A Pinceszínház idei évadára először a már hagyománnyá vált évindító színházi eseményen, a Pozsonyi Piknik rendezvényén figyeltem fel. Átnéztem a tervezett bemutatókat és akkor vált egyértelművé a számomra, hogy az idei évad teljesen az én ízlésemnek való. És valóban nem tudnak hibázni. Sorra mutatták és mutatják be a sikerdarabokat. A különleges helyszín ráadásul több olyan dolgot is tud, ami tényleg a sajátjuk. Olyan bensőséges hangulatot teremt a színpad, ami ad egyfajta biztonságérzést. Előadás előtt sokszor gondolok rá, hogy most kicsit bekuckózunk, fedezékbe vonulunk, eltűnünk a világ zaja elől, és ebben az intim térben –paradox módon épp a pincében– hagyjuk, hogy a lelkünk felemelkedjen kicsit.
A hely különlegessége még, hogy a bemutatásra kerülő előadásokban rendre olyan színészek játszanak együtt, akiket máshol nem lehet közös játékban látni. Izgalmas találkozások jönnek létre ezáltal, és csodálatra méltóan termékenyek ezek a színészi találkozások: mert bár sok esetben egymással még nem dolgoztak, nézőként mégis olyan érzésem van, mintha évtizedek alatt egy társulatban csiszolódtak volna össze.
Ami általánosságban sokadik alkalommal megfogalmazódik még bennem a Pinceszínház kapcsán, az egy olyan zsenialitás, ami a technikai lehetőségek kihasználását inspirálja. Rendre visszatérnek az előadásokban olyan izgalmas vizuális-, vagy épp hangzásbéli megoldások, melyek tovább emelik a játszott előadások fényét. Ilyen az, amikor egy műhelyben nagyon erős a szakértelem és a kreativitás. Manapság már nem a díszletekkel kell lenyűgözni a nézőt, de a vizualitásban enélkül is remek lehetőségek rejlenek, és a megfelelő, inspirált csapat ki is hozza ebből a maximumot.
Igaz mindez Mikó Csaba darabjának, a Homo sapiens grand tour című előadásnak a premierjére is. A nagyszerű történet mellé remek vizuált kapunk (Fuchs Máté), és nagyszerű zenei aláfestést is (Jámbor Benedek). A két név pedig, akik számomra külön-külön is hívó szót garantálnak egy előadásra: az egyik főszereplő, Ivanics Tamás, valamint a rendező, Bereczki Csilla személye. Mellettük az újdonság erejével ható csodálatos meglepetés volt a további két főszereplő, Szvetnyik Kata és Csapó Attila játéka. Remek csapat állt össze.
Az evolúciós kabaré műfajba sorolt anyag Yuval Harari: Sapiens című művének figyelembe vételével készült, a darabban el is hangzik utalás Harari-ra. Érdekes amúgy, hogy őt mostanság mennyire előszeretettel idézik meg színházi előadások. Ez valószínűleg azért is van így, mert mi emberek már érezzük ezen a túlnépesedett bolygón, hogy nagy a baj. Korábban a Budaörsi Latinovits Színházban látható, Hegymegi Máté rendezte Karoline és Kasimir előadás idézte meg Harari-t, sajnos az előadás már nincs műsoron, a szívem szakadt meg érte.
Van az a hang benned, amelyik azt mondja: „Élj! Most! Fejest bele!” És van a másik, amelyik jegyzetfüzetet ránt: „Rendben… de miből fizetjük a rezsit jövőre?” A Homo sapiens grand tour ezt a két belső hangot ereszti össze a színpadon – egy fergeteges, önironikus utazásban az emberiség történelmén át. A gondolati alapot Yuval Noah Harari nagy fordulópontjai adják, de itt nem évszámok masíroznak, hanem hús-vér, nagyon is ismerős figurák. Mort a jelen bajnoka. Élne, nevetne, vadászna, belevetné magát az életbe. Kael a jövő stratégája. Tervez, számol, biztosít és túlél. Egyikük mindenáron a jelent akarja, a másik pedig a jövőt. Ketten együtt: mi vagyunk. A szavannától a startupokig, a barlangrajzoktól az algoritmusokig száguldanak végig az évezredeken. Közben feltalálják a pénzt, az isteneket és a birodalmakat – de közben újra meg újra beleütköznek ugyanabba a kérdésbe: valóban boldogabbak lettünk? A titokzatos Luna időnként közbeszól, tükröt tart, felkavar és provokál. Segít rájönni, hogy talán nem a történelem a bonyolult, hanem mi magunk. Nevetünk – aztán hirtelen magunkra ismerünk. Négy forradalom. Két belső hang. Egyetlen kérdés: te melyikre hallgatsz?
Az előadást látva nekem két filmes párhuzam jutott eszembe. Az egyik az Angyalok Amerikában minisorozat. Bár ennek fő üzenete kicsit pont ellene hat a darab mondandójának. Az Angyalokban a szintén mélyen emberi történet egyik fő tétele, hogy nem állhatunk meg, nem vagyunk kövek, mennünk kell előre. A Homo sapiens viszont épp azt üzeni, hogy életen, évszázadokon és ezredeken, nemzedékeken, történelmen keresztül hajszoljuk a boldogságot, aztán furcsa mód egyre csak távolabb kerülünk tőle. Egyre többet és egyre gyorsabban robotolunk azért, hogy végül egyhelyben maradhassunk.
És hová vezet ez? Hová vágyunk vissza? Mekkora csapda az a számunkra, hogy ugyan hosszabb és kényelmesebb az életünk, de sokkal stresszesebb és tartalmatlanabb, mint mondjuk a mamutra vadászó őseinknek? Nem beszélve az előadás azon, igazán hangsúlyos tételéről, hogy az ember olyannyira alárendelt mindent a saját fejlődésének, hogy ezernyi más fajt kipusztított, akiket újrateremteni már nem lehet. Megér az emberi fejlődés ennyit? Erről nekem nagyon sarkos véleményem van. Szerintem a huszonnegyedik órában vagyunk, és ezen a ponton biztosan nem a szaporodáshoz kapcsolódó adómentesség jelent megoldást a túlnépesedett bolygó problémáira…
Tanulságos előadás ez. Ivanics Tamás orgánumát nagyon szeretem. Bár izgalmas, hogy az előadás első felében szinte végig elváltoztatott hangon kommunikál, de aztán megérkezik az a hang, amit ismerünk és szeretünk. Szvetnyik Kata jelenléte végig megrendítő erejű, emellett afféle porondmesterként gondoskodik arról is, hogy amikor nagyon magunkba zuhannánk, felvidítson minket. Mert a darab tele van ötletes megoldással és izgalmas gondolattal, emellett nem szűkölködik a humorban sem. Szvetnyik Kata egyik legemlékezetesebb pillanata az, amikor dalra fakad. Nem csak gyönyörűen énekel, de szívünk mélyéig hatol az is, amiről énekel. Ahogy megjelenik a női erő a színpadon, az viszi az estét. Csapó Attila az örök bajtárs, a segítő és támogató erő, aki nélkül nincs emberi sors és nincs a darab sem. Remek hármast alkotnak ők.
Az előadás végéhez közeledve van egy nagy csavar a történetben. Bereczki Csilla rendezői tehetsége ebből a csavarból úgy hozza ki a maximumot, hogy bőven ad nekünk muníciót a gondolkodásra a színház után. Egy kicsit talán újrapriorizáljuk a dolgainkat a kényelmes kis irodai székünkben, mamutfestménnyel a falunkon.
Fotó: Szabó Réka
