Az Örkény Színház fantasztikus színészcsapata csodákra képes. Az idei évad a változások, újdonságok évada, érezhető némi útkeresés a színházban. Ami viszont biztos: az egyik legjobb döntés, hogy most már rendszeresnek mondható az Örkény együttműködése a Dollár Papa Gyermekei csapatával. Ennek a közös munkának az eredményeként sorra születnek olyan remek előadások, mint amilyen A remény is. Ahhoz, hogy a darab tényleg ütős legyen, szükség van a jó történet mellett az Örkény csodálatos színészeire, az értő közönségre, és nem utolsó sorban egy helyszínre, amely teret ad a bátor, kísérletező, korhatáros történet bemutatásának. A remény ugyanis a Merlin épületében látható. Igazán felemelő, hogy a Merlin terei újra megteltek élettel. A remény írója Kiss-Végh Emőke, a darab rendezője Ördög Tamás.
A darab csodálatos látleletet ad 2026 Magyarországáról egy egészen speciális nézőpont, a gyerekvállalás- vagy nem vállalás kérdéskörén keresztül. A történetben embereket látunk: sorsokat, életszakaszokat, dilemmákat, küzdelmeket, nehézségeket, az élet és a mindennapi megélhetés ádáz viszontagságait. Első ránézésre párhuzamos történetek ezek, aztán ezek a sorsok elkezdenek találkozni egymással. Közös bennük, hogy valamilyen szempontból mind számkivetettek. Egy olyan országban élnek, ahol nem igazán rúghatnak labdába. Ahol mintha elfeledkeztek volna róluk. Talán azért, mert valamilyen szempontból nem felelnek meg a mainstreamnek. De ki mondja meg, mi a mainstream?
Persze ha körülnézünk, napról napra világosabb, hogy nem igazán van már fősodor. Szépen lassan szinte minden társadalmi csoport, minden ember kezd kiszorulni abból, amit ma valakik magyarként definiálnak. Mert nem felelnek meg az elvárásoknak. De kik diktálják ezeket az elvárásokat? Mondanám, hogy a történet a társadalom perifériájára szorult emberek küzdelmeiről szól, de ha ma körülnézek, gyakorlatilag nyolcmillió ember a társadalom perifériáján él Magyarországon.
Éva (Bíró Kriszta) azt akarja, hogy elégedettek legyenek a gyorsétterem vendégei. Ilona (Csákányi Eszter) mindent akar. István (Vajda Milán) Balázst (Hajduk Károly) akarja, de Balázs undorodik Istvántól. Árpád (Terhes Sándor) undorodik magától. Emese (Takács Nóra Diána) a húspult mögött Jézust várja, de Árpáddal álmodik. Szabó Pál (Kövesi Zsombor) kicsi, barna hajú lányokról álmodik, Kinga (Kiss-Végh Emőke) arról, hogy kijut a lakásból a gyerekkel, még mielőtt valami rosszat csinál. Németh Béla István (Znamenák István) pedig csak arra vár, hogy újabb fürdővendég feküdjön az asztalára egy pillanatnyi enyhülést remélve.
Kinek nehezebb manapság? A bolti eladónak? A rokkantnyugdíjasnak? A meleg párnak? A gyerekét egyedül nevelő fiatal anyukának? A pornórendezőnek? A pornószínésznek? A gyógymasszőrnek? Boldog közülük bármi is? Egyáltalán: mi kell(ene) a boldogsághoz?
Két olyan előadás van, amelynek a hangulatát felidézte bennem ez a darab, és mindkettőt rajongásig szeretem. Az egyik az Angyalok Amerikában, amelynek A reményhez hasonlóan az az erőssége, hogy mindennapi, közülünk való, esendő emberek történetét, sorsát, hibáit, tévesztéseit, rontásait és ezekkel való szembenézéseit mutatja be nagyon emberi és szerethető módon. A másik a szintén rajongott Parallax, ahol generációs megközelítésből látjuk emberek küzdelmét, és a hangsúlyok, nehézségek jellegének változását az idő múlásával az egyes nemzedékek életén keresztül.
Ma Magyarország egy magára hagyott, lerabolt és kisemmizett ország. Az emberek viszont itt maradtak. Valamit keresnek, reménykednek, vágynak. Valaki a szabadságban és a függetlenségben véli megtalálni a full life élményét, valaki a gyerekvállalással gondolja kiteljesedni magát. Vágyaink és terveink vannak. Lehetőségeink viszont vagy vannak, vagy nincsenek. És ha vannak is, vajon tudunk-e élni velük? Hagyják-e? Valódi lehetőségek ezek?
Az előadás nyers és szókimondó. A Stúdióban szintén a Dollár Papa Gyermekei által színpadra állított Romantika előadásnál talán egy fokkal finomabb. De pont olyan, amilyenre szüksége van a lelkemnek ahhoz, hogy kicsit jobban megértsem, mi is zajlik bennünk és körülöttünk, és hogy vajon más is azokkal a dilemmákkal küzd-e, amelyek az én mindennapjaimat is meghatározzák?
Ettől válik A remény közösségi élménnyé. Minden pillanata ismerős lesz. Felismerjük benne a különböző szereplőket, karaktereket. Látjuk, tudjuk, kik ezek az emberek, a saját életünkbe, ismerősi körünkbe be tudjuk helyettesíteni őket, és ami a legfontosabb: ezáltal tudhatjuk biztosan, hogy amit mi magányként megélve csak a saját problémánknak érzünk, az bizony össztársadalmi látlelet.
“Ez egy jó ország. Az emberekben sok szeretet van. Sajnos a genetikánk szar, szarul nézünk ki, de rendesek vagyunk. Jó helyen vagy, és te is jól vagy. Nagyon jól. Tudd ezt! Csak élj, kedveskedj, ahol tudsz, basszál sokat, amíg tudsz, amíg nincs térdprotézised. Kurva jó ez az ország, kurva jó. Van négy évszakunk, szüld meg a gyerekedet valamelyikben, lehet téli, nyári, őszi, sőt, tavaszi gyereked is, azért ez nagyon bőkezű.”
Fotó: Horváth Judit
