A ferencvárosi Pinceszínház igazi kincses sziget. Nagy dolgok történnek ott. Olyannyira, hogy mostanság egy-egy előadás vége után külön összpontosítanom kell a lépcsőn felfelé, mert rendesen fejbe kólint, amit látok – természetesen a legjobb értelemben. Sorban mutatják be a színpadon a nagyhatású, elgondolkodtató, mély érzelmeket és gondolatokat elindító előadásokat. Különleges atmoszférája van a helynek: intim tér, a bennszakadt csendek és az elakadó lélegzetek terepe. Amikor egy színház képes komoly hatást kiváltani és katarzist okozni egy-egy nehezebben befogadható történettel, az csoda. Amikor képes elérni egy előadással, hogy a néző újra és újra látni akarja, az is csoda. De az igazán különleges teljesítmény az, ha egy nehéz, a néző számára is melós történettel sikerül elérni, hogy a nehezebb emészthetőségével együtt is újra akarja látni a néző.
Dicső Dániel legújabb, Nicolas Billon: Elefántos dal című darabjából készült rendezése pont erre a csodára képes. Sok szempontból különleges történettel van dolgunk. Ritka például, hogy egy szinopszis meglehetősen részletesen bemutatja a darabot, szinte elemző részletességgel írja le, mit fogunk látni, mégsem árulja el azokat a fordulatokat, melyek megdöbbentenek, és egyáltalán nem kiszámíthatók. Arra viszont épp elég volt ez a sok információ, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Persze ha a történetről nem tudtam volna semmit, az alkotói csapat névsora már önmagában is meggyőzött volna. Dicső Dániel rendezői munkásságát kíváncsian és mindig várakozással követem színházról színházra, szeretem és jól értem az általa beszélt színházi nyelvet. Alkotótársai is jól ismert színházi emberek: Hárs Anna dramaturg, aki egyben fordította is a darabot, Cselényi Nóra, akinek a jelmezek köszönhetők, Enyvvári Péter, aki ezúttal ismét zseniális, többfunkciós díszletet álmodott a darabhoz.
Ami nekem különösen szimpatikus, hogy már az előadás kezdése is nagyon erős: dinamikus, impulzív felütés, igazi technikai bravúrok találkozása a színpadon, zene, videó és fények libabőrt okozó kavalkádja. Tíz másodperccel a kezdés után már bumm, benne voltam a darab világában teljes figyelemmel, lüktető izgalommal, a székem alatt járó lábakkal. Nagyon dögös lett ez a kezdés. A zene Bánki Mihály, a videó pedig Dicső Dániel munkáját dicséri.
A színpadon pedig három csodálatos színész: Kovács Máté, Kalocsai Zsuzsa és Józan László. Nincs könnyű dolguk a színészeknek egy szövegcentrikus darabban, pláne, ha mindössze hárman kötik le másfél órán keresztül úgy a figyelmet, hogy a nézőtéren közben egy pisszenés sincs, olyan feszülten nézi őket mindenki. A feszültség megteremtésének és fenntartásának egyébként is nagy mesterei ők. A két férfi színészt megannyi más előadásban is figyeltem már, és mindkettőjüket a nehezebb, őrültebb, kiszámíthatatlanabb karakterek bőrébe bújva látom igazán kiteljesedni. Remek választás volt ez a triumvirátus.
Az előadás nem csak az izgalmak és a látványos megoldások, de a témája miatt is fájóan aktuális a Zsolti bácsik országában, ahol a gyermekvédelem, és egyáltalán a gyermekekkel való törődés kérdésköre körülbelül a gyerekgyártáshoz járó támogatásokban merül ki. Az egész országgal megnézetném ezt a darabot, hogy minél többen megértsék: mi zajlik le egy gyerek fejében, ha kicsúszik a lába alól a talaj és azt az egy dolgot nem élheti meg, ami a léte értelme: szeretni.
Dr. Lawrence, egy pszichiátriai intézet megbecsült orvosa egyik napról a másikra eltűnt. Haza nem ment, üzenetet nem hagyott, nem lehet elérni telefonon. A 23 éves páciense, Michael (Kovács Máté) beszélt vele utoljára. Vajon ő tudja, hol van? Erre próbál választ kapni az intézmény vezetője, Dr. Greenberg (Józan László). De ez nem is olyan egyszerű. Michael különös fiú. Még el sem kezdett élni, de már túl van mindenen. Anyja világhírű operaénekes, aki öngyilkos lett nyolc évvel ezelőtt. Apjával csak egyszer találkozott gyerekkorában, az is traumatizálta. Michael magányos, szorongó, szeretetéhes fiú, aki a kezelőorvosán kívül csak az elefántokhoz kötődik igazán. Az elefántokhoz, akik matriarchális csordákban élnek, és törődnek egymással. Védik, tanítják és vigasztalják egymást. Michael veszélyes fiú. Nehezen kiismerhető, de jó emberismerő. Gyors, okos és manipulatív. Alkut ajánl. Játszmázik. Provokál. És nincs vesztenivalója. Illetve dehogyis nincs: éppen ma dől el minden. Hogy mi az a minden, mit akar elérni, azt senki sem érti, egészen az utolsó pillanatig…
Addig azonban sok beszélgetés zajlik le a három ember között. A figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat, mert a történet előrehaladásával kezdünk csak rájönni: semmi nem az, aminek elsőre látszik. A konkrét kérdésekre elhangzanak a konkrét válaszok még akkor is, ha a felek látszólag elbeszélnek egymás mellett. Mindenki a magáét mondja, és valami konkrétat ki akar sajtolni a másikból. Miután azonban az összes módszer csődöt mond, nem marad más, mint elkezdeni odafigyelni egymásra. Ez a kulcs. Ekkor kezdenek értelmet nyerni a korábban összefüggéstelennek, vagy oda nem illőnek titulált mondatok. Minden mondatnak súlya, jelentősége van.
Az indulatáttétes szerelem azt jelenti, hogy valaki olyan érzelmeket —szerelmet, vágyat, haragot, ragaszkodást vagy csalódottságot— vetít egy másik emberre, amelyek valójában korábbi, fontos személyekhez (szülőkhöz, tanárokhoz, korábbi partnerekhez) kapcsolódtak. A páciens például úgy érezheti, hogy szerelmes a terapeutájába, mert a terapeuta megértő, figyelmes és elfogadó — olyasmi, amire a páciens gyerekként a szüleitől vágyott, de nem kapta meg. A szerelem tehát nem valódi, új érzelem, hanem korábbi kötődési minták újraéledése. Ahogy Michael és Dr. Greenberg beszélgetés halad előre, egyre nő a feszültség, ezzel együtt a hatalmi helyzet is folyamatosan változik. Ki irányít valójában? Ki mond igazat? Mi történt az eltűnt orvossal? Mi van a lila mappában, ami végleg eldöntheti a fiú sorsát?
Elképesztő lélektani utazás szemtanúi lehetünk ebben az előadásban. A tapsrend alatt kevés szem maradt már szárazon. És soha nem tűnt még olyan hosszúnak a felfelé vezető lépcső, mint ezen az estén. Kint a színház előtt vettem néhány mély lélegzetet az őszi estében, és hagytam, hogy hosszan hasson rám. Mostanában egyébként is sokszor hatalmába kerít a magunkra hagyottság érzése. Azt hiszem, minden korábbinál fontosabb, hogy figyeljünk egymásra, mert nagyon egyedül vagyunk. Illetve csak egymásnak vagyunk. A hiány pedig egyre többeknél válik elviselhetetlenül fájóvá…
Fotó: Szabó Réka
