Az Örkény Színház új bemutatója, az Isten mindannyiunkat foglalkoztató témát boncolgat olyan mélységekben és hitelességgel, hogy nem csak az elhangzó érvektől, de azok szenvedélyes, hiteles prezentálásától is joggal érezzük a libabőrt, vagy a gerincünkön végigfutó hideget.
Az eutanázia témaköre, és annak elemzése talán az emberiség létezésével egy idős kérdés. Az élet, a halál, ezek egymáshoz való viszonya hol közelebb, hol messzebb ugyan, de előbb, vagy utóbb mindenki életében megjelenik. Az ezekről való gondolkodás nem csak hasznos, de elkerülhetetlen is. Az is nyilvánvaló, hogy a történelmi korok előrehaladtával születtek hivatalosnak elfogadott, és részben azóta is helytálló, más részben bőségesen meghaladott gondolatok. Lássuk be, az eutanáziáról való gondolkodás és az akár mellette, akár ellene érvelés szellemi küzdelem. Az egyén, a társadalom, vagy épp a különféle társadalmi csoportok, szerveződések más-más nézőpontból vizsgálják a kérdést, és eltérő álláspontot képviselnek a saját hitvallásuknak megfelelően.
Ferdinand von Schirach darabját Varga Zsófia és Mácsai Pál alkalmazta magyar színpadra különleges, a magyar viszonyokra és jogszabályi keretekre szabott engedéllyel. A történet szerint Kertész Tibor (Gálffi László) egy hetvenöt éves, ötven év házasság után a feleségét elvesztő, de fizikailag és szellemileg tökéletesen ép férfi kér segítséget a háziorvosától ahhoz, hogy rendezett módon, legálisan fejezhesse be az életét. Az orvos vonakodik, ezért a férfi – ügyvédje segítségével – nyilvános vitát szervez, hogy orvosszakértők, jogászok, és az egyház képviselőinek véleménye mentén döntsenek arról, teljesítheti-e, teljesítenie kell-e háziorvosának a férfi utolsó kívánságát.
Az Örkény színészei, Bíró Kriszta, Hámori Gabriella, Vajda Milán, Kerekes Éva, Csákányi Eszter, Csuja Imre, és a moderátor szerepében Máthé Zsolt ezeket a képviselőket elevenítik meg a színpadon. A darab a külsőségeit tekintve puritán. Nincs díszlet. A fekete takarások mögül, kvázi teljesen civilben bújnak elő a színészek, helyet foglalnak a színpadon, és már kezdődik is a vita. A páratlan szellemi csörte, melyben csakis a tartalom, a gondolat, az elhangzott érvek és ellenérvek ütköznek egymással. Mindez azonban olyan erővel és hitelességgel, hogy magam is elhiszem: most nem a jól ismert örkényes színészeket látom előadás közben, hanem egy valódi, tétre menő, mindenkit érdeklő nyilvános vitát csupa olyan résztvevővel, akik a maguk tudományterületén elismerésre méltót pályát befutva hitelesen képviselik a saját álláspontjukat, legyen az jogász, orvos, bíra, ügyvéd, vagy éppen egyházi személy. Mind hiteles. El kell jutnunk odáig, hogy megértjük és elfogadjuk Kertész Tibor fájdalmát és döntését. Minden más csak ez után következik.
Lebilincselő két óra ez. A nézőtéren érzékelhető a feszült figyelem. Ez sajnos annak a szomorú valószínűségnek tudható be, hogy mindenki veszítette el már szerettét, és mindenki képes átérezni a kérdés súlyát. Nekem végig gombóc volt a torkomban, lévén a saját családomban már-már visszajáró vendég a halál. És sok esetben közel jön az eutanázia kérdése, különösen az értelmetlennek és reménytelennek látszó szenvedések esetén. Kinek van joga pálcát törni bármilyen okból is egy másik ember fájdalma, szenvedése, ennek tűrése felett? És kinek van joga átengedni az Istentől eredő döntést az élet folytatása, vagy befejezése felett? Hogy ez mennyire nem egyértelmű és nem fekete-fehér, azt az előadás részét képező nézői szavazás eredményei is jól mutatják.
