Olyan előadások esetén, melyeknek nagyon konkrét, sorsfordító történelmi események húzódnak meg a hátterében, mindig ott van az emberben a félsz: jól ismeri-e, jól érti-e a mögöttes történéseket, azok viszonyrendszerét? Lát-e minden szálat, megérti-e az összefüggéseket? Szükség van-e előzetes és alapos történeti ismeretekre ahhoz, hogy a konkrét időszakban és események alatt játszódó művészeti alkotást, színdarabot megértsük? Merész vállalkozás a jelenkor, vagy legalábbis a közelmúlt idején játszódó események boncolgatása, hiszen az emberben folyamatosan ott a kétely, hogy eltelt-e elég idő ahhoz, hogy minden részletet megértsen egy adott eseménysorban és jól is dekódolja azt. Nyilvánvalóan nem csak nézőként, de alkotóként még erősebben érvényes ez a fajta kockázatvállalás.
Ha azonban olyan alkotást sikerül létrehozni, ami nem csupán egy történelmi eseménysort, hanem azon belül emberi sorsok, vívódások, tépelődések, viszonyok láncolatát képes bemutatni, a vállalkozás zseniális, a végeredmény pedig lélegzetelállítóan izgalmas, elbűvölő, és a létrejövő előadás csodálatos.
Így történt ez a Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatója, Az elnök szabadsága esetén is. A történet egy nagyot változó korban, egy hatalmas birodalom, a Szovjetunió szétesésének hajnalán játszódik. A történet Mihail Gorbacsov (Schneider Zoltán), a felesége (Söptei Andrea) és lányuk (Erdélyi Tímea), valamint annak férje (Ágoston Péter) családi nyaralásának idején játszódik. Legalábbis ők abban a hiszemben utaztak el, hogy végre kipihenhetik fáradalmaikat. Gorbacsov persze képtelen pihenni a krími nyaralóban. Épp egy olyan beszéd megírásán fáradozik, ami sorsfordító az ország és a benne élő emberek életében. Olyan beszéd ez, mely tanúbizonyságot tesz egy államférfiról, aki felismerte a változások szükségességét. Az emberi szabadság, méltóság és a demokrácia elkerülhetetlen létjogosultságát és megteremtésének halaszthatatlanságát. A múlt árnyékából való kilépést, a jelen megváltoztatását egy előremutató jövő irányába.
Tervét és számításait azonban keresztülhúzta Plehanov, a KGB elnökért felelős biztonsági vezetője (Sztarenki Pál), és annak fegyveresei, akik körbevették a nyaralót és foglyul ejtették az ott tartózkodókat. Gorbacsov egészségi állapotáról hamis híreket terjesztettek és puccsra készültek. Elvágták az összes akkor létező kommunikációs vonalat a család elől. Ebben a puskaporos helyzetben kellett az elnöknek mérlegelnie és döntéseket hoznia úgy, hogy minden információtól elzárták és ellehetetlenítették a teljes kép összerakását.
A bekerítettség kényszere alatt, a pihenés helyett olyan kérdéseket kellett Gorbacsovnak feltennie, melyek a hatalom és a hétköznapi emberek életének viszonyrendszerét vizsgálták meg, beleértve a saját és a családja életét, testi épségét és sorsát is. Abban a kiélezett időben benne volt a pakliban, hogy nem jutnak ki a nyaralóból élve.
Vajon kitarthat-e az ember a végsőkig az elvei, a politikai meggyőződése mellett? Lehet-e ilyen helyzetben reformokról gondolkodni? Hogyan beszélhet szabadságról az, aki maga is be van kerítve és foglyul ejtve? Meddig tart az államférfi és hol kezdődik a családapa felelőssége? A magáénak tudhatja-e elnökként az emberek, a társadalom támogatását? Politikai szövetségesei kiállnak-e mellette, vagy kihasználva az ő szorult helyzetét a saját pecsenyéjüket kezdik sütögetni? Képviselheti-e az ember a meggyőződését akár az élete árán is? Van-e joga egy magasztos társadalmi célért bajba sodorni a saját családját és legközelebbi szeretteit? És egyáltalán: magáénak tudhatja-e a családja támogatását? Milyen tanácsokat kap azoktól, akik szintén nem értik, mi történik és információk híján ugyanúgy nem tudják kirakni a teljes képet a puzzle darabokból? Mit tehet az ember, ha a saját korábbi szövetségesei fordulnak ellene? Milyen következményei lehetnek az ő döntéseinek, vagy a rajta kívül álló események sorozatának az országra? Végső soron van-e még bármilyen eszköz, tényleges hatalom az elnök kezében?
