Bevallom, nem vagyok nagy Pintér Béla rajongó, viszont az a csillagegyüttállás, amit a Parasztopera előadással Szikszai Rémusz rendező összehozott a Radnóti Színházban, kifejezetten izgalommal teli várakozással töltött el. Miközben azt érzem, Pintér Bélához kevés közöm van, mert másfajta színházi nyelvet értek jól meg, Szikszai Rémusz rendezői munkássága mindig is közel állt a szívemhez. Érteni vélem. Úgy fogalmaz, hangsúlyoz és húz alá, hogy az a lelkem mélyéig hatol, katarzist teremt és tudok vele menni. Ez egészül ki a Radnóti Miklós Színház csodálatos színészi csapatával.
Bár a Radnótit épp a prózai- és művészszínház volta miatt kedvelem, mert ebben minden kétséget kizáróan országosan is az egyik legerősebb, itt mégis zenés darabbal van dolgunk. Élő zenekarral! Szükségem volt igazi kíváncsiságra és a nyitottságra, hogy a rendező személye és a társulat erőssége önmagában meg tudjon győzni arról, hogy érdemes esélyt adnom a Parasztoperának. És valóban jó élmény volt. Rendező és társulat ismét kiválóan egymásra találtak, mint megannyiszor korábban is már ezen a helyszínen.
A kérdés, amit rendszerint felteszek magamnak egy ilyen előadás esetén: miért épp most mutatják be? Mitől lett ez aktuális? Erre persze kinek-kinek megvan a maga válasza, és az sem biztos, hogy kell legyen válasz erre a kérdésre. Nekem az volt a válaszom, hogy a mai Magyarország erős nosztalgiával tekint vissza, és öles léptekkel halad is abba a világba, amit mára jócskán meghaladtunk. Mi magyarok, akik Európa helyett rendre a keletet választjuk, akik a modern társadalomépítés helyett 2025-ben vármegyékben találjuk magunkat az ispánok között, ezerrel rohanunk vissza a múltba. Annak sem a jó értelemben vett hagyományok és tradíciók irányába, hanem egy maradi, szegényes vadvilágba, ahol hajmeresztő dolgok történnek. És ha már történnek, hát el is fedjük a régi szép idők nosztalgiájának ködével, némi áldozathibáztatással, a nők alsóbbrendűségének büszke hangsúlyozásával, újabban pedig a gyerekbántalmazás politikai normává emelésével.
Esküvőre készül a falu, Roland elveszi Etelkát, aki gyereket vár a férfitól: “a menyasszony domborodik, a magyarság szaporodik”. De ahogy mulat a násznép és fogy a bor, egyre több rejtett konfliktus robban ki a szereplők között. A múlt sötét titkokat rejt, amelyek ha felszínre kerülnek, a jobb életről dédelgetett álmok visszafordíthatatlanul összetörnek. A görög sorstragédiákat idéző cselekmény igazi műfaji kavalkádban szólal meg, ahol nem tudni, hol kezdődik vagy végződik a népzene és a barokk recitativo, a szappanopera és a mélylélektan, a vulgáris és a költői, a nevetés és a sírás.
A fordulatokban gazdag cselekmény emlékeztetett a szintén a Radnóti Színházban látható másik előadás, a Futótűz világára, de az Oidipusz történet is remek párhuzam lehet, ami a döbbenetes végkifejletet illeti. De aki Székely Csaba: 10 című darabját látta, ott is fedezhet fel párhuzamot a Parasztoperában fellelhető eseményekkel. Ezek nehéz darabok, melyek befogadás és elfogadása nyitottságot és megfelelő érettséget igényel. A feszültséget persze oldja némiképp a humor, és átkeretezi a koncentrált, kiváló színészi játék, amely a nehéz és emberpróbáló fordulatokkal együtt is feledhetetlenné teszi az estét.
Az első igazán felrázó élmény Pál András megérkezése a színpadra. Olyan energiával robban be a történetbe, ami bennem úgy maradt meg: innen kezdtem igazán menni a darabbal. Ez teljes mértékben neki, az ő színészetének köszönhető. Kováts Adél és László Zsolt szintén emlékezetes párost alakít. Nem ez az első eset, hogy férj és feleségként működnek együtt egy darabban, mégis mindig új színt hoznak ebbéli kapcsolatukba. Kádár Kinga és Katona Péter Dániel párosa mindvégig a rejtett titok és feszültség hordozója. Boldogságukban az első pillanattól kódolva van egy meg nem fejtett feszültség, mely végül mindent felemészt.
Berényi Nóra Blanka a vágyakozás és be nem teljesülés szimbóluma szerepe szerint az előadásban. Bata Éva drámai erővel borítja az asztalt és bont ki egy igazságot, eltitkolhatatlan tudást, mely aztán minden más igazságot is felszínre kényszerít és megállíthatatlan erővel, visszafordíthatatlanul löki a végkifejlet felé a baljós sorsokat. Kaszás Gergő karaktere rendkívül összetett: a szeretet, a fájdalom, a kompromisszum, a fájó tudás mind ott szorong benne, és próbálja mindezt kontrollálni, a palackban tartani a szellemet, ameddig csak lehetséges. Krisztik Csaba démoni alak, ördögien jó színész, elképesztő erővel és minden tiszteletet és megbecsülést megérdemlő jelenléttel alakítja a cowboy-t, a titokzatos idegent, akinek léte és sorsa minden tragédia forrása és kulcsa ebben a zárt, paraszti világban.
Mi döntünk, hogy merre terelgetjük a sorsunkat. A múltba igyekvés nem járható és nem is elfogadható, erről a darab mélységesen meggyőzött. Jó lenne, ha megfejlődnénk, amit szükséges, és elindulnánk a jövő felé, mert a sárba ragadás ismét tragédiák sorához vezethet. Ezúttal nem egy család, sokkal inkább egy nép, egy nemzet jövője a tét. Becsüljük meg, hogy van lehetőségünk másképp, nyitottan élni, és éljünk a fejlődés adta lehetőségeinkkel. Mert aki a sorsát kísérti és a zártságba vágyik, könnyen pórul járhat…
Fotó: Dömölky Dániel
Parasztopera | nyílt próba
