Viszonylag ritkán fordul elő a Színházat nekünk! életében, hogy egymás után háromszor is egyazon játszóhely színházi előadásairól adjon hírt. Most mégis ez történik. A játszóhely pedig nem más, mint a Rózsavölgyi Szalon. Az pedig, hogy a sors így alakította a helyzetet, nagyban összefügg azzal, hogy ez a csodálatos Szervita téri kamaraszínház –a színházak között is kivételes módon– szinte a teljes nyarat végigjátszotta. Mi több, egymás után tűzték műsorra az újabb és újabb bemutatókat. Minden tiszteletem az övék. Hatalmas szeretet, alázat, dolgozni vágyás van abban, hogy ilyen keményen és lankadatlan lelkesedéssel, rengeteg melóval, sok-sok ember hitével és elhivatottságával ennyi csodás előadás meg tudott születni itt, szinte megállás és pihenés nélkül. És nem tudnak hibázni. A temérdek új bemutató sem ment a minőség rovására, minden előadás a megszokott magas színvonalon kerül színpadra. Pedig saját maguk teszik igen magasra a lécet, mégis mindig megugorják a szintet, sőt, újra és újra felülmúlják önmagukat. Az Intim vallomások előadást már a nyár elején kinéztem magamnak, de az eredetileg tervezett időpontban végül nem tudtam megnézni program-ütközés miatt. Így aztán még jobban vártam az ősz elejét, amikor már biztosan találtam megfelelő időpontot rá.
Az alaptörténet már önmagában is hátborzongató. A kiindulópont szerint ugyanis egy, a válságban lévő házasságát menteni próbáló feleség, Anna (Bánfalvi Eszter) tévesen a pszichológus Dr. Monnier (Mertz Tibor) helyett annak szomszédjához, az adótanácsadó William Faber-hez (Pál András) nyit be. In medias res ráönti a „wannabe” pszichológusra az élete történetét, és mire esélyt kapnának a félreértés tisztázására, már ott vannak mélyen egymás életében. A nő persze semmit nem sejt a bakiból. Szabadulni akar a démonaitól, ki akar beszélni magából mindent, és persze ha lehet, menteni a még menthetőt. Bánfalvi Eszter csodásan hozza a szerethetően naiv, kétségbeesett és elhanyagolt feleséget. Annyira önmaga körül pörög, hogy nem veszi észre, ez a törékenysége, sebezhetősége nagyon is szerethetővé teszi az idegen férfi számára. Faber próbál korrekt maradni, újra és újra nekifut a helyzet tisztázásának, de a nő mindig letaglózza. Vagy azzal, hogy beszél, vagy épp azzal, ahogy hallgat. Bájos a kétségbeesettsége. Az, ahogy egy kilátástalan és halálraítélt helyzet jobbá tételéért is harcolni akar. Bár valószínűleg maga sem tudja, hogy valójában szereti-e még a férjét, de vélhetően azt a mintát hordozza, hogy ha már elköteleződött, ragaszkodik a sírig. Persze közben látja és érzékeli, hogy a saját élete lassan tönkre megy, és kezd ő maga kiszorulni belőle. És vajon miket tudunk meg a férjéről? Mire képes az az ember?
Faber nem kevésbé bonyolult helyzetben van, ami a magánéleti viharokat illeti. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, ki-be mászkál az életébe az exe, Jeanne (Sipos Vera). És bár már vagy ötször szakítottak, valahogy nem tudnak egymástól teljesen elválni. Egészségtelen és gyilkos viszonyrendszer ez, olyasmi, mint amikor az ember nem enged begyógyulni egy sebet, hanem újra és újra felvakarássza. Hogy valójában kötődnek-e még egymáshoz, vagy csak kényelmes ez a helyzet számukra, netán a lustaságuk alakítja így a döntéseiket, az mindenkinek a fantáziájára van bízva. Az minden esetre bizonyos, hogy akár Jeanne randizik másik férfival, akár William másik nővel, érdeklődésük egyből újra egymás felé fordul. Megindul a féltékenykedés, a tanácsadás, és az összes szadomazochisztikus játszma, ami nő és férfi között ilyen helyzetben a csövön kifér.
Egy számomra meghatározó jelenetet mégis kiemelnék kettejük kapcsán. A történetben ugyanis –értelmezésem szerint– mindössze egyetlen igazi, őszinte, átgondolt és mély szerelmi vallomás hangzik el, ami szinte kiszakad. És ez Jeanne vallomása William felé. Egy olyan pillanatban, amikor a nő rádöbben, hogy hiába a rohanás, az újabb és újabb férfiak, mindenkit Williamhez mér, és valószínűleg ő volt tényleg az igazi, ezért is nem tud elszakadni tőle. És ez az egy vallomás mentes volt minden hátsó szándéktól és játszmától. Ám, ahogy az életben is sokszor, elkésve érkezett meg. Van, hogy nem egyszerre érünk oda valahová. Van, hogy kergetjük egymást, újra és újra megpróbáljuk. Hol itt, hol ott nem stimmel. Aztán egyszer mégis szerencsés csillagállásra ébredünk és végre sikerül. Aztán újra elveszítjük egymást. És vagy visszatalálunk, vagy nem. Ha pedig nem, akkor elindul a bánkódás, a vissza nem fordítható feletti kesergés. Ennél emberibb vágyakozástörténet nem nagyon létezhet színpadon, és én ezt elhittem Sipos Verának.