Az persze, hogy a történelem végül úgy alakította az eseményeket, hogy a puccs még gyorsította is azt a gondolatiságot és irányt, amit Gorbacsov elgondolt, feltétlenül tanulságos. És az is, ahogy Plehanov szembefordul szövetségesével. Valójában mindkét embernek megvan a maga igazsága. Plehanov ugyanolyan meggyőződéssel hitt a gorbacsovi politika életképtelenségében, ahogy Gorbacsov hitt saját igazában. Közös bennük, hogy mindketten változást akartak és annak végrehajtását halaszthatatlannak látták. Épp csak a változás iránya az, amiben teljesen eltérően gondolkodtak. Gorbacsov a haladást, az emberi szabadságot, a valódi demokráciát tartotta kívánatosnak. Plehanov ezzel szemben vissza akarta vezetni az országot egy régi, valaha működőképesnek bizonyult rendszerbe, szemben a liberálisnak gondolt gorbacsovi iránnyal. Mindketten meggyőződésük szerint cselekedtek, és ez okozta köztük a feloldhatatlannak látszó ellentétet is.
Azt azonban érezték, hogy 1991-ben már más, új szelek fújtak. A változásokra reagálni kellett, a megállás és mozdulatlanság nem lehetett megoldás. És bármerre mozduljanak is, a változás fájdalmas, érdekeket sért, új formákat és megoldásokat kíván. Ez persze egyből kiváltja bizonyos erőkben a meglévőhöz ragaszkodás reflexét, ami semmiképpen nem a haladás irányába mutat. Ezeket a harcokat meg kell vívni. A politika hatással van az emberek életére. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy megmérgezi, vagy élni hagyja őket. És az sem mindegy, hogy a politika szolgálja a társadalmat, vagy utóbbi nyögi a politikai játszmák és csatározások terhét.
Az előadásban olyan gondolatok és tételmondatok hangzanak el, melyek a mai fülnek is aktuálisak. Amellett, hogy az emberi vívódások, elvek és megoldási javaslatok egymásnak feszülését figyelhetjük feszült csendben, rádöbbenhetünk arra is, hogy manapság mennyire aktuális a helyzet: amikor forrásponthoz ér a társadalomban a politika terhe, és a változás elkerülhetetlen. Ez nagy harc, nem csak a politikában, de az emberek fejében, lelkében, és persze érdekek mentén is.
Jól tudjuk, minden rendszernek vannak haszonélvezői és kárvallottjai. Ha azonban egy rendszerben ez az egyensúly vadul megbillen, és torz különbségeket szül, felborítja a társadalom egyensúlyát és rendjét, a változtatás elkerülhetetlen. Persze van itt még egy fontos tényező: az idő. A Szovjetunióban is hosszú időre volt szükség a valódi változások megérkezéséhez. Ez azonban nem ábrándíthatja ki az embert, hogy higgyen benne: a szabadságért küzdeni kell, a beteg rendszereket pedig meg kell változtatni.
Schneider Zoltán, mint minden drámai szerepben, Gorbacsovként is csodálatos. Elhiszem a tépelődésének, féltésének és elvhűségének minden pillanatát. Megoldásokat kereső vezető, aki nem retten meg a nehéz helyzetek kezelésétől. A Raiszát alakító Söptei Andrea a férjét támogató erős asszony és közben családját féltő szerető nő is egyben. Karakterét feszíti ez a kettősség, nehéz feladat hárul rá ebben a kiélezett helyzetben. És fantasztikusan megoldotta! Sztarenki Pál Plehanovként kérlelhetetlen és hiteles. És nem ez az első „katonás” szerepe a Rózsavölgyiben. A Diplomácia előadásban szintén katonai vezetőként áll színpadra. És ahogy azt az előadást, úgy Az elnök szabadságát is rendezőként is jegyzi amellett, hogy színészként is lenyűgöző benne. Érezhetően ereje teljében van, ráadásul az idei évadtól a Pinceszínház igazgatójaként is helyt fog állni. A házaspár lányát alakító Erdélyi Tímea és a férjét játszó Ágoston Péter ebben a feszült helyzetben is jó párost alkotnak. A nő pragmatizmusa és a férfi megoldást kereső viszonylagos optimizmusa némi esetlenséggel társítva kiválóan kiegészítik egymást. Mindezt Enyvvári Péter korhű díszletei között.
Szívből ajánlom az előadást mind a történelem, mind a lebilincselő színház iránt fogékony nézőknek. Néhány nagyon sűrű nap történetét láthatják lélegzetelállító és sorsfordító párbeszédek mentén elmesélve. Egy nehéz időszak bonyolult drámája ez, csodálatos rendezésben, számtalan ma is aktuális dilemmával, nehézséggel és válaszúttal.
Fotó: Kallus György
[pvcp_1]
