Az utóbbi időben virágzik a lakásszínházi műfaj. Érthető, hiszen ezek intim terek, ezért az ilyen formában elmesélt történetek még bensőségesebben, jobban eltalálják a nézőket. Nem feltétlenül az a céljuk, hogy egyszerre sok nézőhöz jussanak el, és pont ez adja az exkluzivitás élményét nézői szemmel. Ugyanakkor a részvétel egy ilyen előadáson sokkal mélyebbre megy a lélekben, mint egy hagyományos, klasszikus színházi keretek között látott előadás.
A lakásszínházi műfajon belül is különleges helyet foglal el a szívemben a Monspart-ház című előadás. Olyan élettörténeteket mesél el, melyeket azelőtt még nem ismertem, és mindezt autentikus helyszínen: abban a lakásban teszi, ahol a történet valóban játszódott, az élet színpadán.
Monspart Sarolta szülőházában a közönség egészen közelről ismerheti meg a világbajnok tájfutó és férje, Feledy Péter televíziós szerkesztő közös történetét. A nappali ablakából kirajzolódik az 1944-es kitörés útvonala, a lakás falai őrzik a kényszertársbérletek emlékét, a polcokon pedig Monspart Sarolta eredeti trófeái, kupái és tájfutó térképei láthatók.
Monspart Sarolta világbajnok tájfutó volt, valamint az első európai nő, aki három órán belül teljesítette a maratoni távot. 1944-ben született abban a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban, amely ma a lakásszínházi előadás helyszíne, és élete nagy részét is itt töltötte. Férje, Feledy Péter az elsők között volt a magyar televíziós riporterek között; számos politikai és közéleti műsort készített, ezek közül talán a legismertebb az Antal Józseffel készült, pizsamás interjúja.
Ketten csaknem négy évtizeden át éltek ebben a lakásban, ahol személyes tárgyaik, bútoraik, valamint Sarolta tájfutóként elnyert serlegei, kupái és díjai mind a mai napig változatlanul megtalálhatók. Ebben a különleges, szinte élő múzeumként működő térben idézi meg életüket két színész, Péterfy Bori és Gyabronka József. A nézők úgy érezhetik magukat, mintha vendégségbe érkeznének Sacihoz és Péterhez, akik bensőséges hangulatban mesélnek saját történetükről.
Az előadás szövegkönyvét Durica Katarina és Tasnádi István állították össze, a rendező Tasnádi István. Péterfy Bori és Gyabronka József kiváló választás. Olyan természetességgel kezdik az interakciót a nézőkkel, hogy szükségünk van néhány percre, hogy megértsük: már az első perctől kezdve szerepben vannak. És csodálatosak. Ahogyan kiegészítik egymást, miközben teljesen más karakterek. Ahogyan az egymás elkezdett mondataid befejezni képesek. Igazi szövetségesek ők, és hűen visszaadják annak a párnak a kalandos és fordulatokban, nehézségekben bővelkedő életét, akiket játszanak. Nem beszélve arról, hogy minden mondatuk történelem. Számomra a döbbenetes felismerés az volt, hogy pontosan emlékszem gyerekkoromból bizonyos meghatározó pillanatokra, csak épp arra nem emlékeztem, hogy kikhez kötődnek. Most végre megtudtam. És ez lenyűgöző volt.
Az előadás helyszínén állófogadás is várja a nézőket. Már a kezdés előtt van alkalmunk a lakáson belül kicsit bemelegíteni némi finom falattal és üdítőkkel. Aztán a végén szintén nem kell elsietnünk. Maradhatunk, ahogy marad a két színész is, akikkel lehet beszélgetni, és ezek igazán emberi pillanatok. Az előadás létrehoz egy csodát. Olyat, ami aztán hosszan beég a nézők emlékezetébe.
Saci többek között arról mesél, milyen nehézségekbe ütközött a 70-es években még az is, hogy egy sportversenyre kijusson, felidézi az emigráció gondolatának történetét, valamint azt a sorsfordító kullancscsípést is, amely éppen a New York-i maratonra való felkészülése idején törte derékba élsportolói pályafutását. Az orvosok lemondtak róla, szülei papot hívtak hozzá, Péter pedig külföldi útját megszakítva sietett haza, hogy elbúcsúzzon tőle. Végül azonban csodával határos módon életben maradt – ám súlyos következményekkel: egyik lába lebénult, újra meg kellett tanulnia járni, és többé nem versenyezhetett, csak – ahogy ő mondta – „haladt”. Az ezt követő évtizedekben gyakran tette fel magának a kérdést: milyen áron maradt életben?
Ezt a nehéz időszakot ketten együtt élték túl. Péter eközben az Ablak című közéleti műsor szerkesztő-riportereként dolgozott, amelyet péntek délutánonként az egész ország figyelemmel kísért. Dokumentumfilmeket készített, műsorokat szerkesztett és vezetett, különösen a második világháború magyar vonatkozásai, valamint az 1956-os forradalmat követő események érdekelték. Szenvedélyesen gyűjtötte a történelmi dokumentumokat és relikviákat. Otthonuk gyakran adott helyet nagy baráti összejöveteleknek, ahol a fasori lakás szobái sokszor hangos nevetéstől visszhangoztak.
Sarolta már jóval kora előtt hangsúlyozta a mozgás jelentőségét: a 80-as években elindította a Futapest mozgalmat, amelyből később kinőttek a ma ismert utcai futóversenyek. Szoros szakmai kapcsolatot ápolt a New York-i maraton alapítójával, és mindig kiemelte, hogy nemcsak a versenysport, hanem a tömegsport is kulcsfontosságú. Életmódtanácsadással foglalkozott, még jóval azelőtt, hogy ez elterjedt fogalommá vált volna. Bejárta az országot, nyugdíjas gyaloglóklubokat hozott létre, és emberek tömegeit ösztönözte mozgásra. Halálakor már több mint száz vidéki női futó- és gyaloglókör működött; ezt a munkát ma egy róla elnevezett alapítvány viszi tovább, és a közösségek száma azóta négyszáz fölé emelkedett.
Az előadás amellett, hogy történelmi hűségre törekszik, rendkívül humoros, könnyű sodródni vele. A végén mégis bennszakad a csend, meghatódunk, leszegjük a fejünket. De csak egy pillanatig, mert Péterfy Bori elképesztő zsenialitással, Sarolta élni akarásának valódi erejével oldja fel a szomorúságot, és ránt ki minket egy varázsütéssel a melankóliából. Nagyon szép előadás, egy igazi kis ékszer született.
Fotó: Jurányi ház