Persze mindeközben vadul zajlik a másik játszma is: William és Anna se veled, se nélküled játéka. Húsba vágóan ismerős nő és férfi közti dinamikát vonultatnak fel ők ketten: az egyet előre, kettőt hátra, a kicsit beengedlek, aztán elzavarlak soha nem szűnő kettősségét. Szeretnek játszani. És itt nem csak a lelki játszmákra gondolok, ők tényleg akkor boldogok együtt, ha újra gyerekek tudnak lenni és szívni egymás vérét. Mindezt a szarkazmus és az irónia széles eszköztárával teszik. Sokat gondolkodtam azon, hogy egy ilyen játékos húzd meg – ereszd meg kapcsolat vajon tud-e hosszabb életű lenni? Mert persze, a romantikus filmek világát idézi meg, ahogyan csak lassú léptekkel kerülnek közel egymáshoz, vagy ahogy a nő észre sem veszi, hogy a férfi totál odavan érte. Aztán persze amikor rájön, hogy el is veszítheti a játszótársát, akkor enged neki egy kicsit. De amikor valami ennyire nem egyértelmű, amikor ennyire harcolni kell minden kis csepp mosolyért, és a harc, a játék sosem ér véget, sosem lesz célja, az igazán fárasztó lehet hosszabb távon. Nem biztos, hogy tartósan életképes ez a konstrukció. És persze az, hogy nő és férfi egymásba botlik, önmagában még nem garancia semmire. El is veszítik ők is egymást, és az előadás egy bizonyos pontján valóban az az érzés kerített hatalmába, hogy itt mindenki csak elmegy a boldogság mellett, vagy csak próbálja letenni a démonait, közben pedig sérülnek, esnek-kelnek, de mindez nagyon messze van a valódi happy end-től. És kérdéses marad, hogy találnak-e majd egyáltalán boldogságot? Aztán persze egy záró jelenet erejéig William és Anna kettőse visszatér, amikor a férfi a nő után ered: játszani akarnak. Együtt, újra. Hogy mindez mire elég, ki tudja?
Felfigyeltem arra is, hogy a történetben csak mellékszereplőként feltűnő Mulonné (Mertz Tibor), aki már William apjának is a titkárnője volt, és a fiú úgymond megörökölte őt, újra és újra randira indul. Férfiakkal, nőkkel, és bár alig van a színen, érett kora egyfajta nyugalommal párosul. Ő is csak remélni tudja, hogy ezúttal valami igazán értékeset talál. És még mindig elég bátor ahhoz, hogy keressen, és bölcsességgel látja be, hogy csak nyerhet ezzel.
Számomra az egyik legemlékezetesebb karakter a darabban a Mertz Tibor alakította pszichológus volt. William őt, azaz Dr.Monnier-t viszonylag hamar beavatta a tévedésébe, és ezzel nyilván nem aratott nagy sikert, hiszen mégis csak pácienst rabolt a dokitól. Az a flúgos orvos, szórakozott professzor karakter, amit Mertz brilliánsan hoz a szerepében, eszembe juttatta a 2013-as Mocsok című filmből a Jim Broadbent által alakított dilidokit. Még a darabbeli kinézete, hanghordozása is kísértetiesen emlékeztetett rá. Zseniálisan oldotta meg ezt a szerepet. És a Pink Freud szivárványos póló is megért egy misét…
Külön kiemelném a fiatalos rendezést. Sipos Vera az előadásnak egyben rendezője is. Igazán sodró lendületű, elragadó előadást hozott össze, átjön a fiatalos energiája, az élet-ízű fordulatok emberközeli megmutatása. Mindezt csodásan támogatja Enyvári Péter díszlete, és a nézőtér kialakítása: körülöttünk játszódik a darab, szinte részei vagyunk a történéseknek. Ez meg is felel a valóságnak, hiszen megint egy olyan történet került színpadra, ami mindannyiunk számára ismerős: játszmák, szerelmek, beteljesületlenségek, tévedések, mulasztások kavalkádja.
Igazi érzelmi hullámvasúton találja magát a néző, aki ennek a csodának szenteli az estéjét. Maradandó élmény, sok tanulsággal. Fordulatos és izgalmas vallomás-áradat. Fájóan igazi, húsba vágóan ismerős, és pont ettől felszabadító is egyben. És hát összegezve a látottakat: nagyon nem mindegy, hogy az életünkben mikor melyik ajtón kopogtatunk be.
Fotó: Molnár Miklós
[pvcp_1]
