfogott a darabban, hogy nem okoskodik, nem oktat. Nem rágja túl a csontokat. Nem kezd mélylélektani fejtegetésbe. Nincs benne a bölcsek köve, hogy „ezt így és így kell csinálni, gyerekek”. Egyszerűen csak gyors egymásutánban bemutatja a szerelem különböző stációit valódi fiatalok valódi élethelyzetein, érzelmein keresztül. Igazi szituációs játék.

Nincs ember, aki ne ismerné fel a bemutatott helyzeteket, párbeszédeket, konfliktusokat, férfi-nő játszmákat, értetlenséget, hibákat, meccseket a másik családjával, összehasonlítgatást a korábbi párokkal. Az eltávolodást és az újra felbukkanást, a kihasználást és a ragaszkodást, a végső lezárás nehézségét, vagy lehetetlenségét. Hogy mennyire másképp érti és éli meg ugyanazt a helyzetet nő és férfi, és hogy mennyire nem találják meg a közös hangot a nézőpontbeli különbségek miatt. Hogy az egyik mindig jobban kötődik, mint a másik, de vajon mire, és meddig elég ez?

Az előadásban elhangzik néhány súlyos tételmondat, melyek az adott pillanatban és élethelyzetben hitelesek ugyan, tágabban nézve azonban ugyanolyan általánosítóak, mint a „minden férfi ilyen” és a „minden nő olyan”. Például: “az ember az élete során istenigazából csak egyetlen egyszer szerelmes; hogy tudnál szeretni engem, ha még önmagadat sem szereted?; a nő mindent a puncijával ér el: ez minden boldogság, keserűség forrása, és a jövője egyetlen záloga; igen megcsaltalak, de csak egyszer és azt is megbántam; de hát mi barátok vagyunk, nekem te vagy az igazi barátom, vele az csak tévedés volt”; stb…

No de van-e, és mi lehet a megoldás? Talán épp az, amit a harminc valahány éves Daru választ: önreflexió. Bármennyire fáj is, végig kell menni ezeken a stációkon, levonni a következtetéseket. És bár az előadás nem teszi, én mégis megkockáztatok egy aktuális kitekintést. Mivel pont ezt a kort és élethelyzetet élem jó magam is, és erősen figyelek a körülöttem lévő világra, történésekre. Magam körül is azt látom, hogy a harmincas éveikben a barátaim már válnak, a legtöbb esetben már gyerek is van. Sokat gondolkodom azon, mi indukálja ezt. Talán a felgyorsult világ. Talán még inkább az, hogy az ember egyre önzőbbé válik. Szomorú látni, ahogy erre egy iparág is ráépült: úgynevezett motivációs trénerek (jómagam csak egotrénernek hívom őket) állandóan azt sulykolják, hogy csak Te számítasz, csak magaddal foglalkozz, a másik a hibás, te tökéletes vagy. Ami még szomorúbb: tömegek követik őket. Miért? Mert így kevésbé fáj a tény, hogy kibújunk az egyéni felelősségvállalás alól. Márpedig a felelősséget nem csak önmagunkért, hanem másokért is vállalnunk kell. Párkapcsolatban az én mellett ott kell, hogy legyen a mi. És ez ma nem megy. Ma sok mindenki csak használja a másikat, kiveszi a vélten, vagy valósan neki járó részt a másikból, és amikor nehézség, vagy probléma merül fel, játszi könnyedséggel lecseréljük egymást. Ezért újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk, egyre mélyebb sebeket szerezve és okozva. És egy kis ma divatos egotréning segítségével máris a nárcizmus, rosszabb esetben a szociopátia, a borderline, vagy ezek elegye talaján találjuk magunkat. És ezzel akarva-akaratlanul kicsináljuk a másik embert. Az egyensúlyt baromi nehéz megtalálni. Ezért fontos az önreflexió. Abban az értelemben, hogy egy szakítás után a másikra való sárdobálás helyett magunknak tegyük fel a kérdést: mit rontottam el? És tanulni belőle. De túlhúzni sem érdemes önmagunk „szeretését”, mert átesünk a ló nárcisztikus oldalára. És az már egy vadló.

Daru az önreflexiót választja, és be is toppan az életébe a lány – már a jelenben. Furcsa, hogy a történet során a jelen Daruja próbálja figyelmeztetni a fiatal énjét, hogy ne kövessen el bizonyos hibákat. Persze elköveti. A történet végén azonban a zöldfülű Daru szólítja meg a jelenkorit – még mindig csábítja. A korábbi életformára, a berögződések megszokás szerinti követésére. Hogy a történetet végighallgató lány végül a párja lesz-e, az a jövő kérdése. Daru majdnem elengedi, amikor kiderül, a lány nem egyedülálló…de aztán az utolsó pillanatban hősünk összeszedi magát és a lány után rohan, szóval tartja. Nem engedi csak úgy elsétálni. Kezd észbe kapni. Hogy aztán a lány visszafordul-e, és hogy milyen életkorokat jelképeznek a budapesti hidak, azt derítse ki a néző személyesen.