A hitelesség mellett az előadás erejét abban látom, hogy semmilyen irányban nem manipulál. Ez egy nagyon érzékeny és veszélyes téma. Ezzel foglalkozni hatalom, mellyel lehet okosan élni és visszaélni. Mácsaiék ebből a történetből a létező legobjektívebb, szép és okos verziót hozták ki, mely őszinte elismerést érdemel. Az érzékenység a kulcsszó az efféle témákkal való foglalatoskodásban, és az Örkény ismét bizonyította, mennyire felnőtt, érzékeny, értő színház, amely tiszteli, becsüli és gondolkodó közösségként tekint közönségére. Mindig jó érzés olyan produkciónak a részesévé válni, ahol azt érezhetem, fontos a véleményem, és ezzel együtt a lelki-érzelmi biztonságom is.
Mindemellett az előadás nagy ereje az, hogy nem válik száraz, tudományos vitává. Nem arról szól a történet, hogy egy rakás szakbarbár ledarálja és egymáshoz vágja a saját szakterületének dogmáit és aztán nincs tovább. Az egyes állítások, álláspontok attól válnak érthetővé, be-, és elfogadhatóvá, hogy képviselőik az egyes tételeiket konkrét példák ismertetésével teszik érthetővé, emészthetővé. Enélkül csak száraz, a nagyon is valóságos és életszerű problémától való elrugaszkodott okoskodás lenne a vita csupán.
Mindezen erények mellett az előadás megengedheti magának -sőt, ez szükségszerű is- hogy legyen humora. Kell, hogy a nehéz és fajsúlyos gondolatok időnként oldásra kerüljenek. Még ha sok esetben ez az oldás olyan kiszólásokban manifesztálódik is, melyek ránk, magyarokra vannak szabva. Csak hogy messzebbre ne menjek, a Magyar Orvosi Kamara képviselője mire végez a vitával, már nincs kamarája. De sok egyéb gondolat is elindult bennem, melyek ugyan nem részei az előadásnak, ám asszociációk láncolatát indították el a fejemben. Elgondolkodtam például olyan hungarikumokon, mint a köztársaság nélküli köztársasági elnök, az alkotmány nélküli alkotmánybíróság, és így tovább. Igen, ebben élünk. És miközben ezt a recenziót írom, jobbra nézek és egy évtizedekig nagy sikernek örvendő egykori törzshelyem lebontott, beszántott és sóval behintett maradványait látom az ablakból.
A pusztítás kora ez. Eutanáziáról beszélgetünk, de nincs egészségügyünk. Nincsen oktatásunk. Nincs jogállamunk és nincsen demokráciánk sem. Itt lassan már nem az a kérdés, kaphatunk-e segítséget az emberhez méltó halálhoz -hiszen egyre többen már élni sem tudnak ebben az országban emberhez méltón- hanem az, hogy van-e még egyáltalán élnünk miért?! Nekünk, többségnek, akik nem vagyunk része ama kiváltságos rétegnek. És bár a kegyes halált aktív módon a magyar jog szerint nem választhatjuk, ami velünk, körülöttünk történik, az indirekt módon vezet sokkal kegyetlenebb elmúláshoz.
Az előadás fő üzenete nem is az, hogy most kell megváltanunk a világot. Az már sokkal inkább, hogy el kell kezdenünk beszélgetni, vitatkozni, érveket ütköztetni, melegen tartani a témát. És bár sokára lehet csak érdemi változás –ha lehet egyáltalán– mégis nekünk, itt meg kell tennünk a magunkét. Aztán már csak a remény marad…
Fotó: Horváth Judit