Az biztos, hogy kiváló választás volt a három fiatal színészre megálmodni az előadást. A két Darut Mészáros Béla és Baki Dániel alakítja parádésan, a lányokat-nőket pedig a csodálatos Kurta Niké. A feladat nem könnyű, és hatalmas koncentrációt igényel az előadás mozgalmassága miatt. Mégis, talán még terápiás és hálás kihívás is a számukra. Biztos vagyok benne, hogy ők maguk is végigjárták ezeket a szerelmi stációkat – másképp ennyire hitelesen, életszerűen, szenvedélyesen, vagy épp fájdalmasan, kiábrándultan, dühösen nem lehet hozni ezeket a karaktereket. Az előadást Dékány Barnabás rendezte, aki bizonyította, hogy sokat tud az emberről. Egyetlen unalmas pillanat nincs a másfél órás játékidőben. A darabot Grecsó Krisztián regényéből Bíró Bence írta színpadra.

Műfajilag nem könnyű besorolni az alkotást. A „szerelmi leltár” alcím éppen ezért műfajilag is kiváló meghatározás. Talán úgy tudnám megfogalmazni: keserédes nosztalgia. Ugyanúgy jelen vannak benne az önfeledt, fantasztikus humorral megálmodott, hangos nevetésre késztető jelenetek és párbeszédek, mint a következő pillanatban a legmélyebb drámák. Ráadásul ezek a hangulatok gyors egymásutánban váltják egymást. Mohácsi János rendezéseiben érzékelem sokszor ezeknek a mélységeknek és magasságoknak az ennyire intenzív és gyors változását. A nézőket elragadta. Szintén a rendezést dicséri, hogy minden poén, vagy éppen minden mélység remekül átjött. Nem láttam a szemekben értetlenséget egyetlen olyan ponton sem, ahol szándékoltan rá akart valamire mutatni a rendező.

A szubjektív kitekintések, párhuzamok ezúttal sem maradhatnak el. A Dante-idézet mellett sokáig kerestem magamban, miket láttam már, amivel rokonítani tudom az előadás hangulatát, mondanivalóját, érzetét. Három ilyet találtam. Az egyik Krúdy Szindbádja, aki önmaga bohém lenyomata. A figura, aki őt magát testesíti meg, és mesél el egy saját életutat, kalandokat, csibészségeket, életigenlést, szerelmeket, ételeket és mindent, amiért érdemes élni. Hasonló figurát teremtett Konrád GyörgyIsten nyugosztaljaKalligaro figurájával. Konrád, aki váltakozva mesél egyes szám első személyben, majd átadja a terepet harmadik személyben kitalált hősének, Kalligaro-nak, aki szintén az író életét meséli tovább, mint segítő, megbízható barát. És végül egy filmes párhuzam: tavasszal volt szerencsém látni az azóta a retinámba égett, Szeretlek mint állat! című magyar filmet, melynek az alap koncepciója is hasonló: a szó legszorosabb értelmében a főhős szemüvegén keresztül veszi sorra a rendező és egyben főszereplő Novák Erik egykori szerelmeit, szakításait, a nők reakcióit, szerelmét, dühét, érzelmeit és érzelmi kitöréseit úgy, hogy mindeközben a főszereplőt egyetlen pillanatig sem látjuk a vásznon.

Az előadást szívvel ajánlom annak, aki volt már valaha szerelmes, és érte már valaha szerelmi csalódás – rövidebben megfogalmazva: ajánlom mindenkinek. Nagyon emberi, nagyon ismerhető és szerethető. Egyben nagy segítség is, mert ad egyfajta megtisztulást. Ilyenkor ősszel, ha magányos az ember, segít megérteni, hogy a problémáival nincs egyedül. Ha pedig párja van, segít megérteni, és felkészülni a lehetséges nehézségekre, még akár abban is segít, hogy elébe menjünk a lehetséges, sőt biztos problémáknak.

És ami talán a legfontosabb üzenet: az önreflexió. Az év utolsó hónapjaiban ne sajnáljuk az időt a szembenézésre, a visszatekintésre. A hibák felismerésére és javítására. És a szerelemre, mert akárhogy is nézzük: ez a legfőbb éltető erő, és valahol mindenkinek van egy párja. Ha csalódtunk is, álljunk fel és keressük meg! És ha megvan, vigyázzunk rá, szeressük – úgy nőként, mint férfiként. Ja igen, és nem lesz tökéletes. Mindenkinek vannak hibái. De talán épp a hibákba és esendőségbe lehet igazán beleszeretni?


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük